Barlangászegyesületünk egyik oszlopos tagja bevállalta az év első hosszú hétvégéjének megszervezését. A Trieszti-karsztot nézte ki célterületnek, némi utánanézés után kiválasztott ott néhány érdekesnek tűnő barlangot, felvette a kapcsolatot a helyi erőkkel, és jól meghirdette az utat. 15-en jelentkeztünk is rá, szerda délutántól négy kocsival vágtunk neki az útnak különböző időpontokban. Legkorábban mi indultunk el, így elsőként értük el a táborhelyet, egy dózerút végén, mélyedésben fekvő rétet. Gyors sátorverés, bekuckózás, alvás. Éjszaka szerencsésen megérkezett mindenki, a másnap reggelt már teljes létszámban kezdte a csapat.
Csütörtök
Mivel sokan voltunk, és nem csak egy barlangba akartunk bemenni, ezért három részre oszlott a társaság a párhuzamosítás érdekében. A mi ötösünk a nagyobb helyen kezdett, indultuk felfedezni a Medvenyak barlangot, hivatalos nevén Medvedjak jama-t. Némi autókázás után rendesen meg kellett küzdenünk a helyi bozóttal, mire odaértünk a tett színhelyére. Hozzáláttunk a kipakolásnak, Povi - mint beszerelő ember - gondosan magához vette a cuccot, és Feri kíséretében elkezdte a mutatványt. Azaz némi késlekedés múlva, mert hg talált a közelben egy még sokkal nagyobb bejárattal rendelkező lyukat, de aztán az lett a határozat, hogy mégis az eredeti lyuk a tuti. És így is lett.
Néhány tagból álló ereszkedést követően elértünk a vízszintes járatot, aminek először a rövidebbik ágát jártuk be. Cseppkőrengeteg fogadott, helyi viszonyokkal mérve közepes termekkel. A szinte vízszintes járószintből álltak ki a cseppkőoszlopok, majd egyszer csak bezárultak körülöttünk a falak, és elértük a végpontot. A járószinten találunk érdekes lyukakat, amik főleg Feri kíváncsiságát piszkálták leginkább, az egyikbe bele is mászott. Közben a következő csapat is leért, ők is elindultak a rövidebb ág felfedezésére, mi pedig nekivágtunk a hosszabbnak. Nagy, cseppköves terek sorozatát követve elérkeztünk a végpontig. Azaz majdnem, mert egy reménytelennek tűnő szűkületbe Feri igazi klausztrofilként bepréselte magát, és láss csodát, a tér újra megnyílt, és újabb tágas terek láncolata bontakozott ki. Egy ponton viszont nem akartunk tovább menni, mert az agyag és törmelék keveréke leszakadt, és túl meredeknek ítéltük a lejtőt a helyzettel együtt. Közös elhatározással megálltunk, jól megettük a végpontgumicukrot, és közben azon méláztunk, hogy tutira kell rejtőznie alattunk egy másik szintnek, mert 6-8 hasonló víznyelőlyukat is találtunk menet közben.
A második csoporttal az akna aljánál újra találkoztunk, ők nekivágtak a nagyobb ágnak, mi pedig elindultunk fölfelé a kötélen. A legalsó szakasz kábé 40 méteres lehetett, a kötél a semmiben lógott, távol a falaktól, különleges érzés volt lógicálni rajta. Ki is értünk minden probléma nélkül, és fönt várt a meglepetés, a lefelé készülő harmadik csoport. Ők eddigre már bejárták a következő célunkat, a Jancsikát, alias Janičja jama-t. A vetésforgó tehát nagyszerűen bevált.
