Nagyon szeretek lemenni barlangba annak ellenére, hogy kicsit frusztrál, hogy nem vagyok annyira ügyes, mint szeretnék. Nincs meg a kellő biztonságérzetem, nem merek meglépni dolgokat, amire pedig fizikailag alkalmas vagyok. Eleinte egész jól ment, aztán az elhúzódó mellhartyagyulladás miatt több alkalmat is ki kellett hagynom, és utána is csak könnyített üzemben működtem sokáig, nem küzdöttem semmivel, ha nem volt nagyon muszáj. Ezzel összhangban az önbizalmam is a béka segge alá került. Próbálok tenni azért, hogy jobban menjen, de nem mindig megy könnyen. Ha siettetnek, azt nagyon nehezen viselem, mert meg tudok oldani dolgokat, de a siettetés nálam a biztonság(érzet) rovására megy. Kinevetni a próbálkozásaimat viszont nyugodtan lehet, tényleg viccesen néz ki olyankor az ember.
Az utóbbi időben több lépést is tettem a javulás érdekében. Egyrészt jól meggyógyultam, hurrá! Másrészt végre vettem egy jó gumicsizmát, nem kínai boltosat. Össze sem hasonlítható a két gumicsizma tapadása, ezt két alkalom után már bátran kijelenthetem. Ezzel már nekem is tényleg lépések azok, amik másoknak mindig is azok voltak, de nekem lecsúszott róluk a lábam. És megérkezett a fejlámpám is, amit tegnap fel is avattam élesben (Duo LED 14 - akinek mond ez valamit). Hihetetlen fénye van, az egész barlang fényárban úszik, jól látom, hogy hova kell lépni, mit kell fogni, belátom a tereket. Mindezek összességétől vártam részben a biztonságérzetem növekedését, na meg persze a sok gyakorlástól.
Tegnap szokásos kétheti túránkra készültünk, megjelentem a pálkocsmában, ahol egy darabig egyedül ücsörögtem és vártam a többieket. Éhesen és szomjasan érkeztem, amin egy melegszendvics-fröccs kombóval segítettem, így viszonylag jó hangulatban, Sünivel (jó fej pultos lány) beszélgetve vártam a többieket. Szépen lassan szállingóztak is, örültem a "régen" látott embereknek. Beszélgettünk, megnéztük a Hold hajszálvékony sarlóját, magamhoz vettem még energiát egy újabb melegszendvics-fröccs kombó formájában, és csak élveztem a kedves emberek társaságát - akik közül egyet elrabolt egy idegen kommandó. Mikor Gábor kikecmergett az idegenek szorításából, megpiszkálta a társaságot, hogy akár le is mehetnénk, nem? Eddigre már 9 óra felé járt az idő, el is kezdtünk szedelődzködni.
Kitűztük célnak a Tó-kört, mert a társaság egy része még sosem járt arra, de nem pusztán csak lerohantunk odáig. A Színház-termet sem az egyszerűbb útvonalon, hanem a Toldy-ágon keresztül közelítettük meg néhányan. Elől mentem, és ahogy haladtunk előre, jöttek szépen sorba az ismerős helyek, így nem is kellett soká várni rá, hogy kiérjünk a Színházba. A többiek éppen valami mászást gyakoroltak, majd az avatófalat vettük célba. Ez egy meredeken emelkedő, csúszós ferdeség, amin nincsenek igazán fogások és lépések, csak nagyon oldalt, a sziklát szétnyomva kell befeszülni, felkucorodni a tetejébe, majd kézzel és lábbal egyszerre hármat tapsolni. Még soha nem sikerült megcsinálnom, de most újra próbálkoztam. Magam sem hittem el, de valahogy sikerült ottmaradni a tetején, ahol már egész kényelmesen el lehetett helyezkedni - egy darabig. Ugyanis Gábor elmesélte, hogy ők egyszer hárman felmásztak oda, és feljött másodiknak. Próbáltam magam annyira összehúzni, amennyire csak lehet, de támaszkodni muszáj volt. Gábor megoldotta a problémát, muris érzés volt ketten gübbeszkedni a tetején. Persze egy harmadikat már elképzelni sem tudtam volna oda.
