Tavaly már csináltuk, így idén nem számítottam nagy meglepetésre az útvonalon. Próbáltam összeszervezni a csapatot, ami ímmel-ámmal sikerült is, bár nem mindenki tudott sajnos eljönni, a baráti körből hárman indultunk: Mackó, Feri és én. Csaba dolgozott péntek éjjel egészen szombat reggelig, így nem tudott jönni, de azt tervezte, hogy majd elindul a célból szembe, és valahol útközben találkozunk. Mackó a Pestről induló szervezett busszal ment, mi meg Ferivel kocsiztunk Gyöngyösig, ott szálltunk fel a különjáratra. A terv az volt, hogy megcsináljuk a túrát, majd a végén a lehetőségek függvényében döntünk az estéről. Az A) verzió szerint Csabával összefutva hazajövünk; B) verzió szerint tömegközlekedéssel közelítjük meg Gyöngyöst; míg a C) verzió az ottalvásról szólt.

Sajnos elég későn tudtunk indulni, későre ért oda a busz. 7:01-kor rajtoltunk el, a hivatalos rajtzárás után 1 perccel. Mackóval beszéltünk az elején, ő már korábban odaért, el is indult, nyilván nyomát sem láttuk - vagy legalábbis nem ismertük fel. Az új bakancsnak adtam egy újabb esélyt, de nagyon hamar le kellett cserélnem, mert még a múltkori lábgyepálódások nem gyógyultak be teljesen, így nagyon hamar szétszedte volna a sarkamat, amit nem szabadott kockáztatni. Valami más módszert kell találnom a betörésére, mert ez nem túl frankó, hogy sok-sok kilométeren keresztül ott lapul a hátizsákomban, ami ettől nagy és nehéz lesz. Mondjuk a túlélésre igazán jó edzés a nehéz hátizsákkal való kemény túrázás, de ezt ott nem minden pillanatban értékeltem.

Szépen haladtunk az útvonalon, láttuk a tavaszi erdő megannyi csodáját: az élénk sárga, lila, ciklámen, kék virágok alkotta tarka virágszőnyeget, a picike kis fakezdeményeket, a néhol már kibomlott leveleket, a megduzzadt rügyeket, a szomszédos hegyoldalak színorgiáját a zöld és fehér összes árnyalatában. Sütött a nap, fújt a szél a gerincek közelében, szaladgáltak a bárányfelhők, jöttek-mentek a panorámás kilátóhelyek. Minden tökéletesen alakult. Ismét találkoztunk Becker Marcival, aki az egyetemen volt épszerk konzulensem, és feltűnt a mezőnyben egy-két ismerős arc. Élveztem az utat, közben jókat beszélgettünk.

Valahogy azonban homokszem került a rendszerbe, aminek okát még ki kell deríteni. Azt hittem, hogy a tavalyinál rosszabb időt menni képtelenség, hát erre most sikerült. Na nem mintha az idő számítana, mert ez nem verseny, de akkor is. Sokkal jobban éreztem magam, mint tavaly, és nem éreztem azt, hogy sokat tökölődtünk volna útközben. Arra tippelek, hogy a kis megállások sunyin összeadódtak, ami elég volt ahhoz, hogy iparkodni kelljen. A bakancsváltás, a pisilések, kajálás, a zoknicserék, nyújtózkodások alkalmával csak úgy repült az idő, amit akkor nyilván nem érzékeltünk úgy. Mert a tempóval szerintem nem volt gond, szépen faltuk a kilométereket, az emelkedőkön sorra hagytuk le az embereket. Viszont lefelé nem voltunk valami gyorsak, különösen a nagyon meredek szakaszokon. Sebaj, majd legközelebb okosabban. Nekem mindenképpen optimalizálnom kell a hátizsákom súlyán, mikor levettem valamiért, úgy éreztem repülök a könnyűségtől. És sajnos a végén eléheztem kicsit. Mátrakeresztesről indulva a Muzslára akartam enni, de a felfelén nem ment le a torkomon a kaja, ami később ugyancsak megbosszulta magát. Szerencsére Feri innivalója helyrerántott valamelyest, és újra visszakaptam a könnyű lábaimat - bár ez csak merőben ideiglenes megoldásnak bizonyult.

Az utolsó szakaszt nagyon utáltam, rohadt lefelé! Magamban csendesen szitkozódtam, és próbáltam minél jobban térd- és talpkímélően lejönni a hegyről. Feri is küzdött magával, szinte szó nélkül tettük meg ezt részt, csak néha érdeklődünk, hogy minden okés-e a másikkal. Végre valahára elértük a szurdokpüspöki templomtorony szintjét, majd jött a pincesor, végül a házak is felbukkantak. Már fájtak a lépések, nem vágytam másra, csak arra, hogy a bakancsomat végre lehúzhassam. Bicegtünk az iskola felé, mikor a kereszteződésben feltűnt valami furcsa. Valami ismerős, valami kedves dolog. Alig akartam hinni a szememnek, Mackó ült ott ránk várva. Feledve minden kellemetlenséget már szaladtam is hozzá üdvözölni. Ő már régesrég beért, kisimulva-kipihenve tette meg velünk az utolsó métereket. Nagyon megörültem neki, jókedvmutatóm a maximumig lendült hála neki és a célbaérésnek. Sajnos nem tudtunk igazán beszélgetni, mert alighogy beértünk, neki már menni is kellett, indult vissza a busz Budapestre.

