Beneveztünk az 5T-re, mert már kétszer csináltuk, és nagyon szerettük. Idén a Karancsban került megrendezésre a szokásos időpontban - közvetlenül karácsony után. Ez egy remek alkalom arra, hogy némi mozgást becsempésszünk a karácsonyi és szilveszteri dőzsölés közé, ráadásul mindezt jó társaságban. Szandrával és Csabával neveztünk be hárman olyan hátsó gondolattal, hogy ha még valaki túrapajtit sikerül becserkészni, akkor Szandra egy másik baráti csapatához társul be, mert akkor nekünk is kilesz a csapatunk (minimális létszám 3 fő). Viszont nem ért rá se Miki, se Medve, se Tamás, így maradt az eredetileg tervezett felállás. Amit persze egyáltalán nem bántunk.
A bázist Karancslapujtő iskolájának tornaterme szolgáltatta, ahova rendhagyó módon egész korán érkeztünk. Így kiélvezhettük a korai érkezésnek minden előnyét: jutott hálózsákhely a bordásfal mellett, sőt jutott tornaszőnyeg a hálózsák alá. Micsoda luxus... ilyen kiváltságokra nem is számítottunk. Lassan szállingóztak a többiek, sokakat ismertünk már látásból, de persze sok volt az ismeretlen arc is. Összeismerkedtünk Gézával és Viktorral, az Eltájolók csapat két tagjával, akik az általam viselt póló miatt jöttek oda hozzánk. Túlélős póló volt rajtam, és ők is versenyeztek most. 11-kor elkezdődött az eligazítás, majd kábé 3/4 12-kor megkaptuk az indulócsomagot, benne a menetlevéllel és a felkeresendő fakultatív pontok listájával. Gyors áttanulmányozás után délben indultunk is.
A versenyen minden az időről szólt. 5 darab őrzött pontot kellett felkeresni kötött sorrendben, amik nyitvatartása korlátozott volt. Viszont induláskor csak az első kettőt tudtuk, a többit folyamatosan adták tudtunkra a szervezők az őrzött pontokon. Minél hamarabb be kellett érni a célba természetesen, és a felkeresett fakultatív pontokért időjóváírást lehetett kapni. Akinek a legkevesebb volt az így számított ideje, az nyerte a versenyt.
Még előző nap délután elkezdődött a levelezés Szandrával, hogy akkor mi is lesz, megyünk-e. Kora estére eljutottunk a telefonálásig, amikor megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk reggel. Valahogy senkiből nem áradt a menés iránti kitörő lelkesedés, végül kiderült, hogy mindenki azért ment, mert nélküle nem lett volna meg a csapat. És senki nem sírt volna nagyon, ha valaki lemondja. Ezt odafelé a kocsiban meg is beszéltük, különösen akkor, mikor a 21-esen -18 fokot mutatott a kocsiban a hőmérő. Az eligazítás közben is felmerült, hogy akár ki se menjünk, hanem bújjunk be a hálózsákba és csak úgy szocializálódjunk...
Szóval elindultunk. Rendesen felöltöztem, húztam harisnyát is, fölülre meg a szokásos jól bevált rétegződést. Tömegrajt volt, így nem volt más dolgunk, mint követni a többieket. Az első őrzött pont a Karancs csúcsa alatti kis nyeregben volt, majdnem teljesen meg kellett mászni a hegyet. A kb. -10 fokos hideg ellenére senki nem fázott, sőt! Mindenki szépen vette lefelé a rétegeit. Előzetesen azt terveztük, hogy nem izzadunk le, hogy utána ne fázzunk. Na hát ebből nem lett semmi, persze mindenemről folyt a víz, mire felértem. Viszont meglepően jól bírtam az emelkedőt! A kritikus pont persze a tüdő volt, nagyon mély levegőt továbbra sem esett túl jól venni. Éppen ezért beálltam egy egyenletes, de nem túl rohanós tempóra, amivel még így is hagyogattam le a meg-megálló embereket. Pedig alapszabály, hogy emelkedőn nem állunk meg!
A nyeregben megvártuk Szandrát, aki bevallottan elkalkulálta magát. Valahogy azt képzelte, hogy nincsenek is arrafelé olyan nagy hegyek... Pedig de.
Indultunk a második ponthoz le délre, Pécs-kőre. Útközben érintettünk néhány fakultatív pontot is, de ezek nem jelentettek kitérőt egyszer sem. Salgótarján szélében szétváltunk, Csaba elment a Csillagvizsgálóhoz, míg mi Szandrával keresztülcaplattunk a városon és megkerestük a Karancs Hotelt. Úgy beszéltük meg, hogy az őrzött ponton találkozunk. Csaba ért fel hamarabb, szegénynek kellett ránk várnia a hidegben. Eleve nem voltunk túl gyorsak, meg Salgótarjánban egy kicsit eltököltünk azzal, hogy találjunk egy wc-t. Mert mégiscsak sokkal kényelmesebb valami meleg helyen levetkőzni, mint az erdőben sok mínuszban. Már feladtuk a dolgot, mikor a szerencse ránk mosolygott, és egy kellemes fűtött helyiséggel ajándékozott meg minket. Hmmm, ezt a lányok tudják csak igazán átérezni. Innen el is kezdtük az emelkedőt Pécs-kőre. Útközben ránk is sötétedett, de kibírtuk lámpa nélkül a pontig, nem kellett előbányászni. A ponton végre ittunk a termoszból meleg teát. Már jó szomjasak voltunk, kellett a folyadék, hiszen már öt órája úton voltunk.
