A háromnapos pünkösdi hétvégére sokféle programlehetőség is felmerült. Szóba került barlangászás, túrázás, sziklamászás, szigetkerülés, illetve ezek különféle kombinációja. Végül az evezés nyert, de mégsem szigetkerülés formájában, ugyanis Peti - hg haverja és egyben munkatársa - erre a hétvégére szervezte a Tisza 200/48 nevű vízi teljesítménytúrát: 200 kilométer evezés Tiszabecstől Tokajig 48 óra alatt. Mivel soha nem eveztem még korábban a Tiszán, és ezen kívül nagyon kíváncsiak voltunk, hogy mit is bírunk a vízen, ezért úgy döntöttünk, hogy nekivágunk.
Péntek este leváltunk a társaságról, és az éjszakát a Tisza partján töltöttük, mert nem volt kedvünk egy ismeretlen kutya szomszédságában sátrazni - később kiderült, hogy ez remek döntésnek bizonyult. Reggelink végeztével a többiek is leértek a partra, mindenki izgatottan készülődött, Béla és Peti elmondta a köszöntőt, megtartották az eligazítást, majd az egységek szépen sorban vízre szálltak. Összesen hat egység vállalkozott a mókára: egy háromfős családi kenu, két páros és három egyes kajak, összesen tíz ember. Vízre szállás előtt feszült voltam, hiszen fogalmam sem volt, hogy mi vár rám aznap. Hasonló érzés fogott el, mint az első Kinizsi előtt, vagy a Vecsem 60-as aknájába való leereszkedés előtt. Erősen koncentráltam arra, hogy minden szükséges cucc nálam legyen a hajóban, és úgy általában tuningoltam az agyamat az előttem álló kihívásra.
Fél 7 körül szálltam vízre, és az aggódásom hamarosan szertefoszlott. Mint egy gyalogtúrán, amikor az ember elkezd lépkedni, és rájön, hogy hiába száz kilométer a táv, semmi különöset nem kell csinálni, csak ugyanúgy lépkedni, mint az első métereken, a többi már fejben dől el. Itt is jöttek az ismerős evezős mozdulatok, egyhamar belemelegedtem, és el is felejtettem a kezdeti aggodalmaskodást. Élveztem, hogy újra vízen vagyok, előttem volt egy ismeretlen folyó, ami csak meghódításra várt. A hajó tetején előttem az itiner, amiről még akkor nem is sejtettem, hogy milyen hűséges társam lesz két napon keresztül. Szépen táblázatba foglalva mutatta a folyamkilométereket, mikor milyen település mellett evezünk el, hol határvíz a folyó, hol kell figyelni hidakra, kompokra, és főleg azt, hogy hol lesznek az út során a közbenső frissítőpontok, amiből a szombati napra négy jutott, vasárnapra pedig három.
Nagyon megörültem az első ellenőrzőpontnak Szatmárcsekénél, a vártnál hamarabb sikerült leevezni az első 25 kilométert. Vidám pillanat volt, ahogy megláttam az előttem haladó hajót kikötve a parton, majd közvetlenül utána Petit és Bélát is a homokpadon. Kedvesen fogadtak, kínáltak fincsi szörppel, viccelődtünk, majd hg is befutott, gyors puszi, és én már indultam is tovább. Nagyon kitaláltuk, hogy én kicsit hamarabb indulok, ő utolér, evezünk kicsit együtt, akár egy egész szakaszt, majd előremegy, megint megvár, és így tovább. Sorra jöttek a megállók, Tivadar, Jánd, Aranyosapáti, és mindegyiket egyre fáradtabban és törődöttebben értem el, de a lelkesedés persze nem csökkent.
Végre evezhettem a Tiszán! Ezzel a hétvégével évtizedes vágyam teljesült. Történt ugyanis, hogy réges régen a bátyám és két unokabátyám elmentek Tisza-túrára. Én persze még kicsi voltam, nem mehettem, és megbabonázva hallgattam utólag a fiúk élménybeszámolóját, rettentően irigykedtem arra, hogy ők átélhettek ekkora jóságot, míg én kimaradtam belőle. Na most nekem is megadatott a lehetőség, hogy megismerhessem a folyót, aminek bizonyos pontján ezerszer fürödtem, de ez az ismeretség olyan volt csupán, mintha egy girbegurba vonalból látnék egy apró pontocskát. Nem ismertem a vonalvezetést, sem a vonal jellegét, a változását.
Márpedig a folyó hihetetlen sokat változik a 200 kilométer alatt. Tiszabecs környékén még szalad, kavicspadokat épít a kanyarokba, középen zátonyos, pici zúgócskákkal tarkított, világoskék, kristálytiszta. Majd fokozatosan karaktert vált, mozgása lomhább lesz, a kavicspadokat a homokosabb partszakaszok váltják fel, színe inkább zöldessé válik. Ez a lassulás a visszaduzzasztás miatt odáig fajul, hogy az alsóbb szakaszokon a folyása már hajóból nem érzékelhető, az egész folyó tulajdonképpen egy hosszú és kanyargós tóvá válik.
