Jó régóta nem sikerült blogot írni, aminek oka több mindenben keresendő. Egyrészt a költözésekkel járó sok elintéznivaló, másrészt a rengeteg program, amik sorban, szinte megszakítás nélkül követik egymást.
Hogy mik is történtek? Nagyjából ezek, a teljesség igénye nélkül.
Kinizsi 100
Idén is nekivágtam, sikerült is legyalogolni 21:45 alatt. A jó társaság adott volt Feri és Karesz személyében, sőt Robival (Piros Háromszög tagja, túlélőpajti) is találkoztunk nem sokkal a rajt után. Nem mondom, hogy minden pillanatát maradéktalanul élveztem, 60 és 70 között rettentően szenvedtem, köszönhetően a még be nem gyógyult sarokfeltörésemnek, ami miatt gigantikus vízhólyagok éktelenkedtek a sarkaimon. Nem tudtam rálépni, ami miatt a talpam eleje is megfájdult. Azt gondoltam, hogy kiszállok, abbahagyom, és az életben nem megyek többet ilyenre. Mikor Mikivel beszéltünk közben telefonon, alig tudtam a sziszegést visszafojtani egy jókora lejtőről lefelé menet. Azt hittem, hogy soha nem érjük el a 70 km-nél lévő ellenőrzőpontot, egy örökkévalóságnak tűnt, mire feltűntek a fényei. A megváltást végül a 70-es pihenő jelentette, ahol minden megváltozott, az evés-ivás-nyújtás-talpmasszázs után felhúztam az egész addig cipelt túracipőt a bakancs helyett, és hirtelen minden jó lett. Tudtam lépni rendesen, nem fájt semmi. Emiatt sokak megdöbbenésére hihetetlen energia szállt meg, ami egy 1,5 órás éneklésben csúcsosodott ki, adva a tempót magamnak és a környezetemnek egyaránt.
Jó volt beérni a célba, rendőrségi kisbusszal hazautazni, majd bátyus segítségével hazáig menni. Édes volt a pihenés és a lazulás is. Megfogadtam, hogy addig nem megyek semmi hosszút, ameddig be nem gyógyul a sarkam, és jövőre nekivágok újra, mert a Kinizsire menni kell.
Evezések
Rákaptam az evezésre. A tavalyi szezonban voltam először hg-vel, és idén szerencsére újra felelevenítettük ezt a jó szokást. Kezdtük egy bemelegítéssel a Lagúnáig, aminek a végén az alacsony vízállás miatt húzni kellett a hajókat, majd folytattuk egy szentendrei körrel, aminek fő célja a lángosozás és a fagyizás volt. Játszottunk a combig érő agyagban, megcsodáltuk a Lagúna szelídségét, figyeltük a szürkéket a fán, és csak élveztem újra a helyzetet, hogy vízközelben lehetek.
A bemelegítések azt a célt szolgálták, hogy alkalmas állapotba hozzanak a szigetkerülésre. Egy hétvégére tűztük ki, péntek munka utáni indulással. Péntek éjszaka Szentendre előtt táborozunk a villanyvezetéknél, ami egy ott nyújtózkodó tapasztalt dunai evezős kedvelt csajozó helye volt ifjabb korában. A szombati nap penzuma a szigetcsúcs elérése volt, amit sikerült is teljesíteni. Útközben jobbnál jobb kalandokban volt részünk. Láttunk sok-sok szürkét (a hétvége alatt összesen 16-ot), némelyik közülük el sem szállt a hajó közeledésére, így egész közelről élvezhettük a kecses alkatát. Találtunk a folyóparton egy teljesen valószínűtlen módon ott lévő, hoooosszú kötélen lógó hintát, amit jól ki is próbáltunk természetesen. A lökés utáni himbálózás a tökéletes boldogságot nyújtotta, a lebegést és a szabadságot a folyó fölött. Csak ültem, hg lökött, lefeküdtem vízszintesig, amitől még hosszabbnak érződött egy-egy ingás, és csak kacagtam. Lábbeveréstől egyáltalán nem kellett tartani, teljesen át lehetett adni magam az élvezetnek. Aztán természetesen cseréltünk. A közeledő kenus fiúk furcsa szerzetek lehettek, vagy nagyon nem fájdult meg a fenekük az evezésben, mert simán elhajóztak kiszállás és kipróbálás nélkül.