A Jancsikához lényegesen kevesebbet kellett gyalogolni, mint a Medvenyakhoz, és a két barlang méretei sem voltak összemérhetőek. Beszerelt pályát kaptunk, a beöltözés után már kezdhettük is az ereszkedést. Néhány méter után jött a feketeleves egy kötélen lévő csomó formájában, ráadásul úgy, hogy nem is lehetett bele kantárt akasztani, lévén nem volt rajta fül. Vagyis volt, de senkinek eszébe sem jutott volna arra bízni az életét, hiszen maga a csomó azért keletkezett, mert elpukkant a kötél. Beszerelésnél adódott valami felfekvés, ami szépen elkezdte nyiszálni a körszövést, de szerencsére ezt időben észrevették és korrigálták. Technikailag nem okozott kihívást, inkább csak lelassította a csapatot. Viszont a csomónál mégis történt egy malőr. Kint várakoztam a bevezetőszárnál, mikor hallottam egy tompa puffanást. Majd még egyet. Félelmetes hang volt, nem a megszokott hangok valamelyike. Szerencsére követte a beszéd is, hogy semmi gond, mindenki jól van, csupán hg kisbagje zuhant le a bejárati akna aljára. A pruszikzsinórján lógott, de mivel azt én adtam kölcsön neki, nem volt elég hosszú, hogy lebiztosítsa, és a rajta lévő csomó kioldódott. Hogy a zsinór rövidsége, vagy a derekunk közti méretkülönbség volt az ok, arról megoszlanak a vélemények. Mázli, hogy senkit nem talált el, és az akna fala sem volt omlókás, nem indított meg köveket lefelé. A benne lévő tartalékvilágítás szerencsésen túlélte az akciót, a csokibizonyítékokat pedig hamar eltüntettük, felfaltuk.
A barlang egyetlen hatalmas teremből állt, legalábbis mi ennyit találtunk meg belőle. De az az egy azért piszok nagy volt, percekig tartott egyik feléből átérni a másikba. Egyik oldalán jellegtelen kőhalom tornyosult, a másikon viszont aktív cseppkőképződés folyt, a cseppkő mikrotetarátákat alakított ki, és egynémely részen szürke színben tündökölt. A legmegdöbbentőbb mégsem ez volt, hanem az akna aljánál lévő falon az ezüstös-aranyos lerakódás. Ahogy megvilágítottuk a falat a lámpánkkal, minden ragyogott, a miniatűr vízcseppek egy része arany színben, másik része ezüst színben tündökölt. A kimászást is belassította a csomó, mert valamit be kellett tenni, vagy a csigát beszerelni, vagy pedig pruszikzsinórt felrakni. Utolsó előttiként távoztam, és a végén időtöltésként énekelni kezdtem. A hang csak úgy szárnyalt a teremben, Évi útját énekszó kísérte kifelé. Már kezdett szürkülni, mire összepakoltunk és visszasétáltunk a kocsihoz. Gyönyörködtünk a belógatott hegy-díszletekben, a csillagokban, és szorgosan raktároztuk el a nap során begyűjtött élményeket.
Péntek
Pénteken szintén két barlangot jártunk be, a felállás a csütörtökihez teljesen hasonlóan alakult. Mi indultunk a nagyobbat, a Krampuszkát (Škamprlova jama) beszerelni, ami nagyon gyorsan ment, mert ragasztott nittekkel ki volt építve az egész. Talán ennek a bejárati aknája tetszett a legjobban. Szinte teljesen függőleges kőfal, aminek az egyik oldalában vízmosta bemélyedés jelezte a víz útját. A növényzet változásán jól meg lehetett figyelni, hogy meddig hatol le bármikor is a napfény. Először még páfrányok telepedtek meg a falon, majd sűrű mohaszőnyeg, végül vékony mohaszőnyeg, míg már nem maradt más, csak a kopár fal. Lentről felnézve katartikus élmény fogadott, mert a fény leszűrődött az akna aljára, a nyílás leginkább egy lapított szívre hasonlított. Ha úgy álltunk meg, hogy nem láttuk a direkt fényt, akkor az egész akna szűrt fénybe borult, a vége pedig valami homályos-zöldes masszába veszett. Ez az a látvány, ami a zsombolyokban rabul ejt.
Levettük a slószt, és elindultunk lefelé a törmelékhalmon. Hamarosan vissza kellett fordulni, mert beszerelt kötelekkel találkoztunk, amihez vissza kellett öltöznünk. Az egyik szár elindult fölfelé, a másik pedig egy kis lukon át lefelé. A fölfelé vivő szállal kezdtünk, és rövid kötélpálya és egy izgalmas felmászás után elértük a végét, ahonnan nem tudtunk tovább menni. Meredek leszakadás vett körül minden irányba, és nem volt más hátra, mint visszafordulni. Az izgis lemászásnál biztosítottuk egymást, mert egy 15-20 méteres szakadékba lehetett volna becsusszanni, ami senkinek sem hiányzott. Vagyis mégis. hg kisbagje megint nem bírt magával, és külön utakon kezdett el járni. Valahogy kinyílt a karabinerének a nyelve, a kisbag leakadt, és tompa puffanással földet ért valahol a szakadékban, reménytelenül eltűnt egy lyukban. Némi anyázás, idegeskedés és tanakodás után arra jutottunk, hogy nem adjuk fel, ha más nem, visszamegyünk kötélért és kimentjük a szerencsétlent. Benne volt a tartalékvilágítása, fényképező, a csokiról már nem is beszélve... De előtte még meg akartuk nézni az alsó kötélszárat is, hátha valahogy szerencsénk lesz, és nem kell expedíciót szervezni. hg ment előre, és láss csodát, a kisbag pontosan az utunkba esett. a fényképező túlélte, bár a kijelzőjének azóta csak a negyedén van kép.