Az első nap 95 kilométert tettünk meg, Tiszamogyoróson éjszakáztunk a kempingben. 11 óra evezés után fél 6 körül sikerült kikötni, hg és Peti segített felcipelni a hajót. Első dolgom volt, hogy kiterüljek a délutáni napsütésben a gyepre heverni egyet, majd összeszedtem magam egy torna erejéig, mert tudtam, hogy a másnapot az a néhány perc nyújtás és lazítás jelentősen megkönnyíti. hg-val főztünk egy levest, elkortyoltunk egy sört, összepakoltunk másnapra, és próbáltunk minél többet pihenni. Peti mint egy tyúkanyó tüsténkedett a résztvevők körül, szorgalmasan csinálta a vacsorát, jól be is laktunk a szalonnás túrós tésztával, majd behúzódtunk aludni. Sátorveréssel nem bajlódtunk, mert reggel igen rosszul esett volna a lebontása, helyette Lizike hátsó részén pihentük ki a nap fáradalmait. Az este legfájóbb pillanata kétségkívül az volt, amikor az ébresztőt beállítottam másnap reggel fél 5-re...
Iszonyú nehezen ment a felkelés, természetesen az egész felsőtestemben izomláz tombolt, és bár egész sokat aludtunk, nem volt elég a teljes kipihentség eléréséhez. Megtettük a szükséges előkészületeket, jól bereggeliztünk a fiúk által készített hagymás rántottából, és fél 6-kor már a vízen voltam. Na ez az, amit az ember egy normál Tisza-túrán soha nem csinál, nem megy el hajnalban evezni. És mennyire szerencsések voltunk, hogy nekünk ez megadatott! Először azt hittem, hogy a pontonhíd előtt közlekedő komp valami iszonyú füstöt okádott ki magából, ami megrekedt a víz fölött, és csak egy perc elteltével esett le, hogy az a valami a víz fölött úszó pára. Ez a látvány a pontonhíd alatt átkelve teljesedett ki igazán, a pára lassan áramlott a víztükör fölött, ami annyira sima volt, mintha olajban úszna a hajó. A hajnali nap végett vagy minden teljesen árnyékba borult, vagy fényárban úszott, közbenső állapotot nem érzékeltem. A többi egység vagy előttem nagyon messze, vagy mögöttem lemaradva haladt, teljesen egyedül voltam, és csak mosolyogtam a világra. Ez a hangulat kárpótolt a korán kelésért. Ettől eltekintve az első 10 kilométert szinte átaludtam, éreztem, hogy irtózatosan rám tör az álmosság. A fejem nem csuklott le, de a szememet becsuktam, és három csukott szemű húzás után kényszeríteni kellett magam egy nyitott szemmel való húzásra.
Aztán hg utolért, és megkezdődött az előző napi váltakozás, egy kicsit külön, majd együtt, újra külön. 105 kilométer volt a napi penzum, amiből az első etapban 35-öt le is toltunk, hogy elérjük Tuzsért. Egyre nehezebb volt beszállni a hajóba, és evezni tovább. Számomra az abszolút mélypont a Dombrád előtti 15 kilométer volt. Előtte hg-val eveztünk együtt, és valahogy nagyon elkezdett a hátam fájni. De nem a terheléstől az izmok, hanem valami nem jól állt. Összevissza technikákkal eveztem, hátha jobb lesz, de csak nem akart úgy működni, mint korábban. hg is elment, és a kilométerek csak nem akartak telni. Nagyon ki akartam már kötni Dombrádnál, és tornázni egy nagyon jót, és lefeküdni, és lazítani. Agóniámból idióta vadászok zökkentettek ki ideiglenesen. Hallottam, hogy távolról lődöznek, de aztán abbamaradt a durrogtatás, egészen addig, amíg közvetlenül melléjük nem értem. Iszonyú nagy robbanás, majdnem kiestem a hajóból ijedtemben, káromkodtam, ők meg gondolom röhögtek. A parton láttam alakot mozdulni a bozót mögött, kiabáltam, hogy a következő lövés előtt szóljanak már, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy nem a vizet célozzák.
Végre, végre elérkezett Dombrád! Megláttam a kedves piros hajót, pattantam is ki a partra, ettem-ittam, majd átadtam magam 5 perc tömény élvezetnek: hg meggyömöszkölte a hátam. Nagyon nagy kedvesség ez egy olyan embertől, aki ugyanúgy leevezett már 155 kilométert, nyilván neki is fájt mindene. Én még kicsit töltekeztem, tornáztam, ő pedig indult tovább, legközelebb csak a célban találkoztunk. A gyömiszezés olyan jót tett velem, hogy teljesen megtáltosodtam, nem fájt a hátam közepe, élveztem a dolgot megint rettenetesen. Csak úgy falta a hajó újra a kilométereket, menet közben énekeltem, adtam a ritmust magamnak, borzasztóan jól szórakoztam.