Próbáltam gyakorlósra fogni a figurát, ezért traviztam már az elején a Glória-kerülőnél, na meg persze a krokodiloknál is végig. A mumuskanyarban a szokásos módon bizonytalankodtam, de hála a többiek segítségének sikerült végül nem felzabáltatnom magam a Vadvizek-útjának lakóival. Az Operába sem a lecsúszós módszert, hanem a travit választottam, amiben már teljes biztonságban éreztem magam, nem úgy, mint elsőre. Köszöntem az agyagkedvenceimnek: a várfalvédő tacskónak és a bástyavédő zsiráfnak, és örömmel tapasztaltam, hogy egy nagy hernyó is odamászott időközben. A Bete-átlépőt még mindig nem mertem segítség nélkül meglépni, de remélem ennek is eljön hamarosan az ideje.
Már úgy volt, hogy nem is megyünk el a Tóhoz, mert egész elhúzódott a játszadozás, de aztán mégis meg tudtuk dumálni Lacit, a túravezetőnket. Így újra át lehetett élni a kőzet megváltozását, játszani a Tónál, elbújni a többiek elől, a Sírgödörből zombiként előbújva ijesztgetést próbálni - be kell valljam, kevés sikerrel. Visszafelé nagyon élveztem a Cseléd-lépcsőn való felmászást, teljesen könnyedén vettem az akadályokat. Minden jól ment, mindent meg tudtam oldani, régen éreztem magam ennyire jól. Amivel máskor sokat küzdöttem, az most könnyedén sikerült, iszonyúan élveztem emiatt az egész túrát, mert bíztam magamban, nem féltem a leeséstől.
A Vadvizek-útján visszafelé is krokodikoztunk, ezt sem csináltam még korábban. A mumuskanyar nagyobbik részéig könnyedén eljutottam, ám ott hirtelen nem tudtam, hogyan tovább. Hála a srácoknak puhára estem volna, de erre hál' Istennek nem került sor. Laci kihúzott a csávából, remek meglátással utasított, hogy mit fogjak meg. És tényleg, magamtól nem mertem volna, de jó lett, komfortérzeti mutatóm ismét a pozitív tartomány felé lendült. Kiérve a krokodilok közül tátott szájjal bámultuk Gábort, aki a haladó szakaszon is végigment. Nem tudom, hogy honnan szedi az antigravitációs pirulákat, de néha nekem is adhatna belőle kölcsön. Olyan pózokban feszítette ki magát a mennyezet alatt nem sokkal, hogy csak ámultam és bámultam. Nincs híján kar- és hasizomnak, az is biztos.
Most nem vártam a kijövetelt, szívesen maradtam volna még odalent, mert annyira élveztem. De sajnos az idő így is jól eltelt, 2 óra volt, mire zuhanyzás után beállítottam az órámat a másnap reggel 6 órás ébresztőre. Nem esett jól, kellett hozzá lelkierő, hogy ne blicceljem el a jógát.
A sikerélményekbe az is nyilván beleszámított, hogy vasárnap a tanfolyami Matyi-túrán kötéltechnikát gyakoroltunk, és az egyik kötelekkel megrakott bag-et nekem kellett elcipelnem a kötelezős résztől az Operáig részben kötélen, részben kézben-háton. Bag-et cipelni nem könnyű mutatvány, ugyanis egyrészt nehéz, másrészt nagy, ezért nem mindig van hely kényelmesen hátizsákként felvenni. Néha magam alá kell ereszteni, ilyenkor rántani akar lefelé; néha magam előtt kell tolni, vagy felemelni, levenni, taszigálni, rugdosni, húzni és vonni, emelni, ereszteni, ami jól esik. Egy idő után a szitkozódás csendes elfogadássá szelídül, és az ember csendben próbál minél ügyesebben helyezkedni annak érdekében, hogy a bag-nek jó legyen. Mert ha a bag-nek jó, akkor az a cipelőjének is jó. Mire át kellett adnom, egy furcsa bensőséges viszony alakult ki közöttünk. Egyszerre utáltam és szerettem is. Valójában hálás lehetek neki, mert rávilágít arra, hogy mennyivel könnyeb bag nélkül közlekedni, és sokkal biztosabbá teszi a közlekedést.
Hát ennyi. Kár, hogy jövő héten nem megyünk, nehogy visszaessek.