A barlang nagyon változatos képet mutatott, óriási térbe jutottunk, ahol látszott a föld alatti időszakos folyó nyoma. Szép agyagos meder szélén a lerakódás jól mutatta a vízszintet. Némi fölmászás után beértünk a jacuzzis folyosóba, ahol nagy, kiszáradt tetarátamedencék alkották a barlangászok "pancsolóit". Nem álltunk meg pihenni, mert hajtott a kíváncsiság, hogy mi jöhet még ezután? Egy kötél vége csábítóan hívogatott egy kanyarban...
Ami ezután következett, maga volt a gyönyörűség. Tátogóan mély szurdokvölgy szélén cseppkövek, köztük beépített hosszú majomhíd, cseppkövön való átszereléssel, mindez egy kanyarban. Egyesével áthaladtunk rajta, és a végén egy agyagos kakasülőre telepedtünk le megenni a végpontgumicukrot. Nagyon hátradőlni nem érte meg, olyan mély akna volt mögöttünk, hogy az aljára le sem tudtunk világítani. hg-t ugrattuk is vele, hogy ideális hely a kisbag bedobálására - ez a hétvége visszatérő témájává avanzsált. Visszafelé találkoztunk a többiekkel, és amíg vártunk a kötél felszabadulására, addig közösen beültünk az egyik medencébe "pancsizni".
A másik ágat is megnéztük természetesen, majd szépen sorban kikukacoltunk a bejárati aknán keresztül. Talán ez volt a kedvencem a hétvége helyei közül, mert elkápráztatott a végtelen sokszínűség. Nem csak a cseppkő jutott domináns szerephez, hanem a nagy, repedezett kőtömbök is, amik néha élesen törtek. Nem egy lenyugodott barlang benyomását keltette, hanem nagyon is élt és alakult minden, szinte látszódtak a munkálkodó erők. A falak is szép világosak voltak, emiatt jól be lehetett mindent látni. Bár most minden szárazon fogadott bennünket, nagyon is bele tudtuk látni a vizet mindenhova, hiszen a nyomaival és a hatásával lépten-nyomon találkoztunk.
A napi kisebb barlangot Rebeka névre kereszteltük el, a hivatalos neve Rebčeva jama. Ez is egyetlen hatalmas térből állt, ám a nyúlványai annál gyönyörűbb dolgokat rejtettek. Az ereszkedés végén törmelékhalomra érkeztünk, amire kőbabákat építettek az előttünk ott járók. A kőbabák viszont nem gúla alakú kőhalmok voltak, hanem kisebb kövek egyensúlyoztak egymáson; az egyiknek a tetején egy kisebb állat koponyája figyelmeztetett, hogy a kijutás innen kötelek nélkül lehetetlen.
A cseppköves nyúlvány egész különleges, máshol még általam nem látott cseppkövekkel volt díszítve. Az oszlopok egy része szürke színben pompázott, és lefelé nem szélesedett, hanem olyan volt, mint sok kisütött lepény egymásra halmozva. Volt ebben a barlangban minden a természetes képződményeken túl: biciklironcs, valami ketrec, rozsdás autóajtó... Sajnos a fém dolgok nem rozsdásodnak el gyorsan, így még sokáig el fogják csúfítani ezt a föld alatti ékszerdobozt.
hg-val ketten indultunk vissza a kocsihoz, hogy majd jól a többiek elé megyünk. Békésen baktattunk a bozótosban a jónak vélt irány felé, mikor egyszerre kővé dermedtünk az ijedtségtől. Hangokat hallottunk, és mindenféle orvvadászokat vizionáltunk, néma kussban figyeltünk. Aztán felismertem Kata hangját. Pijjogtam, ők meg visszapijjogtak. Kimentünk a földútra, ezek meg úgy hajtottak el, hogy az út is csak porzott utánuk, hiába integettem. Utólag megbeszéltük, hogy ők nem tudták, hogy nekünk jeleztek vissza.