Indultunk is tovább a salgóbányai parkolóhoz, a következő őrzött ponthoz. Feltettük a fejlámpákat, és nem győztem ámuldozni a látványtól. Gyönyörű volt, ahogy a hóesés lehulló hópelyheit és a mindent beborító hótakarót megvilágította a lámpafény. Ezernyi kis szikra lobbant és aludt ki körülöttünk, minden vibrált és ragyogott, mintha a világot beszórták volna csillámporral. És mindehhez Salgótarján fényei által megvilágítotott valószínűtlenül pirosas égbolt kandikált ki a fák közül. Mintha nem is ezen a világon lennénk, hanem valami mesében, tündérek lakta földön, de legalább a Jégkirálynő palotájában. Semmi fáradtságot nem éreztem, és nagyon örültem, hogy eljöttünk.
A parkolóhoz a Boszorkány-kő csúcsán keresztül vezetett az út, ami a túra teljes mélypontja volt. Keskeny, növénnyel gazdagon benőtt, meredek ösvényen kellett felmászni, ami a sok hó miatt a nagyon meredek részen egész csúszóssá vált. Nem is bírtunk volna sietni, még ha akartunk volna se, de sajnos Szandra így is lemaradt. A tetőn az első infótáblánál vártunk rá, majd mikor már kezdtem aggódni (és lassan fázni), kiabáltam, hogy mizujs. Sokáig nem jött válasz, aztán végre! Visszamentem neki segíteni az igazán vacak részhez, így együtt sikerült is felmenni. Csabával az infótáblától felmentünk a csúcsra megkeresni a kérdésre adandó választ. Csodálatos panoráma fogadott a hóesés ellenére is. A lábaink előtt hevert Salgótarján, amiből semmi mást nem láttunk, csak a különböző völgyekben szétterült nyúlványainak narancsos fényeit, az utcai lámpák végeláthatatlan, kanyargós sorait, amik várfalként ölelték körül a várost. Szegény Szandra teljesen kipurcant, eléhezett, és elszállt minden energiája a szőlőcukoradagolás ellenére is. Mondta, hogy ő a pontnál kiszáll, nem jön tovább. Nyilván felmérte a még hátralévő dolgokat és a saját erejét, osztott-szorzott-gyököt vont, és a kiszállás mellett döntött. Ezt a lehető legjobb helyen tette, mivel a ponton adtak teát, és innen könnyű volt betársulni a szervezők kocsijába vissza a bázisra.
Csabával mi persze mentünk tovább. Tudtuk, hogy szorít az idő, már egész későn értünk a parkolóba is, ezért egy nem rohanós, de egészséges tempót diktáltunk a somoskői vár tövében álló Petőfi-kunyhónál lévő negyedik őrzött ponthoz. Szinte pontosan egy órába tellett odaérni, amivel egész elégedettek lehetünk, hiszen a körülmények nem voltak éppen a legkedvezőbbek. A terepet már ismertük, hiszen volt már itt Hamahama verseny is, valamint a somoskői vár már a 25. Túlélőverseny terepének széle is volt egyben. A faluba beérve lekapcsoltuk a lámpákat, és felnéztem az égre, megjelentek a csillagok, hurrá! Meg is láttam az Oriont, de sajnos nem tudtam bámuldozni, mert menni kellett. Meglepő módon a kunyhóba be lehetett menni, amit ki is használtunk kajálásra. Ettem egy fél rúd pilótakekszet, mert tudtam, hogy elkél még az energia a végére...
Indultunk is a somoskőújfalui vasútállomásra, érintve Jenő - szeretett túrakutya-pajtink - házát, de sajnos bármennyire is kiabáltam neki, nem mutatkozott. Remélem azért, mert jó melegben kucorgott odabent. Pedig biztos szívesen jött volna velünk túrázni és ugrándozni a hóban! Egy óra múlva oda is értünk, átkeltünk a mágikus vashídon a vasút felett, ami nekem egyet jelentett a Karancs lábával.
