Az egész az összepakolással indult. Már akkor izgultam, hiszen nem nagyon volt abban tapasztalatom, hogy mit is kell vinni egy ilyenre, mennyi ruhát, enni- és innivalót, meg úgy egyáltalán. Az azért nem volt kérdéses, hogy melyik hátizsákommal megyek, természetesen csak a nagy jöhetett szóba. Csütörtökön este kész is lettem a pakolással, amihez hozzátartozott a bakancs waxolása is. Szerencsére emberi időben sikerült lefeküdnöm, hiszen tudtam, hogy aludni kell. Péntek reggel szokásos időben keltem, nagy örömmel vettem fel az aznapi ünneplő túrafelszerelést, felnyaláboltam a zsákomat és irány a munkahely. Rendes munkanap volt, de az agyam közben már egész máshol járt. Este fél 7-kor volt a találkozó (persze adminisztráció miatt jó volt korábban menni), én 6-ra terveztem az érkezést a Felvonulási téri találkahelyre. Picivel előtte érkeztem, Gábor már ott tanyázott.
Egy picit a csapatról. A keretlétszám 7 fő (ami gyakorlatilag 6, mert Feri nem tudott idén hazajönni Kanadából). Ment a tanakodás, hogy egy csapatként induljunk, vagy két háromfősként, de végül a közös indulás mellett döntöttünk. Csaba kiesett, mert elment Kanadába dolgozni, így ötre apadt a létszám.
A túléléseken vannak "nagyöreg" csapatok, akik már-már legendásnak számítanak. Ezek közé tartozik az Elborult Agy, a Schrödinger SC és a Sárkányevő Csertölgy. A csapatok tagjai között bonyolult kapcsolati háló szövődött, hiszen nem csak a túlélés az egyetlen közös pont, bizonyos emberek ismerik egymást máshonnan is. Úgy alakult, hogy egy közös emberen át a Schrödinger SC és a Sárkányevő Csertölgy már régebben összehaverkodott, ami odáig fajult, hogy emberhiány esetén közös csapatban indultak, aminek Sárkányevő Schrödinger lett a neve. A versenyen a minimális csapatlétszám 3 fő (veteránoknak különengedéllyel 2), de ha valaki magában maradt volna az eredeti csapatából, akkor társult a másik csapathoz. Az Elborult Agyat ismerjük már versenyekről, szerveztek is már túlélést, idén nagy ellenfélnek számítottak. A sors azonban úgy hozta, hogy a csapatuk nagy része nem tudott indulni, ezért Gábor egyedül maradt volna. Ezt természetesen nem lehetett hagyni, Miki felajánlotta neki, hogy jöjjön velünk - megtehettük, hiszen Csaba helyett befért valaki. A befogadást az egész csapat egyhangúlag támogatta. A csapatunk neve emiatt Elborult Sárkányevő Schrödinger lett. A szervezők fogták is a fejüket ennek a gigafúziónak a láttán, na meg persze azok a csapatok is, akik szoktak járni túlélőre. Meg is jegyezték, hogy ez aztán tényleg durva... A csapat tagjai tehát: Zoli, Medve, Miki, Tamás, Gábor és én.
Pénteken 4 után kicsivel abbahagytam a munkát és kihasználtam a munkahelyem nyújtotta előnyök egyikét: elmentem tusolni. Ezt nyilván megtettem csütörtök este is, de tudtam, hogy egyhamar nem lesz rá újra alkalmam, jól fog ez még jönni később. Csináltam négy kifli-szendvicset a reggel vásárolt cuccból (na jó, a kolbászt vittem otthonról), feltöltöttem a kulacsaimat, elraktam a kekszeket és szőlőcukrot, és már indultam is.
Odafelé menet a Nyugatinál be kellett mennem valahova, ezért kiszálltam a metróból. Felfelé utazva a mozgólépcsőn bámészkodtam és a másik lépcsőn nem sokkal alattam kiszúrtam egy párt. A srácon túlélős póló volt, vigyorogtam rájuk, mint a tök. Persze ők lehet, nem értették. Később a földalattin egy másik csapattal utaztam, mindenki igyekezett lassan a találkahelyre. Ragyogó napsütés, felhőtlen ég fogadott a ligetben, egyből kiszúrtam Gábort is. Jöttek-mentek a csapatok, mindenki gyülekezett, sorra tűntek fel az ismerős arcok. Nemsokára csoportosulás alakult ki, feltűntek a szervezők, gyorsan mentem is köszönni nekik. hg és Robi intézték az adminisztrációt, a versenyzői nyilatkozatok aláíratását. Ott volt Bence is, akivel már szerveztünk közösen, feltűnt Selmi és dgy is. A hangulat szokás szerint várakozással teljes volt. Mindenki azt találgatta, hogy vajon hova is fogunk menni, mi lesz a terep.