Szombat
Korán keltünk, ami már önmagában sem esett jól, és ráadásul a reggeli hideg még rátett erre egy hatalmas lapáttal. Mindenki vacogva mászott ki a sátorból, és neki is esett valami meleg ital gyártásának. 8-kor találkoztunk a szlovén-olasz határon Enricoval, aki kinyitotta nekünk a barlangot. Mindannyiunk meglepetésére a fickó olasz létére teljesen pontos volt, csini ing-nyakkendő kombóban állított be, mert dolgozni ment aznap. Egész napost túrára készültünk a Grotte Claudio Skilan barlangba immáron két csoportban, mi Katával egészültünk ki. Povi és Kata indult le leghamarabb, ők voltak a beszerelők, mi pedig 40 perccel utánuk, hogy ne odalent kelljen várakozni.
Szűk létrán indultunk lefelé, majd elértünk egy agyagba vájt folyosóhoz, ahol sok-sok méter hosszan embernyi széles és magas folyosót termeltek ki. Embertelen munka lehetett azt az irdatlan mennyiségű agyagot kihordani, szívesen látnám azt a technológiát a Kádár-rendszer bontásán is. Az agyagos folyosót a falba vert ácskapocs-létrasor váltotta fel, amin egész hosszú szakaszt tettünk meg, míg eljutottunk a ponthoz, ahol már ajánlatos volt kantárt akasztani.
Elkezdődött "Az ereszkedés". Egy 180 méter mély akna mélyére kellett leereszkedni, szerencsére nem egyetlen tagban, volt útközben több megosztás is. Ráadásul az akna fala nem függőleges volt, hanem ferdén lehetett rajta lefelé lépdelni. Mikor kibukkantam arra a pontra, ahol beláttam lefelé az egészet, szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól. Akkora térben voltam, amiben a munkahelyem épülete gond nélkül elfért volna, alattam láttam a társaim fényét egyenletesen elosztva icipicire zsugorodva, a leért első ember, mint egy hangya mászkált a járószinten. A talpam alatt lévő sziklán kívül minden messzeségbe veszett, a falakat a távolban szinte csak éreztem, megvilágítani alig tudtam. Katartikus élmény ilyen helyre eljutni, betenni a lábunkat ezekbe a föld alatti katedrálisokba.
A barlang irgalmatlan nagy, több nap kellene a bejárásához, ami természetesen most nem fért bele. Az rövidebbik, ámde állítólag szebb ágon indultunk el Enrico javaslatára, és már az első barlangi kőhegy megmászásakor éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Nem volt olyan hatalmas az az emelkedő, én mégis iszonyúan lihegtem, csak úgy kapkodtam a levegőt, és közben a szívem majd' kiugrott a helyéről. Hamar kiderült a turpisság oka: a barlang levegője erősen szén-dioxidos. Povi karbidlámpával világított, ezért biztonságban voltunk, mert az jelzi, ha a CO2 mennyisége nagyon felszaporodik. Először elkezd kormozni, majd erősen kormozni, narancssárga lánggal égni, kis lánggal égni, mígnem elalszik. Szerencsére a kicsit kormozás fázisában megrekedt a dolog, aggódni nem kellett, de rendesen megviselt a bent tartózkodás. A levegő meleg volt és állott, légmozgás semmi, menet közben ziháltam és izzadtam, mint egy ló.
A terep végtelenül változatos volt, gigantikus méretű termek sorozatán haladtunk át, de nem csak sima sétával, hanem rendesen meg kellett küzdeni a tereppel. Föl-le hullámvasutaztunk hol törmeléken, hol ácskapocssoron, hol kötélpályán, hol pedig agyaglejtőn át. A következő pillanatban pedig minden összeszűkült, és hason kellett csúszni, hogy át tudjunk jutni a szűk járaton. Az egész barlangra jellemző volt a sár, mindenünk csupa dzsuva lett. De a környezet és a látvány rendesen kárpótolt mindenért. Láttunk heliktitektől sűrűn szőrös függő- és zászlócseppkő csoportot, tányér alakú hófehér cseppkövet, ami mint egy szétfolyó tükörtojás függött a plafonról teljesen valószínűtlen helyzetben, óriási zászlót, ami leginkább egy hatalmas guszta bacon szalonna szeletként illegette magát előttünk, éhes barlangászok előtt. És láttunk a plafonról leesett szobányi kőtömböket, összecseppkövesedett kőtörmeléket, szédítő magasságokat és mélységeket.