A szigetcsúcsot sikerült elérni értelmes időben, bár egy tahi búcsú elcsábított minket egy lángosozásra. Alig vártam, hogy a sok üléstől sajgó fenekemet végre megmozgassam, bele is mentünk egyből a csúcsi vízbe. A karjaim is rendesen kifáradtak, de élveztem a siker ízét, hogy megvan a csúcs! A tábort a csúcstól icipicit lentebb alakítottuk ki, mesébe illő homokos, privát partszakaszunk volt kialakított sátor- és tűzrakóhellyel. Vacsi után készültünk az esti fürdőzésre, amit a hirtelen jött szélvihar elfújt. Kapkodva behánytuk a sátorba az alvós cuccokat, a hajóba pedig minden mást, ami el tud ázni, és bemenekültünk a fedél alá. Éjjel többször is arra ébredtem, hogy lapátnyi homok csapódik a sátor oldalának. Nem véletlen, reggel az előtérben hagyott dolgokat el is temette a homok, és hg hajóját is odébb rakta picit a szél.
Másnap nem volt kedvünk már fürdeni, nagyon lehűlt az idő, az evezéshez is kellett a hosszúujjú. Egész elképesztő a nagyágban evezni, annyira óriási a vízfelület. Alig jártak a hajók, nyugodt lett volna a víz, ha nincs nagy szél. A hullámzásra a váci kőgátak még rátettek egy lapáttal. Már messziről látszódott a fodrozódás és a magas állóhullámok, de nem volt mit tenni, keresztül kellett menni rajtuk. Az elsőnél nagyon féltem, hogy beleborulok. Mikor már csak 1,5 méter választott el a tajtéktól, teljesen beparáztam, hülye liba módjára kiáltottam hg-nek, hogy mit csináljak. Nem mintha lett volna bármilyen választásom, a víz csak sodort és sodort a hullámok felé. Nagy megkönnyebbüléssel és szívdobogással túljuttam az első vad részen, rájöttem, hogy nem is olyan vészes. Az adrenalin dolgozott bennem egy darabig, majd teljes nyugodtsággal vártam a többi kőgátat, és élveztem folyó sodrását. /Anyus, apus, nem volt ez veszélyes, csak nekem nagyon szokatlan. A hajóm meg nem borulékony, ennél sokkal többet is kibír - csak hogy ne aggódjatok./
Néhány kikötés után szívmelengető érzéssel értük el az új híd gyönyörű A-pilléreit, majd a sziget déli csúcsát, és végül a csónakházat. Természetesen kicsit megáztunk, ami hg társasága miatt tulajdonképpen borítékolható is volt. Kellemes fáradtság érzésével álltam neki a hajótakarításnak, jól lecsutakoltam a kicsikét, hogy legközelebb is olyan kezes bárányként viselkedjen alattam.
Azóta dupláztunk, lenyomtunk még egy szigetkerülést. A környezet bár ugyanaz volt, de az élmények mégis különbözőek. Tahinál evezővel mentünk tesco-ba bevásárolni, vettünk egy nagy dinnyét, aminek a szigetcsúcson neki is estünk. Isteni érzés bokáig a vízben állva dinnyét majszolni, nem törődve a csöpögéssel, és a szépen evéssel. Sajnos a fullextrás táborhely foglalt volt, csak a Verőce fölötti utolsó helyet sikerült megkaparintanunk, annyira tele volt a vízpart. Már nagyon kellett a kikötés, kifáradt a karom, fájt a fenekem, és fürödni is akartam, nagy szerencsénk volt, hogy akadt egy szabad rész végre. Vasárnap indulás után egy verőcei fagyizással nyitottunk, és szomorúan vettük tudomásul, hogy éjszaka megfordult a szél, és ezért végig hihetetlenül erős szembeszélben kellett leevezni a nagyágban, nem pedig csak lecsurogni. Pech. Még szerencse, hogy a Duna nem szokott folyásirányt változtatni, biztos azt is bebuktuk volna. A végén még nagyot is kellett hajráznunk, hogy időre beérjünk a csónakházba.