A csapatunk csak 4 fővel rajtolt el, ugyanis ketten (Zoli és Medve) csak később tudtak hozzánk csatlakozni személyes okokból. Megkezdődött a beszállás a buszba, megkaptuk a dögcédulákat, majd a versenynaplót a szabályokkal. Természetesen egyeztettük, hogy mi nem is versenyzünk tulajdonképpen, hanem élünk állampolgári jogunkkal és baráti társaságban kirándulunk. A buszon áttanulmányoztuk a szabályzatot, kicsit beszélgettünk dgy-vel, próbáltunk szunnyadni - ami persze nem ment. Megettük az ELTE büféje által felajánlott csokit, tippelgettük a terepet. Valójában két tippünk volt:
1. Bükk: Mikor jött a levél, hogy lesz túlélőverseny, nem a soron következő "Huszonhetedik Túlélőverseny" volt a szövegben, hanem Harmincharmadik. A legtöbb embernek ez fel sem tűnt, ámde Csaba meg Zoli elkezdett kombinálni, hogy vajon ez mit akar jelenteni? Mi a 33-as sorszámú térkép? Hát a Bükk-fennsík (ami már egyébként nem kapható, régebbi darab).
2. Zemplén: Mert messze van, gyönyörű, kétnapos versenyre alkalmas és a buszban kapott csoki papírján szerepelt ez a szó, talán márkajelzés, vagy gyártó, vagy mittudomén.
Valakik számára annyira egyértelmű volt a Bükk, hogy más térképet nem is hoztak. Jól megszívták. Ugyanis minden papír alapú különböző tájegység térképéért +3 pont ütötte a csapatok markát. Nálunk természetesen minden volt, összesen talán 29 db, de lehet nem jól emlékszem. Még el sem indultunk, de már gyűjtöttünk 87 pontot!
Szóval a dolog kétesélyes volt. Egyszercsak lassított a busz, kisorolt a kanyarodósávba, majd vissza - csak egy parkoló volt, de a buszban lévő emberek picit zizegtek. Sorra hagytuk el a kijáratokat, végül elmentünk teljesen Miskolc széléig. Ott visszafordultunk és Mezőkövesden át Eger felé vettük az irányt. Innen már egyértelművé vált, hogy a Bükk lesz, persze még nem lehetett tudni, hogy melyik része is pontosan. Felsőtárkány után nem sokkal megállt a busz - de csak pisiszünetre, ami fokozta a várakozást. Végül Felsőtárkány és Répáshuta között raktak ki minket, nem sokkal Vaskapu után.
Leszálláskor megkaptuk a feladatfüzetet és a térképet, azaz térképeket, valamint két lelaminált borítékot információval. Ez utóbbival nem is foglalkoztunk, mert felnyitása esetén -50 pont / darab bünti járt, ugyanis segítő információkat tartalmaztak.
Valójában nem is egy térképet kaptunk, hanem mindjárt egyből négyet. Felnagyított cd alakú, szépen laminált cuccok, különböző részletezettséggel, mindegyiken pontok kuszasága. Az első tulajdonképpen egy turistatérkép darabot ábrázolt, teljesen egyértelmű pontokkal. A második egy katonai térkép: terepviszonyok, színek és utak alapján szintén jól azonosítható pontokkal. A harmadik csak szintvonalakat tartalmazott, de 2 perc után ezt is jól be tudtuk azonosítani a Jávorkút melletti Kerek-hegy alapján. A problémát a negyedik, üres korong okozta, amin csupán pontok voltak bejelölve.
Kiszállás után kb. 10 perccel (kb. 11 órakor) már úton voltunk, viszonylag nagy távolságot kellett megtennünk aszfalton a terep széléig. Ezt az időt jól kihasználva hozzáláttunk a terep definiálásához. A srácok tájékozódtak, és a turistatérképre rárajzolták az összes pontot a három korongról. Én ezalatt az üres koronggal foglalatoskodtam, próbáltam fogást venni a dolgon. Végigolvastam az összes rajta lévő pont nevét, leírását, stafétusz- és bónuszhelyét, hátha valami beugrik, ismerős lesz, egyértelmű, akármi. Két emlékmű segített, sikerült megtalálni Olasz-kaput. Innentől még nem tudtuk pontosan az itt lévő pontokat, lévén szerkesztgetni kellett volna, de a térképen meg tudtuk határozni az elhelyezkedésük foltját. Úgy döntöttünk, hogy inkább most megyünk, azokat későbbre hagyjuk. Hamar meg tudtuk határozni a két lehetséges befutót is: Szilvásváradot és Ómassát. A koncepció az volt, hogy Szilvásváradra futunk be, úgyis arrafelé vannak az üres korong pontjai, addig pedig elmegyünk a távolabbi részekre. Csillagfényes éjszaka volt, felhő sem látszott az égen, de a hold még váratott magára. Kiderült, hogy Gábor csillagász, legszívesebben leheveredtem volna egy rétre és meséltettem volna a csillagokról. Elmutogathatta volna a csillagképeket, de persze ilyesmire nem volt idő. Azért a Göncölt meg a Cassiopeiat megláttuk.