Felfedezőutunk a bivaknál ért véget. Időben már nem álltunk annyira jól, és tudtuk, hogy még sok idő lesz kiérni, térkép híján sejtésünk sem volt róla, hogy milyen messze van még a járat vége, Enrico sem mondott semmit a bivak elhelyezkedéséről, így ezt gondoltuk a legmegfelelőbb "végpontnak". Szokásos végpontgumicukor, evés-ivás-pisilés, majd mindez vissza. Nyilván már nem volt ismeretlen a terep, kevesebbet álltunk meg nézelődni, mint befelé menet, ezért gyorsabban haladtunk. A másik csoport végét még éppen elcsíptük a kötélen, így tudtuk, hogy mi vagyunk az utolsók.
Nulla pihenéssel én indultam kifelé elsőként, nekivágtam az előttem tornyosuló hatalmas falnak. Tudtam, hogy kemény lesz, de azt nem gondoltam, hogy ennyire vacak is. Nagyon nem kellemes ferdén felfelé mászni, a fal folyton útban volt, és a rövid függőleges szakaszok igazi felüdülést jelentettek. Már egész fönt jártam, amikor egyszer csak megjelent mellettem Kata a beépített kötélen. 70 méter lógás a semmi közepén... mondjuk irigyeltem is, mert sokkal kellemesebb ott közlekedni, mint a ferde részen. Egy szakaszon annyira egymás mellett másztunk, hogy a köteleink már kezdtek összesűrűsödni. Végül egyesültek a szálaink, és ő udvariasan beengedett maga elé. Egy rövid ideig egy nittben lógtunk, mert mindketten megcsináltuk az átszerelést, de szerencsére ez az állapot nem tartott sokáig. Végre elértük az ácskapocslétra elejét, ahol Kata előrement, és nem is láttam többet, csak odakint. Megkezdtem magányos kimászásomat, a következő ember jóval mögöttem haladt, nem akartam megvárni. Nagyon kint akartam már lenni a friss levegőn, és inni sokat, mert rengeteg vizet veszítettem odalent, amit nem volt honnan pótolni.
Az utolsó kanyarban megéreztem a levegőt, és néhány perccel később már ki is másztam az aknából. Még sötét sem volt teljesen, a többiek ott partiztak a füvön, megkerestem a Nándi által kihozott bagemet és már téptem is fel a gondosan bekészített innivalóért. Odakint engem is elkapott az ilyenkor szokásos eufória, ami most oxigénmámorral is megspékelődött. Ment a szokásos poénkodás, majd az öltözködés és az összepakolás. Lassan mindenki kiért, és már teljesen sötétben, hulla fáradtan, de boldogan autóztunk vissza a táborhelyre. Stavi nem tartott velünk ide, viszont beajánlott egy tábortüzet a csapatnak, amiben nem is kellett csalódnunk. Hatalmas máglyával várt minket, amit az érkezésünk pillanatában gyújtott meg, a tűz csak úgy ropogott, iszonyú hőt árasztott, megszáradt a rajtam lévő vizes műnyúl és aláöltözet is. Megfőztük a vacsit a jó melegben, majd hamarosan be is vackolódott mindenki a sátorba.
Vasárnap
Ismét időben kellett kelni, bár az előző naphoz képest eggyel több óra alvás jutott, de az indulási idő kötve volt ismét egy találka miatt. Egy határhoz közeli olasz faluban találkoztunk egy helyi arccal, aki adott nekünk kulcsot az Abisso di Trebiciano barlanghoz. A hétvégén látogatott többi hely is különleges volt, ez viszont egyenesen páratlan a maga nemében.
