Kedd este ismét mentünk a földbe, helyszín a szokásos: Mátyás-hegyi barlang. Egész sűrű nap állt mögöttem, hiszen reggel kemény edzés, majd munka, iskola, konzultáció egy hallgatóval, mindezek közt bringázás és végül feltkerés félig a hegyre. Még a Szépvölgyin fölfelé találkoztam Csabával, elment mellettem kocsival, majd megállt, hogy még egyszer megelőzhessen. A pálkocsmában szokásos jó hangulat, fincsi forralt bor és melegszendvics várt. Lassan szivárogtak a kedves emberek, majd mikor összegyűlt a csapat, mentünk átöltözni és le a hegybe.
Napi feladatként a tó-kört tűztük ki. Én még sosem jártam arra, a többiek is régen, így várakozásteljesen kezdtem lemászni a létrán. Egy ideig már ismert úton haladtunk, sorra tűntek fel az ismerős dolgok: Glória, Vonalzó, Laci-lépcső, Vadvizek útja, a Földgömb az Egyenlítővel, majd eddig még ismeretlen terep felé vettük az irányt, le a tóhoz.
Nagyon sokat kellett lefelé mászni szűk hasadékokban, kézzel-lábbal-háttal kitámaszkodva. Leesni nem lett volna vicces, hiszen sokszor azt sem lehetett pontosan látni, hogy mi van odalent. Persze ez ott a helyszínen nem félelmetes, hiszen ha az ember befeszül a két fal közé, akkor lehetetlenség leesni. Ettől függetlenül nagyon észnél kell lenni. Elhaladtunk a Sírgödör mellett, ahova bebújva az utánunk lévőket zombikat eljátszva megijesztettük.
Egyszercsak a barlang karaktert váltott, és az eddig szokásos kőzetet felváltotta valami egészen más. Az addig többnyire sima felületek érdesek és vagdosósak lettek, a tenyéren apró hámsérüléseket okoztak. Erre Miki fel is hívta a figyelmünket előtte, de persze tenni nem lehetett ellene. A karakterváltás egyben azt is jelentette, hogy sokkal tagoltabbak lettek a sziklák, és remek fogások és lépések sorakoztak sűrűn egymás után. Na meg azt is, hogy ez az új felület sokkal jobban csúszott általános helyen, mint az eddig megszokottak.
Egyébként is jellemző volt erre az alsó szakaszra a nedvesség, ami nem is csoda, hiszen már majdnem a Kolosy tér magasságában, azaz mélységében jártunk, alig valamivel a Duna szintje fölött. A Sírgödör után közvetlenül egy viszonylag szűk átjáróban van a Pocsolya. Érdekessége, hogy hason kell felette átcsúszni, mert felegyenesedésre, vagy guggolásra nincs mód. Most a magas vízállás miatt még a felülete is nagyobb volt, igazi ügyességet és erőfeszítést jelentett, hogy ne kelljen belehasalni, hogy szárazon átérjünk fölötte. Szerencsére sikerült, így nem kellett a nedves ruházat kellemetlenségeit nyögni a túra további részében.
Végre elértük az utolsó lemászást, és ott volt előttünk a Tó. Nem egy hatalmas dolog, kb. 1,5-2 m széles és 4-5 m hosszú, viszont annál izgalmasabb, hogy egyáltalán van. Az oldalán be is lehet mászni a végéig, de ez nekem sajna szóba sem jöhetett gumicsizma hiányában. Tamás és Miki viszont bemásztak, míg Csaba meg én az innenső parton nézelődtünk. Gyúrkáltam az agyagot, ami itt különösen nagy mennyiségben fellelhető. Egyszercsak valami csattant mellettem. Egy agyagbomba. A túlpartról jött. Nosza, én is szedtem egyet, és próbáltam őket eltalálni. Nem ment könnyen, mert egy kis sziklafalacska mögé voltak félig bebújva, ráadásul oldalt nekem. Azért egy-két jóóó híg agyagdarab célba ért, néhány meg a víz közvetítésével fröcskölte le őket, hha-haaa. Na azért őket sem kellett félteni, én is kaptam rendesen vizet is és agyagot is. Mikor kifelé másztak még szurkoltunk, hogy hátha sikerül megfürdeniük, de nagyon ügyesen sikerült nekik kimászni.