Először egy forrást akartunk megkeresni, de nem ment egyből, sok időt nem töltöttünk vele, inkább biztosra mentünk - annál is inkább, hogy a térkép-elméletünk helyességét bizonyítsuk. Mert ugye egy csavar mindig el lehet rejtve a sorok között... Elkezdtünk kikapaszkodni a völgyből a Kőkapuhoz. Pici ösvényen indultunk, ami hamarosan keskenyedett, majd még jobban keskenyedett, végül teljesen eltűnt. Cserébe lett helyette sziklás fal. Borzasztó volt kikapaszkodni a nagy hátizsákkal a nedves sziklákon, alattunk a mélység. Rendesen figyelni kellett, hogy hova lépünk, néha némi tüskés bokor is utunkat állta. Zavart, hogy a magas zsákomtól nem tudtam hátrafelé hajtani a fejem, ami nem jelentett előnyt a felfelé nézéshez. Kicsit bátor húzásnak találtam, de Tamás nagyon ügyesen megtalálta a járható utat, sikerült feljutni az erdőbe és megtalálni a jelzett utat. A pont környékén kisebbfajta tumultus alakult ki, ami a verseny elejére alapvetően jellemző volt a könnyebb pontoknál. Felolvastuk a meghatározást, cseréltünk stafétuszt, kerestük a bónuszt, ami csodák csodájára ott volt! Pedig nyüzsögtek a csapatok, kis- és nagyhalál vegyesen, kapirgálás nyomai is felfedezhetők voltak, valaki nagyon hamar feladhatta. Mikor megtaláltam, szóltam, hogy mehetünk, az ilyen infót nem kell nagydobra verni, töltsön csak el más csapat is időt a bónuszkereséssel.
Szépen sorban elkezdtük megtalálni a pontokat, és az elején elég rendesen sikerrel jártunk bónuszügyileg. Kivéve, ahol nem. Egy kisebb csúcson nagy, hosszában repedt fa repedésébe volt elrejtve. Lehet, hogy már valaki elvitte? Talán sosem derül ki. Végigvilágítottuk-turkáltuk a repedést, sehol semmi. Több időt nem ért meg, mentünk is tovább.
Az éjszaka mindig nagyon nehéz. Egyrészt, mert sötét van, és csak annyit látunk, amennyit a fejlámpa fénye bevilágít, ami igen megerőltető a szemnek, agynak, mindennek. Nehezebb megtalálni a tereppontokat, viszont könnyű megbotlani, belerúgni a kövekbe, sárba lépni. Ellenben sok szépséget is fel lehet benne fedezni. Egyszercsak kiértünk egy rétre, ahol kicsit aggódtunk, mert látszott a leheletünk és mintha köd kezdett volna leereszkedni. A fű persze vizes volt, azt is kihagytuk volna. Viszont látszódtak a csillagok és a tejút, majd a fák között kidugta a csúcsát a hold. Sarló alakot vett fel, hatalmas volt és szinte narancssárga. Mint egy ördög szarva úgy kukucskált ki az erdő felett. Nem győztünk betelni a látvánnyal, de persze közben mentünk és kerestük a következő tereppontot.
A hajnalt már nagyon vártuk. Lassan elkezdett pitymallani, felderengtek az első fények. Igen, mindjárt itt lesz és meg lehet szabadulni a lámpáktól! Teljesen egy mesébe illő helyen hajnalodott ránk: bükkerdő lokális maximumán lévő kis tisztáson. Minden együtt volt, ami az adott pillanatban a boldogsághoz kellett: klassz csapat, hajnali fények, bónusz a terepponton, mesekeksz, forró tea, pisilés, mindezek miatt érzett eufórikus állapot. Szerencsére Gábort sem nyelte el a hátizsákja. Állandóan turkált benne, és ezt úgy tette, hogy félig belehajolt. Mintha a hátizsákjának nem is lett volna teteje, vagy minden felelsleges dolgot a tetejébe pakolt volna, a fontosakat meg direkt alulra. Mindenesetre úgy nézett ki, mint azok az állatorvosok, akik világra próbálnak segíteni egy bocit vagy zsiráfot és szinte derékig bebújnak az állatba, hogy kirángassák onnan a kicsit. Mindig kérdeztük is éppen, hogy na most mi fog születni? Én titokban mindig zsiráfot akartam hallani... A napot először a csúcsocskáról lefelé menet láttuk meg, meleg színekben tündökölt az égalja. Két hatalmas fenyőfához igyekeztünk, amik egy bükkerdőben képeztek kaput a turistaút felett. Itt nem győztünk betelni a látvánnyal: szikrázó napsütés szűrődött át a hatalmas, méltóságteljes szürke törzsek és a vakítóan világoszöld friss tavaszi levelek között. Néha megpillantottuk a felkelő napot is. Kiértünk Jávorkútra, ahol szintén iszonyat mázlink volt, miénk lett a bónusz. Nagy fenyőfa tövében lett elrejtve, de szomorúan láttuk, hogy valaki megkaparta. Azért Tamás kapirgálta még egy kicsit, de nem túl nagy lelkesedéssel. Én is odamentem segíteni, és hopp, kihúztam a kis fekete bónuszt! Hurrá éljen, elhoztuk!