A Trebiciano barlangot az 1800-as évek közepén fedezte fel egy fószer, aki Trieszt ivóvízproblémájának megoldására tette fel az életét. Sikerült is megtalálnia a barlangot, ami kb. 300 méter mélyen fekszik, és egy néhol nagyon szűk, máshol kicsit tágasabb aknarendszer vezet hozzá. Az ivóvíz tehát adott volt, már "csak" ki kellett onnan valahogy szedni. Erre viszont nem szivattyút alkalmaztak (gondolom azért, mert nem volt ilyen), hanem vízhordó embereket. Az aknarendszert beszőtték falétrákkal, és emberi erővel termelték ki a vizet. Hogy hogyan, azt még elképzelni is nehéz, mint ahogy azt is, hogy milyen irgalmatlanul nehéz feladat lehetett ez. Vízhordóember nőjének lenni részben hálás feladat lehetett, piszok izmos férfiak lehettek, másrészről nem tudom, hány százalék érte meg a nyugdíjas kort, vagy úszta meg baleset nélkül. Mi már modern fémlétrákon közlekedtünk, viszont helyenként lehetett látni a régi falétrákat, amik nem tűntek túl bizalomgerjesztőnek. A létrákhoz tartozott biztosító acélhuzal is, ám mi ezeket nem használtuk, nem vittünk beülőt és kantárt.
Előttünk állt 100 emelet létrázás, 3 m-es szintmagassággal számolva. Némelyik egész kényelmes, ferde berendezés volt, másik része pedig kényelmetlen, hosszú és függőleges. Már lefelé is fárasztó volt menni, különösen az első 100 méter után, mert akkor a levegő megnehezült, a páratartalom jelentősen megnőtt, és a víz csak úgy dőlt rólunk. Már akkor arra gondoltam, hogy oké, még lefelé csak-csak, na de fölfelé majd!
Aztán leértünk. A többiek beígértek lentre egy tavat, de akkora beláthatatlanul hatalmas tér fogadott odalent, hogy még Évi szuperlámpája sem tudta bevilágítani. Egy hegytetőre érkeztünk, ami legnagyobb meglepetésünkre homokkal volt borítva, tisztára mint egy tengerparton. Tíz perces sétával leereszkedtünk a tóhoz, ami persze párába burkolózott, de így is lett róla fogalmunk, hogy mekkora is lehet. A tó tele volt szép nagy, hófehér vakrákokkal, amikhez még korábban sosem volt szerencsém, de most végre megpillantottam őket. A testükből hiányzik a pigmentanyag, nincs is rá szükségük, hiszen folyamatosan sötétségben élnek. A homokban pedig kis fekete bogarak mászkáltak.
Visszakapaszkodtunk a hegyre, és leheveredtünk a homokba. hg egyből el is kezdett betemetni, elkapott minket a tengerparti hangulat. Csak a fejem látszódott ki, de szerencsére a nyakamba nem szórta bele, utáltam volna, ha beleragad a nedves műnyulam minden egyes szegletébe. És csinált homokciciket is, ahogy kell. Kellemesen hűsítette a hűvös homok a testemet, a vízszintes helyzet is igen jól esett, de hamar eljött az ideje a kimászásnak, össze kellett szedni magunkat, és indulni kellett fölfelé.
Meglepően gyorsan kiértünk ahhoz képest, mint amire számítottam. A hosszú létrák tetején néha megálltunk lihegni egyet, de ettől eltekintve folyamatosan haladtunk. Kint a szokásos partihangulat fogadott, előkerült Szekér szájharmonikája, Évi pedig dorombon kezdett játszani. Ideális lezárása volt ez a barlang a hétvégének.
És csak úgy általában...
Voltak a hétvégének momentumai, amiket nem is tudok igazán barlanghoz, vagy naphoz kötni. A rohadt hideg, zúzmarás éjszakák; a slagba belefagyott víz; a közös várakozás a felkelő nap első sugaraira; esték a tábortűz körül; egy-egy barlangból kijőve sütkérezés a meleg napon; a barátok megszeretgetése és biztatása; a réteken nyíló sokféle tavaszi virág; a közös kajálások; a végtelen hosszú kőkerítések szövevénye; a közös kötélmosás a patakban a túra végén; a cigányélet szépségei; és az a végtelen szabadság, ami ezekkel együtt jár.
Remélem nagyon sok hasonló élményben lesz még részünk beacos barátainkkal.
Povi képei, Kata képei, hg képei. És köszönet Tamásnak az illusztrációért.