Egyre jobban megy az evezés, igyekszem szorgalmasan gyakorolni. Ezt elősegítendő beiktattunk egy hétköznapi alkalmat is. A csónakház 8-18 között van nyitva, amikor én ugye dolgozok... Így azt találtuk ki, hogy vegyük ki délután a hajókat, evezzünk este, sátrazzunk a szigeten, reggel pedig vissza. A tervet tett követte, egy napos és meleg szerdán neki is duráltuk magunkat. hg megspékelte az egészet azzal, hogy az egyik hajóval levontatta a másik hajót egészen a grafi stégig, így én a munkahelyről kisétálva csak bepattantam a hajóba. A birkalegelőn ki kellett kötnünk, és nem értettem miért, mert a táborhely már csak egy köpésre volt, de hg ragaszkodott hozzá. Hát jó. Kihúztuk a hajókat a partra, erre előrántott egy frizbit, és elkezdtünk dobálózni a lábszárközépig érő vízben, miközben kellemesen simogatott a délutáni nap. Ezt a meglepetést! Nem cseréltem volna akkor a világon senkivel, annyira hihetetlen érzés volt ott lenni és azt csinálni, amit éppen csináltunk. Iszonyú jól esett a mozgás, újult erővel hajtottuk végig a táborhelyig azt a néhány percet. Kikötés után én kaját csináltam, hg tüzet rakott, sátrat vertünk, majd kihasználtuk a kaja sülési idejét egy esti fürdőzésre. Már sötétben vacsiztunk, de a majdnem telihold szépen megvilágította a partot és folyót, mindent remekül lehetett látni. És azon is méláztunk vacsi közben, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen tartalmassá tudunk tenni egy egyébként teljesen snassz és jellegtelen hétköznap estét, igazi aktív nyaralássá változtatva azt a néhány órát. Reggel egy vad ötletet dobtam be egy ébredés utáni fürdés formájában, amibe hg kicsit vonakodva ugyan, de belement. Igazi tapasztalt evezősként még sosem csinált ilyet, ki kellett hát próbálni. Bemenni elsőre nem volt a legkellemesebb, viszont bent lenni és a reggeli napon szárítkozni már annál inkább. Visszafelé szintén a grafi stégig eveztünk, ahol egy gyors csobbanás után magamra kaptam a ruhákat, és boldogan besétáltam a munkahelyemre, hg pedig visszavontatta egyik hajóval a másikat a csónakházba. Egész különleges érzés hajóval érkezni dolgozni, muszáj lesz még a nyáron megismételni.
Klettersteig / via ferrata
Soha nem próbáltam még, de mindig is vágytam rá. Nyálcsorgatva hallgattam sok kedves barát meséjét a vasalt utakról, hogy milyen helyeket másztak meg, milyen sziklák között haladtak. Aztán úgy adódott, hogy egy elég vegyes szervezésben alkalmam nyílt kipróbálni. Két kocsival mentünk ki reggel Ausztriába kipróbálni a műfajt, estére vissza is jöttünk Budapestre. Moha (kolléga), Zsuzsi (felesége), Matyi (barlangos tanfolyamvezető), Ancsi (leendő felesége), hg (evezős pajti), Gábor (Miki ismerőse), Kata, Miki és én alkottuk a csapatot, aminek a fele - velem együtt - teljesen kezdő volt. A többiek már jelentős rutinnal rendelkeztek, minden új emberre tudott valaki figyelni, így szépen bevezettek minket a vasalt út szépségeibe.
Először egy kis rövidet néztünk ki, amolyan bemelegítő célzattal. A beszállást sajnos nem találtuk meg, csak a kiszállást, ezért végül a hegyre felmászva fölülről teljesítettük az utat. Meg lehetett jól tanulni a mozdulatokat, meg az egésznek az elméletét, Matyi segített közben, hogy mit, hova, hogy, miért. Már ez is izgis volt, pedig akkor még nem is tudhattam, hogy mit tartogat még a nap.
Következő lépcsőnek egy közepes méretű utat tűztünk ki célul, ahova viszonylag kevés 180°-os forduló után sikerült is eljutni, hála Kata nagyszerű navigációs készségének. Ez már kicsit trükkösebb volt, de a nehéztől még mindig elég távol állt. Leküzdve már indultunk is a nap csúcspontjához, a Rax-ra felvezető Haidsteig-ra. Már a kocsiból messziről megpillantva megdobbant a szívem, teljesen felvillanyozott a gondolat, hogy egy tisztességes hegyre is felmászunk.