Jávorkút után ismét másztunk kicsit, találtunk is egy csúcspontot, majd indultunk keresni a kék pöttyös villanyoszlopot. Nagy sokára meg is találtuk egy sütkérezős útkanyarulattal egyetemben. Leereszkedtünk a kéken egy kis padokkal felszerelt tisztásra, ahol sor került a depózásra. A srácok kinéztek egy kört, amit nyilván sokkal könnyebb volt megtenni zsákok nélkül, ezért leraktuk azokat egy fához az erdőszélre, az úttól kicsit távolabb. Egy csokit meg a fél literes kulacsot azért vittem, biztos ami biztos alapon. Elmentünk Ómassára, hogy onnan összeszedjük a környék pontjait. Örömmel tapasztaltuk, hogy senki nem járt előttünk, mert az összes ponton miénk lett a bónusz. Azaz majdnem, akadt olyan hely, ahol nem találtuk. Lehet, kimosta a víz vagy elvitte az egér, mindenesetre nagy csalódásként éltük meg az ilyen eseteket.
Tamással elmentünk megkeresni Vargalaj-t... Egy nagy bükkfa törzsébe volt vésve, meredek lejtőn állt a fa és kövek voltak a gyökerénél, ezt tudtuk róla. A csúcs alól elkezdtünk ereszkedni, szemünk majd' kigúvadt, mert minden fa össze volt vésegetve. Már jó sokat lementünk, Vargalaj nincs sehol. Menjünk még? Még kéne, mert még arra is elég meredek... Elegünk volt, mert itt vissza is kellett mászni, kilátástalannak tűnt Vargalaj megtalálása. Na jó, feladjuk, forduljunk vissza. Ááá, még azt a kettőt nézzük meg, mert valahogy olyan másabbak, mint a többi. Tamás tett öt lépést, megnézte a fákat alulról, majd huncutul elvigyorodott. Ezt nem hiszem el! Megvan Vargalaj! Itt is miénk lett a bónusz, teljes volt a boldogság, kit érdekelt innentől a meredek felfelé mászás!
A következő pont, a Pálos kolostor okozta a csalódást, pedig már zsebünkben éreztünk egy újabb bónuszt, hiszen eredeti stafétusz várt minket, megleltük az E betűvel festett fát, semmi nem volt megkapargatva, ennek ellenére semmi. Demoralizáló helyzet.
Minden terepponton rejtőzik egy stafétusz, aminek a helye a feladatfüzetben megadott. Ezen kívül minden csapat kap az induláskor egyet. Egy tereppontot elérve ki kell cserélni a nálunk lévőt az ott lévővel. Ezzel a módszerrel nagyszerűen nyomon lehet követni a csapatok mozgását, kizárja a szétválást és suskusolást. Igazi nagyszerű találmány, melyet Gábornak köszönhet a túlélő társadalom - aki most ugye csapattárs volt. Micsoda megtiszteltetés!
Az E betűs fánál tűnt fel, hogy valamit elszúrtam, de elég rendesen. Kicseréltük a stafétuszt, viszont rájöttem, hogy van még egy a zsebemben. Ezzel most mi legyen? Több lehetőség is felmerült bennünk. Egyrészt a depó mellett volt az a pont, ahova való volt a stafétusz, gondolkodtunk a visszavitelen. De ez nem jó megoldás, mert az egészet megkavarná még egyszer, főleg ha valaki cserélt közben. A probléma az volt, hogy nem tudtuk rekonstruálni az eseményeket. Egyszerűen fogalmunk sem volt, hogy hova nem raktuk le a felszedett stafétusz helyett a náluk levőt. Az természetes, hogy azonnal szóltunk a szervezőknek, írtunk egy sms-t. Úgy döntöttünk, hogy inkább magunknál tartjuk, kivonjuk a forgalomból a kérdéses stafétuszt, mert úgy egyszerűbb nyomon követni a dolgokat.
Nyerő sorozatunk tovább folytatódott, sikerült elsőként érintenünk egy dupla pontot. Azért fordultak elő ilyenek a terepen, mert ha valaki nem tudta volna beazonosítani az üres korong pontjait - ami elkerülhetetlen volt az érvényes szerepléshez - akkor az átfedéseket a dupla pontok adták a többi koronggal. Nagy tarolás volt, két pont, két bónusz, szuper! Indultunk is a Meteor-forráshoz. Nagy meglepetésemre ott állt két kalyiba, sőt egy bácsi is motoszkált valamit. Idős, szikár ember, gondolom elég sok időt tölt ott - hiába na, tudja mi a jó. Hurrá, terepponttal megegyező stafétusz, miénk lesz a bónusz! Elkezdjük túrni a megadott bükkfa "lábujjait", de semmi. Hirtelen valami megmozdult a kezem alatt, hát egy foltos szalamandra járt arra! Iszonyú aranyos volt, biztos halálra rémítettük szegényt. Bónusz viszont sehol. Ez nem lehet! Volt még egy gyanús fa, de az a megadott ÉK-i irány helyett ÉNy-i irányban állt a forráshoz képest. Gábor azért megturkálta, és lám, próbálkozását siker koronázta. Nem is akármilyen siker, hiszen lett bónusz. Sőt még egy másik foltos szalamandra is. A bácsitól Miki érdeklődött a környező terep járhatóságáról, majd elindultunk fel a csúcsra. Jól felmásztunk, és már teljesen a tetején láttunk vagy 5-6 őzikét elbaktatni. Teljesen odáig voltam a gyönyörűségtől. Közben persze kiderült, hogy egy focipálya nevű pontot keresünk, amiről azt hittük, hogy átvitt értelemben vett focipálya - azaz mondjuk egy tisztás a hegy tetején. Hát nem. Valódi focipálya volt és a völgyben tartózkodott, fel sem kellett volna mászni. De én ezt az őzikék miatt kicsit sem bántam.