Utolsó nagy megmérettetés természetesen a Karancs volt az ötödik őrzött ponttal. Csabának a térde kicsit vacakolt, így itt is megbeszéltük, hogy nem fogunk sietni. Én álltam előre és adtam a tempót, egyenletesen és folyamatosan, nem megállva. Hála ennek le is hagytunk fölfelé jópár embert, pedig igazán nem rohantunk. Nekem kimondottan jól is esett, egyáltalán nem szenvedtem, köszönhetően több dolognak. Egyrészt ismertem a hegyet, tudtam, hogy kemény, és így fejben jól rákészültem. Másrészt már kábé öt hete nem sportoltam igazán, ezért teljesen pihenten indultam. Harmadrészt a kórság miatt leadtam 2-3 kilót, aminek hiányát most örömmel éreztem. Negyedrészt nagyon ki voltam már éhezve egy jó kis testmozgásra, és ez most végre megadatott! (Azt már más kérdés, hogy egy havas, részben éjszakai túra 12 órán keresztül a sok mínuszban nem mindenki szerint bölcs gondolat.) Csak úgy faltuk a szintet, kaptattunk fel a havas ösvényen. Egy óra múlva fent is voltunk a csúcson, ahol még öt percet sem időztünk, nehogy elkezdjünk fázni. Azért ez a kis idő is elég volt egy csomó élmény begyűjtésére. Felértem, és pont ott volt előttem a Göncöl, majd' kiverte a szememet. Megláttam a kistesóját is, meg az Oriont és a Fiasgyúkot (többet sajnos nem ismerek). Minden csillag olyan fényesen tündökölt az égen, amilyet Pesten még csak elképzelni sem lehet. Bárcsak ott lett volna Dgy vagy Gábor vagy Feri (csillagismerő barátok), és mutogatták volna, hogy mi-micsoda. Természetesen mindehhez hozzáképzeltem egy meleg sátrat, amiből csak a szemünk lóg ki, mert amúgy három perc múlva nem tudtam volna másra gondolni, mint valami melegre.
Elindultunk a falu irányába, le a Karancsról. Felemlegettük azt a helyet, ahol (legalábbis remélem) Tamás megkedvelt minket, mert nem adtunk fel egy versenyt, hanem utolsó erőnkkel elkezdtünk kocogni, hogy időben beérjünk. Hamarosan a farkunkba haraptunk, elértük az első őrzött pont helyét. Innen egy darabig igen kellemetlen meredeken kellett lefelé csúszkálnunk, majd szerencsére valamennyire kilaposodott, de végig lejtett a faluig. Jöttek sorba a már ismerős kereszteződések, jellegzetes pontok az út mellett.
Végre elértük a falut. Naplemente óta folyamatosan hűlt az idő, ami ekkorra érte el minimumát, -20 °C körül járhatott. Iszonyat hideg volt, itt kezdtem el először fázni a túra alatt a folyamatos tempós gyaloglás ellenére. Olyan hideg volt, hogy a talpunk alatt kegyetlenül csikorgott a hó, és egyetlen kutya sem ugatott meg minket, pedig végigmentünk az egész falun. A vártnál jobban haladunk, így nem kellett a végén kocogással besegíteni, 8 perccel éjfél előtt beértünk a célba. 42 km és 1800 m szint lett a végére.
Kamásli, bakancs, kabát, sapka, kesztyű le, majd jöhetett a jól megérdemelt nyújtás. Úúúú, de fincsi volt! Közben Szandrával és az Eltájolókkal élménybeszámoltunk kicsit, majd erőt vettünk magunkon és kimentünk újra a -20-ba, mert odakint főtt üstben a vacsora. Rettentően finom ragulevest főzött Salgó, a versenyek szakácsa, amiben a folyamatos melegítésnek köszönhetően atomjaira főtt minden. Ennél finomabbat ott el sem tudtam volna képzelni, a forró teával együtt jól átmelegítettek belülről. Fürdésre még csak nem is gondoltam - bár infrastruktúra adott volt hozzá, de meleg vízről az ilyen későn beérkezők még csak nem is álmodhattak. Lassan leoltották a villanyokat, a tornaterem jó része már aludt is ekkorra. Mi még egész sokáig bandáztunk. Odamentem Tibihez beszélgetni (unokatesómék edzője), akivel mindig az 5T-n találkozunk össze, szupercsaj Györgyivel is szót váltottunk, majd lassan mi is bebújtunk a hálózsákba aludni.
Imádom a reggel hangulatát, tele van a tornaterem fáradt, de boldog emberekkel, mindenki várja a reggelit és az eredményhirdetést. Felmértem a helyzetet: izomláz elhanyagolható, bal térd kicsit gyepálódott, de nem veszélyes, mellkas nem rosszabbodott. Végül 7. helyezést értünk el, ami a körülményeket figyelembe véve igen jónak mondható, elégedettek lehetünk vele. Remélem megyünk jövőre is. Hiszen a téli túrák hangulata semmihez sem fogható, szeretem a mindenen megülő havat, a fák struktúráját, a hatalmas jégcsapokat, az állatnyomokat, a puhaságot és nesztelenséget. A sokáig szakadó havat viszont inkább kihagytam volna.
Csaba képei itt.