A kocsikat egy patakparti parkolóban hagytuk sok-sok másik autó társaságában, nem mi egyedül indultunk neki aznap a hegynek. Túrázni kellett a beszállásig, méghozzá nem is annyira keveset, de szinte végig szép erdőn keresztül vezetett az út. Az útmenti forrás vályújából lovak módjára ittunk többen is, mert nem lehetett kivárni, míg a vékony vízsugárból összegyűlik egy tisztességes kortyra való. Kata tempóját kantárakasztással kellett lassítani, mindig megdöbbenéssel tapasztalom, hogy mekkora formában van folyamatosan... Miután beakasztottam a kantáromat, elkezdett futni, és attól tartottam, hogy mindjárt orraesek a nagy sietségtől.
Végre kiértünk az erdőből, és hamarosan már ott is voltunk a fal aljában. Lentről nézve elég meredeknek tűnt, örültem a gondolatnak, hogy ki leszünk biztosítva a drótkötélhez. Sorra jöttek a jobbnál jobb mászós szakaszok különféle látrákkal tarkítva, alattunk egyre nagyobb lett a mélység, egyre messzebbre lehetett ellátni, és egyre jobban élveztem ezt az egészet, ráadásul a falon már nem is tűnt annyira meredeknek az egész. A csúcsra felérve csodálatos panoráma fogadott, hegyek vettek körül, ameddig a szem ellát. A fennsíkon ettünk csúcscsokikat, csúcskekszet, és egyéb csúcsédességet, miközben gyönyörködtem a hegyi virágok sokféleségében.
Kis ejtőzés után a lankás oldalon visszasétáltunk a kocsikhoz, útba ejtve egy menedékházat evés és sörözés végett. Láttunk zergéket is, visszadobáltunk a tobozokkal dobálózó "mókusoknak", a kocsinál megnyalintottuk az ott lapuló mézes barackot, lábat mostunk a patakban, ettünk-ittunk, majd hazamentünk. A nap még tartogatott egy kemény kihívást: ébren kellett tartani a kocsi sofőrjét. Sikerült, hősként vezetett hazáig, bár voltak igen kemény pillanatok útközben.
Holdfogyatkozás
Június 15-én szerdán teljes holdfogyatkozást csodálhatott a nagyérdemű, és természetesen mi sem akartunk kimaradni az élményből. Feri, csapatunk csillagásza már jóelőre jelezte, hogy ne szervezzek aznapra más programot. Valahogy az egész beac rápörgött a dologra, így egy nagy közös észlelőestét szerveztünk a Kecske-hegyi kőfejtőbe, opcionális kintalvással.
Sosem csináltam még ilyet, hogy hétköznap este szabadban alvós programon veszek részt. De most minden adott volt hozzá, nem is volt kérdéses, hogy viszem-e a sátramat, avagy nem. Még világosban felderítettük a környéket, megcsodáltam a falon gyakorló szilamászók ügyességét és dolgozó izmait, felcipeltük Feri távcsövét a hegytetőre, és hozzá is láttam a vacsi előkészületeinek. Szokásos alufóliás cuccos várta, hogy bedobódhasson a parázsba.
Lassan gyülekezett a népség, jött a sok jó beacos arc, és két helyszínen folyt a móka: fent a hegyen az észlelésé, míg lent a katlanban a gasztronómiai élvezeteké volt a főszerep. Szemi és Ciló hoztak egy sajttortát, ami holdfogyatkozás formában szeleteltek fel, miközben többször is elénekeltük a "Sajtból van a hold" című számot. Mindkét helyszín páratlan volt a maga nemében. Ferinek hála az észlelős helyen láttuk a Holdat nagyon nagyban, láttuk a Szaturnuszt a gyűrűivel együtt, valamint galaxist is mutatott, meg még egy csomó érdekességet. Ezzel szemben odalent minden örömmámorban úszott. A jól megrakott tábortüzet körülülték az emberek, Tamás és Steve gitároztak, Povi szájharmonikázott, énekeltünk, mindenkinek karnyújtásnyira volt valami finom nedű, és a tűzön megsütött ennivaló. Csillogtak a szemek a tűz fényénél, egyszerűen csak jó volt együtt tölteni és ünnepivé tenni egy hétköznap estét.
Másnap reggel élmény volt felébredni a hegytetőn a napsütésre. Povival beszélgetve összepakoltam a hálózsákot és a sátrat, majd kényelmesen bementem a grafiba, ahol egy jóleső zuhany után boldogan és feltöltődve kezdtem a munkanapot.