Elindultuk hát lefelé jó meredek terepen, ami végül egy sziklafalban végződött, nem tudtunk lemászni, ki kellett kicsit térni oldalra. Még itt is nagyon meredek volt, de már járható. Nagy kidőlt fák nehezítették a lejutást, de az egyiken átmászva fantasztikus dolgot láttam. A fa törzse hosszanti irányban mély barázdákkal rendelkezett, amit benőtt a tapló. De nem ám nagyok, hanem pici aprók, lila szegéllyel. Mint egy blúz fodrozódtak végig a törzsön. Még soha nem láttam ilyet azelőtt, ujjongtam is egy sort.
Megtaláltuk a focipályát is. Szerintem pályázhat a világ legfurább pályája címre. Először Ómassáról ki kell menni turistajelen egy szűk patakos völgyben, majd a völgy kiszélesedik és pont egy focipályányi hely áll rendelkezésre. Innen már nagyon vissza szerettünk volna érni a depóhoz, mert kezdtünk éhesek lenni, valamint nagyon kellett bakancsot szellőztetni. Ezen kívül lógott az eső lába is, mi pedig semmi esőcuccot nem vittünk magunkkal erre a körre, és a depózott hátizsákok is védtelenek voltak. Ómassán találkoztunk egy másik csapattal - szegényeknek arrafelé már nem teremhetett babér, minden bónuszt learattunk. Vissza kellett mászni jó sokat a sütkérezős útkanyarulathoz, majd vissza a pados tisztásra a zsákjainkhoz.
Tettünk egy hosszabb pihenőt, amire szerintem mindenkinek nagyon nagy szüksége volt - nekem mindenképp. Egyből mindenki nekiesett az enni-innivalónak, pótoltuk az energiát. Nekem első dolgom volt megszabadulni a bakancsomtól és a zoknimtól. A talpam látványa kicsit elborzasztott, csupa fehér volt, kb. 1 mm mély barázdákkal tarkítva, annyira felázott a bőröm. Elkezdtem szárítgatni, masszírozni, igazi megváltás volt már neki a szabadon lét. A pihenőidőt kihasználtuk arra, hogy az üres korong pontjait rávezettük a turistatérképre, aminek Tamás volt nagyrészt a kivitelezője. Becsületesen tornáztam is, megnyújtottam az izmaimat, hogy ne merevedjenek le. Szerencsére a talpam egész jól helyrejött a pihi alatt.
Egyszercsak indulni kellett tovább és azt is kellett tervezni, hogy mi módon lehet találkozni a csapat másik két tagjával. Úgy terveztük, hogy Bánkút lesz a randihely. Azt már tudtuk, hogy Szilvásváradra fogunk befutni, ezért Zoli és Medve ott parkoltak le, onnan gyalogoltak fel Bánkútra.
Kalandok sora következett, nehezen megtalált pontokkal, a fáradtság is egyre jobban ránk nyomta a bélyegét. Ráadásul a térerő hiánya miatt szakadozott és nehézkes volt a kommunikáció Zolival és Medvével, az sms-ek csak későn jutottak el, beszélni velük nem sikerült. Szegény Miki menet közben irkálta nekik az infókat, hogy éppen hol járunk és mi a terv. Újra leraktuk a zsákokat, mert le kellett menni egy gyönyörű helyre, ahol a víz egy barlangból jön elő. A bónusz a barlang bal kamrájában tanyázott, aminek az alja tele volt ugye vízzel. Miki fogta magát, cipőt le, nacit le, irány a víz. Piszkosul hideg lehetett, 9 fok körüli. Kiállt a sziklafalakra, nézegette lámpával a réseket, de semmi. Valaki kérdezte, hogy nincs-e fényképező? Szerencsére volt, gyorsan előkaptam és megörökítettem, ahogy Miki gatyában elemlámpával vizslatja a mohás üreget. Persze ő nem élvezte a saját előadását, mert irtó hideg volt a víz, én ellenben nagyon. De a képek jók lettek, legalább lesz mit mutogatni : ) Aztán fölnézett valaki a hegyoldalba és meglátott egy nagy barlangot - valószínű annak a kamrájáról volt szó, így Miki már mászott is kifelé. Legalább a lábának jót tett a hideg vizes fürdő.
A találkahely felé menet összeszedtünk még pár pontot, szintén találtunk néhány mások által nem megtalált bónuszt, amitől újból és újból erőre kaptunk. Jávorkúttól nem messze a hatalmas "fenyőkapunál" találkoztunk dgy-vel, kaptunk is tőle öt pontot a versenynapló korrekt vezetéséért. Elmesélte, hogy merre kirándul, mi is meséltük neki, hogy merre jártunk, hova igyekszünk. Panaszkodtunk kicsit az eltűnt bónuszok miatt is. Majd ő is elkezdte mesélni, hogy képzeljük el mi történt: kaptak egy sms-t az egyik csapattól, hogy elbénáztak valamit a stafétusszal és egyel több van náluk, mint kellene. Mielőtt jobban elkezdte volna szidni őket, Miki finoman megjegyezte, hogy azok mi voltunk : ) Kíváncsi vagyok, miket mondott volna még dgy...