Lassan indultunk is fölfelé, ami nem ment mindenhol nagyon könnyedén, hiszen egymástól viszonylag távoli falak között kellett közlekedni alattunk elsőre sokkoló mélységgel. Szerencsére Laci segített, hogy mikor hova kell lépni, és így le lehetett küzdeni az akadályokat. Egy helyen egész elképesztően megmutatkozott a hegy kialakulását előidéző erőhatások nyoma. A szikla rétegei szépen kirajzolódtak, egy feketébb sáv segítette a nyomkövetést. A rétegek egyszer csak derékszögben megtörtek, és úgy folytatták útjukat. Nem szeretnék ilyen gigantikus erők közelében lenni...
Laci mutogatott érdekesebbnél érdekesebb lyukakat, és hozzá mesélte a sztorit, hogy milyen hihetetlen pozícióból másztak fel oda emberek. Már a gondolata is lehetetlennek tűnt az egyszeri ember számára, ez az "ismerek olyat, aki ismer olyat, aki látott valakit, aki megcsinálta" kategória. Ezek a helyek a térképen nem jelöltek, de a barlangászok körében szájhagyomány útján terjednek. Néhány sikerélményt is sikerült begyűjteni "oda kell felmenni, oldd meg valahogy" alapon, viszont amikor nagyon nem ment, akkor elmesélték a lépéskombinációt. Segíteni fizikailag ezekben a helyzetekben sem segít senki, hiszen mindenkinek meg kell tanulni önerőből feljutni. Azért sem szabad segíteni, hogy legyen sikerélmény, mert az erőt ad, ha sokszori próbálkozás után egyszercsak sikerül összehozni valamit. Lehet, hogy nem a legelegánsabb technikával, de ezekben a helyzetekben (főleg elsőre) ez nem is cél, csak az eredmény a fontos.
A végefelé már kezdtem fáradni, éreztem magamban a napi fizikai megpróbáltatások fáradtságát, de azért még hősiesen küzdöttünk a krokodilok ellen a Vadvizek útján - persze felzabáltak. Sőt, Csabával elmentünk megnézni a Színháztermet a Művészbejárón keresztül, mert nem volt messze, és így lehet jól tanulni a termek és alakzatok térbeli elhelyezkedését. Megcsodáltuk a várat a falra felkúszó Nagy Fallal, vicceskedő barlangászok játszóterét. Innentől kezdve már nem volt sok hátra: fel a Laci-lépcsőn (ami most már nem probléma), majd Vonalzó, Glória, még egy kis mászás, és megláttam a felfelé vezető vaslétrát. Felmászva csak lerogytam a padra és kifújtam magam. Örültem, hogy minden különösebb gond nélkül sikerült megcsinálni a kört. Ez volt eddig a legizgalmasabb túra, tele változatosabbnál változatosabb alakzatokkal, különféle mászási technikákkal, nem is beszélve az útközben megpillantott chippendale jelenetről... Itt kellett alkalmazni a legkomplexebb mozgásokat, rendesen megdolgoztatta a testet és a lelket is. Figyelni kell nagyon, hogy fejben ne futamodjon meg az ember, és elhiggye, hogy meg tudja csinálni, mert a probléma általában nem a fizikai képességekkel van.
Szeretem a Tavat, remélem megyünk legközelebb is. Muszáj lesz, hiszen a Feri által említett naaagy fosszíliát nem láttam, sőt a többiek sem tudták hol van, meg kell keresni hamarosan.