Egyszer csak feltámadt a szél, valahogy másképp, mint korábban. Egyrészt hátulról fújt, másrészt elég erősen, viharfelhők közeledtek. Mikor elkezdődött az égzengés, megijedtem, és az ibrányi parton kikötöttem egy kényszerpihenőre. Szerencsére nem lett villámlással kísért vihar, így hamarosan hajóra szálltam, mert már nem volt messze a tiszaberceli utolsó ellenőrzőpont. Vízre szállás után mégis elkezdett esni, először erősen, majd szépen csendesen, de ez nem zavart különösebben. Végig a part mellett haladtam, hogy szükség esetén azonnal ki tudjak kötni. Jókedvem határtalan volt, hiszen megcsodálhattam a fények és formák játékát. Az eső kezdetén a vízcseppek nem látszódtak, csak az apró, egyre sűrűsödő körök a víz felszínén. Majd a körök közepében megjelent az esőcsepp becsapódását jelző pont, és az intenzitással nőtt a felverődött víz magassága. Aztán ez szépen elcsendesedett, és újra a körök vették át a főszerepet. A Bercelig tartó 6 kilométeres szakaszt remekül beláttam, a távolban sütött a nap, és az esőszűrőn keresztül látni lehetett a part menti fák egyre távolodó rétegeit.
Bercelen igen rövidet pihentem, 10 perc se telt a kikötés és a vízre szállás között. Peti nem tudom honnan kerítette azt a cseresznyét, de annál mennyeibb mannát elképzelni sem tudtam volna. Gyors torna, három marék cseresznye, és irány az utolsó 25 kilométer! Eleinte egész jól ment, majd újra elkezdett sajogni a hátam, és a lehető legváltozatosabb módon eveztem, némi vállkörzést és lapockamozgatást közbeiktatva. Viszont legnagyobb meglepetésemre a fenekemnek semmi baja nem volt, egyáltalán nem fájt. Mondjuk ehhez kellett az is, hogy rájöttem a lábmozgatási technikára, az egy lábbal, illetve a sarokkal való kormányzásra. Örültem, egy nyűggel kevesebb.
Eleinte gyorsan, majd egyre lassabban fogytak a kilométerek. Örültem a pecásoknak, néhánnyal váltottunk is pár szót, egy motoros ladik hullámain ringatóztam, és már csak arra vágytam, hogy beérjek Tokajba. Figyeltem a nap állását és a hátralévő kilométereket, és úgy saccoltam, hogy nem fog kelleni elővenni a fejlámpámat. Nem is kellett, és mint lefekvéskor kiderült nem is tudtam volna, ugyanis bent hagytam a kocsiban... Játszottam a Hold képével a hajóm mellett, próbáltam ellapátolni, sikerült is, de minden húzás után makacsul visszatért - gondolatelterelőnek kiváló elfoglaltság. Végre eljött az a kanyar, ahol megpillantottam a tokaji hidat. Soha nem örültem még hídnak ennyire, és abban a pillanatban azt gondoltam, hogy ennél gyönyörűbbet mérnök még nem tervezett. Bejött jobbról a Bodrog, és megláttam kajakostárs Petit is, ahogy egy stégről elindul. Nem tudta, hogy hol a cél, így együtt tettük meg az utolsó kilométert.
Kikötöttem. Kimásztam a hajóból este fél 9-kor, de kihúzni és cipelni már nem volt erőm. hg-val megöleltük egymást, gratuláltunk egymásnak, és láttuk egymás szemében a "megcsináltuk" érzést. Fölvánszorogtam a kempingbe, üdvözöltem a többieket, levettem a nedves ruhákat, előhúztam a polifoamot, és kifeküdtem. Percekig nem voltam képes egyébre, mint vízszintesen heverni. Pihent a sajgó hátam, és abban a pillanatban nem is kellett annál több. hg csinált levest, ettünk, melegedtünk a tűznél, majd fáradtan és boldogan tömtük magunkba a bolognai és a diós tésztát.
Bármikor újra csinálnám. Hiszen a hátfájás egy pillanat alatt elmúlik, az izomláz néhány nap alatt elszáll, a vízhólyagok begyógyulnak, de az élmények már mindig a miénk maradnak. A sok szürke gém, ahogy elegánsan ellibben a gubbasztófájáról; a kócsagok és bakcsók a levegőben; a leszakadásos homokpartokban fészkelő gyurgyalagok színes kuszasága; a parti fecskék söréttel lőtt fészkei, előtte a lakók rajával; a játszadozó, majd a viharfelhők alatt nyüzsgő fecskék és sirályok hada; a jégmadár színpompája; a hajnali pára; a naplemente vöröses fényei az égen és tükröződve a vízen; a csábító homokos lapályok; és persze a küzdés maga. És természetesen a célba érkezés, a résztvevők és szervezők őszinte gratulációi, az a fáradt és kimerült, de iszonyú boldog állapot, amit csak egy-egy megpróbáltató erőfeszítés után érez az ember.
Hálás vagyok, hogy ott lehettünk az első Tisza 200-on, remélem sokszor lesz még rá lehetőségünk. A szervezés kiváló volt, elláttak minket minden földi jóval, hogy nekünk csak a teljesítésre kelljen koncentrálni, ezúton is köszönöm szépen. Aki szeret evezni, és szereti a kihívásokat, jövőre ott a helye!