Az időzítés Bánkúton mondhatni tökéletes volt. Sajnos az eső elkezdett esni mire fölértünk, és sajnos meg is áztunk kicsit, mert egy idióta felvonóházat kerestünk - amit végül nem találtunk akkor meg, inkább mentünk valami fedett helyet keresni. Betértünk a Fehér Sas nevű étterembe. A néni nagyon kedvesen fogadott, egyáltalán nem sokkolta a tény, hogy 4 sáros és ázott turista caplatott be. Még korábban megállapodtunk abban, hogy ha lehetőségünk lesz valahol enni meleget, akkor rámoccanunk a témára. Tulajdonképpen egész nap babgulyásról és sztrapacskáról ábrándoztam, a nálam lévő szendvicsekre valahogy gondolni sem nagyon bírtam. És láss csodát! Tudtunk vacsorázni. Mindenki evett gulyáslevest és volt sztrapacskájuk is. Benyomtam simán a jó nagy adagot, a fiúk söröztek, abban a pillanatban béke volt a világban. Az időzítésünk annyira jól sikerült, hogy Zoli és Medve akkor értek oda, mikor mi befejeztük a vacsit. Elmeséltük nekik, hogy mennyi az annyi, mi a terep, milyen a térkép, majd összeszedelődzködtünk és elindultunk. Az volt a tervünk, hogy Bánkúton depózunk megint, és onnan teszünk kisebb-nagyobb köröket.
Ugye ekkorra már szombat este lett, és még kb. fél óra volt hátra sötétedésig. Már előzetesen is gondolkodtunk rajta, hogy hogyan fogjuk feloldani ezt az ellentétet: van egy 4 fős fáradt csapatrész, akik már péntek este 11 óta gyalogolnak és van egy friss és üde csapatrész, akik ugye pihenésre még csak gondolni sem akarnak, sokkal inkább pontokat begyűjteni, susnyán átgázolni, menni, menni és menni. Szerencsére nem okozott nagy problémát az összhang megtalálása, csak kellett pici idő, amíg kialakultak az új szerepkörök. Zoli és Tamás lett a térképes ember, Mackó a GPS-es, Miki ugyanúgy kombinált, Gábor felolvasott, én pedig adminisztráltam. Mindenkinek volt dolga, senki nem érezte magát feleslegesnek, senki nem unatkozott. Sajnos Miki eléggé megdőlt az este hátralévő részében, szegény csak vonszolta magát sokszor, lemaradgatott, látszott rajta, hogy nagyon küzd. Persze nem panaszkodott, hősiesen viselte sorsát. És minden tőle telhetőt megtett a csapat gyors haladása érdekében. Végül elég jó kis kunkort csináltunk az éjszakában, csak egy óra körül tértünk nyugovóra.
Alváshoz mindenképpen valami fedett helyet szerettünk volna, mert az esőveszély nem múlt el, szabad ég alatt szóba sem jöhetett, már csak azért sem, mert nedves maradt a fű. Az étterem-panzió rendelkezett egy klassz fedett étkező terasszal, megkérdeztük a nénit, hogy aludhatnánk-e ott hálózsákban. Nem lehet, a tulaj megtiltotta a sátrazást. Mondtuk, hogy nekünk nincs sátrunk, csak hálózsák, csak valami fedett helyet szeretnénk egy pár órára. Édes volt a néni, mert mikor elmentünk, akkor mondta, hogy éjszakára nyitva hagyja a hátsó kertkaput, menjünk be nyugodtan.
Leterítette mindenki a polifoamját és a hálózsákját, nyugovóra tértünk. Meglepő módon nem zuhantam azonnal álomba, mert annyira pörögtem, hogy kellett kis idő a megnyugváshoz. Először egész kellemesnek éreztem a hőmérsékletet, aztán viszont többször is arra keltem, hogy fázom, sokat voltam ébren, közben persze aludtam is valamennyit. Pedig rendesen fel voltam öltözve, de a hajnal nagyon hidegre sikeredett. Pitymallatkor aztán jöttek a madarak füttyögni a fülünkbe, fel is keltünk fél öt körül, összekaptuk magunkat, a fiúk taktikai értekezletet tartottak. Akartam reggelizni, elő is vettem egy szendvicset, amiből kettő harapást sikerült legyűrnöm a torkomon, rettentően nem esett jól. Mackó megkínált narancsos feketecsokival, az viszont kimondottan jól esett. Még legyűrtem pár darab csokis kekszet, kevés narancslevet, aztán már indultunk is a következő pont, Bálvány felé.