Mivel Csaba mégsem jött szembe, ezért a B) és C) verzió jöhetett szóba, amiből állapotfelmérés után a C) verziót választottuk, az ottalvást. A célban még vártak kellemes meglepetések. Egyrészt Marci kollégám gratulációja, másrészt a mozigépész pajti felbukkanása. Szegény nem tudott beérni szintidőn belül, mert elkapta egy alapos hasmenés, és a sok kis megállás jól belassította. Egy igazi hős, hogy ilyen körülmények között mégis végigment. Beérkezés után közvetlen nagyon rosszul voltam, némi hányinger kerülgetett, éhes voltam, de nem bírtam kajára gondolni, ami mind az eléhezés eredménye. Szerencsére nem lett belőle gond, nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy összeszedjem magam. A türelmemet viszont igencsak próbára tette a tornateremmel való bénázás, mert a szervezők nem nagyon tudták, hogy mi a pálya, a gondnok néni meg csak nem akart előkerülni - nekünk túrázóknak meg semmi más vágyunk nem volt, mint vízszintesbe helyezkedni, pihenni, aludni. De megérte a várakozás, mert igazi luxus fogadott az öltözőben folyó forró víz formájában. Na ez teljesen helyretett, utána úgy éreztem, hogy semmi gond. A nyújtást sem blicceltem el, így a lefekvésre már egész emberien éreztem magam. Sajnos nem készültem túl az ottalvásos témát, mert gondoltam Csaba biztos jön, nem fogadtam volna rá nagy összeggel, hogy mégsem. És nem vittem polifoam-ot, ezért az éjszakám egy jelentős része álmatlan fázással telt, alulról jött a hideg a hálózsákba, brrrr. Próbáltam alátenni pulcsit, ami valamelyest javított a helyzeten, de teljesen nem oldotta meg.

A reggel ezért igazi megváltásként jött; új nap, új tennivalókkal. Ébredés után megállapítottuk, hogy tudunk menni, hurrá! Működnek a térdek és az izmok - bár Ferire ráfért némi nyújtás combok terén. Kiélveztük az iskola-buszmegálló közötti faluszakasz szépségeit, simogattam sűrű fürtös gyöngyike szegélyt, láttunk gólyát, tejberizseztünk a buszra várva. Majd elbuszoztunk Gyöngyösre (útközben sok-sok őz), ahonnan egyből a Kecske-hegy felé vettük az irányt. Ugyanis hétvége lévén várt a barlangos tanfolyamos kőfejtőzés, ahol muszáj volt megjelenni és bizonyítani, hogy mennyire fasza gyerekek vagyunk, és készen állunk a jövő hétvégén a bükki köteles barlangok nyújtotta nehézségekre. El kellett felejteni az előző  napi terhelést, és csak az aznapra koncentrálni.

Matyiék kiépítettek egy barlangszimulátort, amit tulajdonképpen a kőfejtő fala, és az előtte lévő pici rész jelentett. 3/4 11-kor már a falon lógtunk, és 2-nél előbb nem lehetett "kijönni a barlangból". Vinni kellett magunkkal arra az időre enni-inni, ezért cipeltünk elemózsiát a bag-ben (persze a cuccunk 15 méterre volt lepakolva, de már sajnos kívül a "barlangon"). És milyen csodálatos érzés volt narancsot és almát enni a falon lógva! Játszottunk egymással közben, lóbáltuk a bag-eket, köteleket, lépőszárakat, potyogott rám a narancshéj, csomóba bekötve küldtem fel csokis kekszet Mikinek, ami Tamásnál valahogy mindig elakadt. Egy várakozás alkalmával Miki leráncigálta a bakancsomat és a zoknimat, így a pálya hátralévő részét mezítláb tettem meg. Hmmm, de fincsi volt a szellő és a levegő a meggyötört lábaimnak... egyedül a lépőszárba volt kényelmetlen lépni, mert jobban vágott, mint bakancsban. Kaptam viszont talpcsikit, talpvakargatást, hűsítést. Csináltunk társmentést, ami most egész jól ment, viszonylag gyorsan le tudtuk szedni egymást a kötélről, és rájöttem egy hibámra is, amit eztán majd tudok korrigálni. A végén lemértük a kötélpálya teljesítését egyénileg, szerencsére flottul ment, remélem bedolgoztam magam a hétvégi köteles barlangok csapatába. Iszonyú élvezetes volt úgy mászni, hogy nem kellett senkire várni, csak átszerelgetni, és folyamatosan haladni.

Nagyon-nagyon jól sikerült a hétvége, küzdelemmel és sikerekkel, mókával, kacagással, sok-sok kedves emberrel, meglepetésekkel, és hatalmas adag fizikai fáradtság begyűjtésével. Az izomlázhelyzet egyelőre jó, de ezzel még ki kell várni a hétfőt...