Egy másik csapat ott sátrazott éjszaka, de nem mi ébresztettük őket, bár valaki még bent tanyázott a sátorban. Visszamentünk Bánkútra, majd hátizsákkal indultunk újra útnak. A közeli réten újra láttunk egy őzikét elkocogni, ami megalapozta számomra a nap hangulatát. Örültem a réten lévő vizenyőn élő sárga virágtömegnek, a hajnalnak, a csapatnak, a madárfüttynek, jó időnek. Innentől már csak az érvényességre hajtottunk, olyan pontokhoz mentünk, amik kellettek valamilyen nekünk kellő kombinációba. Az érvényesség feltétele volt, hogy 150 pontot kellett összegyűjteni kombinációkból és ezzel még nagyon rosszul álltunk. Persze Zoli nyilván a "másik oldalt" képviselte, hogy menjünk el a közelben lévő pontokhoz, ne hagyjuk ki őket, a kombinációkkal még ráérünk, hiszen ő még pihent és tettre kész volt! Aztán Mikinek sikerült meggyőzni, hogy sajna már nem, muszáj teljesen céltudatosan menni, hogy érvényesek legyünk. Az a kompromisszum született, hogy azért azokat a pontokat megnézzük, amik nagyon útba esnek. Ennek köszönhetően Zoli az egyik etetőnél meg is találta a bónuszt, pedig már nem mi voltunk az első csapat... Hiába, a rutinróka szimatot fogott! Miki az éjszaka teljesen összeszedte magát, mintha teljesen kicserélték volna. Sikerült aludnia egy jót, amitől új erőre kapott, ráfeküdt a kombinációk szempontjából optimális tereppontok kiválasztására.
Szebbnél szebb helyeken jártunk, bár egyre nehezebben ment a koncentrálás és a menés. Minden adandó alkalmat megragadtam arra, hogy levegyem a bakancsom, ami nem tudott az eső óta rendesen kiszáradni. Egyrészt a folyamatos harmat, másrészt az izzadás miatt. Ha volt 2-3 perc, akkor leültem és legalább az egyiket lehúztam, zoknit meglebegtettem, majd vissza. A következő lehetőségnél a másikat, és így tovább.
Különösen tetszett a Kis-kőháti zsomboly, ami egy hegytetőn lévő hatalmas üreg. El is van kerítve, nehogy valaki belepottyanjon. Találkoztunk ott két turistával is. Időzni nem akartunk, de azért a bakancsot-zoknit levettem. A nőci teljesen elhűlt a lábam láttán - pedig akkor nem is nézett ki nagyon durván.
Nem sokkal később tartottunk egy utolsó kajaszünetet, ahol mindenki kicsit rendbe szedhette magát, megtartottuk az utolsó zoknicserét, ettünk némi szendvicset, csokit, kekszet, ittunk, pisiltünk és felkészültünk azt utolsó nagy menetre. Már csak néhány órát tudtunk eltölteni a terepen a visszaindulásig, és tudtuk, hogy nem lesz megállás, küzdeni kell az érvényességért. Fent voltunk a sunyiban, nagy ereszkedés következett. Mázlink volt, mert a srácok találtak egy jó kis köves bevágást, amin frankón le tudtunk ereszkedni. Azért nem volt egy leányálom, mert csupa kő volt, figyelni kellett hova lépünk, ráadásul féltem, nehogy a nagy zsák elrántson. Szerencsére épségben leértünk, hogy aztán újra felmászhassunk valahova : )
Nagyravágyó terveinkből egyre inkább kénytelenek voltunk alább adni, de Miki szerencsére úgy választotta ki a felkeresendő pontokat, hogy végül érvényesek lettünk. Már mindenki nagyon szenvedett, fájt az ácsorgás, a talpa is mindenkinek kikészült. Tamás mondta, hogy nem megy fel valami bizonytalan dolgot megnézni, mert nem bírja. Ez szerintem mindent elárult. Láttam az arcokon a küzdelmet, nem csak nekem volt nehéz. Találkoztunk egy másik csapattal, ők már a célba igyekeztek. Fölfelé elég jól nyomták, de a srác az egyik térdét nem nagyon hajlította. Mondjuk ehhez képest mi sokkal jobban néztünk ki szerintem. Azért nálam előjöttek enyhe hallucinációk, persze közel sem olyan durvák, mint a hamahamán, csupán megmozdultak kicsit a kövek, átváltoztak állatokká, lámpafényt láttam, mikor nem is volt.
Még útba ejtettük az Őserdőt, végül az utolsó pontunk az Olasz-kapu volt, szintén duplapont. Rettentő gyorsan teljesítettük, aztán irány a cél!
Nem sok időnk maradt a Szilvásváradra való beérésre, kb. 1 óra 15 perc a 8-9 km távhoz. Erőltetett menet következett először meredek erdei szerpentinen, majd jött a feketeleves: aszfalt. Itt mindenki teljesen megpusztult. Apró kavicsok mentek a bakancsomba, de nem akartam megállni kirázni. Legalább volt mivel "játszanom" és elterelni a gondolataimat. Ekkor már mindent elküldtem mindenhová, az aszfaltot, a kavicsokat, az egész talpamat. Többnyire magamban gondoltam csúnyákat, de néha ki is mondtam. Egy bicikliért sokat adtam volna... Álmodoztam egy lóról, amiről mindkét lábam csak úgy lóg, egy hintáról, háton fekvésről és puha gyepről, száraz lábról és megállásról. Miki és Tamás ment elől, övék volt a legnagyobb tempó, aztán kb. 20-30 méternyire mögöttük Gábor és én, még hátrébb Zoli és Mackó. Az időnk nagyon fogytán volt, fél 7-ig kellett beérni. A végén bele kellett kocogni, ami még jól is esett, mert a talpat talán picit kevésbé terhelte. Találkozunk ismét terepmesterekkel, újabb 5 pont, hurrá! Az út melletti oldalban láttam egy ülő fekete lovat, ami valójában csak egy sötét folt volt a lombok között. Megváltásként feltűnt a cél, a kisvasút végállomása. Egy-két perccel az idő lejárta előtt estünk be, egyből lerogytunk a padokra, már húztam is le mindent a lábamról.
Robi és Selmi várta a csapatokat. Első kérdésük az volt, hogy mit keresünk mi itt? Még van egy óránk. Aha, lett volna, mert az elején a mi buszunk elkavart, ezért később értünk a terepre, viszont ezt dgy elfelejtette kihirdetni. Sebaj, még örültünk is neki, mert így legalább be tudtuk fejezni a stafétuszkérdések megválaszolását. Természetesen ezt csak egy pohár sör után kezdtük el, nem kergetett a tatár. Minden stafétuszon szerepelt egy kérdés, aminek a megválaszolását a terepen található táblákon szereplő információ tette lehetővé. Miki ezért folyamatosan lefényképezte őket, mikor volt egy kis időnk, akkor kerestük rajtuk a válaszokat. A célban ezt így bőven meg tudtuk tenni, minden kérdésre válaszoltunk, a térkép hátulja is sokat segített. Közben beszéltünk a hazamenetelről is. Zoli ugye kocsival volt, de a csapatunk hat embere nem fért volna be. Nem nagyon vagyok képben, hogy mi történt pontosan, de beszéltek Robiék hg-vel, aki volt olyan drága, hogy visszakanyarodott értünk. Miután mindent leadtunk, elköszöntünk Mikitől, Zolitól, Medvétől és Tamástól, mert minket Gáborral hg és Bence vitt haza.
Miki a végén kidobta a bakancsát. Sajnos ezt már otthon önállóan tette meg, nem pedig a csapattal együtt rituális szertartás keretében. Az utolsó részt a versenyen már szandálban tette meg, amit nagyon irigyeltem tőle, szellőzött a lába, hajlott a szandi talpa… Mondjuk kövekbe belerúgni nem lehetett valami jó érzés. Tulajdonképpen szakadt bakancsban indult el, ami gondolom az első kilométeren már beázott, nem lehetett kellemes csincsogós cipőben gyalogolni. A bakancs már nem egy mai darab volt, még a rajtban ragasztotta széles ragasztószalaggal, hogy egyrészt szét ne essen, másrészt valamennyire vízhatlanná váljon – nem sikerült.
Imádtam a hazautat is. Bence és hg mesélt a terepről szervezői oldalról, mi meg elmeséltük élményeinket versenyzőként. A tesómtól kapott marcipános csodát bedobtam a közösbe, nagy élvezettel majszoltuk el. Bence kiszállt Fóton, mi meg indultunk tovább Pestre. A város határában kérdeztem a srácokat, hogy nagyon izé dolog ilyen későn még gyrost enni? Nagyon éhes voltam, vasárnap tulajdonképpen alig ettem. Mondták, hogy egyáltalán nem, sőt Gábor is csatlakozott. Később hg is meggondolta magát, így mindhárman már a Nyugatinál lévő gyrosozásra fentük a fogunkat. A városligetnél rákanyarodtunk az Andrássy útra. Épp a gyalogosoknak is zöld volt. Kit látunk magunk előtt a zebrán átmenni? Mikit és Medvét! Csápoltunk nekik, mint az idióták, nem tudom ki lepődött meg jobban. Gábor vette őket észre, meg is jegyezte utólag, hogy azt nézte, milyen két meggyötört ember sétál... A gyros isteni volt, jól is esett. Elbúcsúztunk hg-től, majd Gáborral elsétáltunk a Nyugatihoz. Ez mintegy keretet adott a hétvégének, ugyanis a ligetben is mi találkoztunk először. Hazafelé ballagva kacagtam a boldogságtól. Tele voltam a hétvége élményeivel, azzal a sok széppel és jóval, amivel találkoztunk. A színek, a szagok, a fények, a hangok, a sikerélmény, na és persze a csapat. Leírhatatlan érzés.
Túléltem a kétnapos nagyhalált. Tudtam tartani a lépést a srácokkal, jó tapasztalat volt. Rettenetesen rossz volt a talpamnak a vége, viszont nem lett izomlázam, nem fájt semmim, sőt még vízhólyagom sem keletkezett, amin magam is meglepődtem. Mindennel együtt totálisan felvillanyozott, azóta is jó kedvem lesz, valahányszor eszembe jut egy-egy pillanata a versenynek. Sok mozzanatot természetesen le sem lehet írni, csak átélni és érezni. Itt olyan arcát lehet meglátni az embereknek, amire máshol nincs lehetőség. Nem cserélném el ezt a hétvégét a világ minden kincséért sem. Összesen 71 pontunk lett a 110-ből. Négy kombináció. A végén a GPS több, mint 115 km-t és 3200 körüli szintet mutatott.
http://www.gpsies.com/map.do?fileId=pqqfgzaykyiycaen
Köszönöm szépen a szervezőknek ismét, és persze köszönöm a csapatnak is. Klassz volt veletek.
