A márciusi szlovén barlangos hétvége után Povi ismét bedobta magát egy újabb hosszú hétvége megszervezésébe, ezúttal Szerbia lett a kiszemelt célpont. Mivel a múltkori szervezés nagyon tetszett, ezért bízva Poviban jelentkeztünk a csapatba. Sosem jártam még korábban Szerbiában, itt volt hát a remek alkalom az ismerkedésre. Szerda este Tamás és Kata összeszedte a csapatot a városban, majd konvojban haladtunk Belgrád felé, ahol a város szélén találkoztunk Nikolával, a kontaktemberrel. Az ASAK klub tagjaként látott minket vendégül, a szerda éjszakát a lakásának nappalijában tölthettük.
Sajnos Nikola nem tudott velünk tartani, hiszen dolgozott csütörtök-pénteken, viszont a klubból három ember elkísért minket másnap. Reggel nem indultunk korán, a motiváció hiányához erősen hozzájárult, hogy szomorkás idő volt, csöpögött az eső is. Jó hosszú utat kellett megtenni még a célunkig, amire nagyon nem számítottam. Jónéhány órán keresztül autókáztunk, bele is szunnyadtam, és közben arra gondoltam, hogy de jó, hogy nem egyszerre kellett annyi időt eltölteni a kocsiban. Egyszer csak megpillantottuk a Dunát, ami óriási vízfelületként terpeszkedett előttünk, és aminek a partján még sokat autókáztunk. A Duna mellett ezen a környéken hegyek vannak, és mivel a vizet felduzzasztja a Vaskapu, az út a folyó két oldalán a hegybe van bevágva. Ezzel még önmagában nincs semmi baj, csak most a nagy mennyiségű csapadék hatására a hegyoldal kövei meglazultak, és a kisebb-nagyobb kövek csak úgy potyogtak az útra. Rendesen szlalomozni kellett közöttük, de szerencsére minket egy sem talált el estében. Bár figyelmeztető táblákat sok helyen láttam már korábban, ekkora kőhullással még nem találkoztam.
Egy part menti faluban bejelentkeztünk a rendőrségen, hogy hivatalossá tegyük a látogatást, és felkapaszkodtak a kocsik egy fennsíkra, ahol az első látogatandó barlang és a szálláshelyünk volt. Egész a megérkezésig szakadt az eső, és a csapatszállítóban senki nem tudta elképzelni, hogy beöltözzön barlangos cuccba, és nekivágjon egy túrának. Viszont mire kiszálltunk a kocsiból, szinte elállt az eső, és mire mindenki jól bekajált, elállt egészen. Igaz addigra kezdett is sötétedni... Jóllakottan mindenki kicsit pozitív színben látta a világot, és összecihelődtünk, beöltöztünk. Vendéglátóink közül senki nem járt korábban a Drenjarsky System-ben, de a bejáratot szerencsére ismerték. Na most sem kapkodták el a dolgot, nem is jöttek le velünk, amin mi mindannyian jól elcsodálkoztunk. Szerencsére sikerült megtalálni a trükkös felmászást a bejárathoz, Povi és Tamás be is barkácsoltak egy kapaszkodókötelet a kezdeti felmászáshoz, ami igen kellemetlennek tűnt.
Annyit tudtunk a barlangról, hogy 400 méter kuszodával indul, majd kitágulnak a terek. Szerencsére a kuszoda tetemes része nagyon kényelmesen járható volt, alig volt benne olyan igazán szűk, behasalós rész. Aztán nagyon szép termek láncolatán haladtunk keresztül, igazi sétatúra érzésünk volt, éppen csak a betonjárda hiányzott. Nagyon szép termek és meanderezős szakaszok váltották egymást, volt itt minden: cseppkő, hideg vizes oldásformák, ilyen-olyan képződmények. Azért a szűk részeket nem úsztuk meg, mert egy helyen a csöcs alakú cseppkövecskék alatt csak kúszásban lehetett átjutni. Sőt, egy szerencsére száraz szifon is az utunkba került, amin csak és kizárólag hason (vagy háton) lehetett átkúszni úgy, hogy a legszűkebb részein a fejünk csak oldalra fordítva fért el. De a teremsor folytatódott, míg a túra számunkra egy rendkívül jópofa csúszdában végződött. Egy kábé 30°-os lejtőt alkotó szikla V ölében lehetett lecsúszni, és erősen elgondolkodtunk rajta, hogy ezt jó volna hazahozni a Matyiba. Innen sajnos nem tudtunk továbbmenni, mert egy kötél nélkül járhatatlan akna állta utunkat, így visszafordultunk, és ugyanazon az úton kimentünk. Visszafelé sem volt unalmas a hely, mert annyi sok látnivaló akadt útközben, hogy még így sem tudta a szemünk mindet befogadni az ismétlés ellenére sem. Térképünk sajnos nem volt, hogy merre vannak oldalágak, hova érdemes bemenni, mit lehet még látni.
Öreg este volt, mire kiértünk. Vendéglátóink eddigre nagy máglyával fogadtak minket, aminél klasszul meg lehetett szárítani az átnedvesedett ruhákat, csizmát. Kaja után mindenki alvóhely után nézett. A szállásunkat egy elhagyott tanya biztosította, ahol volt egy düledező ház és egy még düledezőbb pajtaszerűség. Többeknek ez nem volt szimpatikus, és felverék a sátrukat odakint, mi viszont hg-val beköltöztünk az egyik szobába (aminek nem volt beszakadva a födéme), de csak a sátornak a belsejét állítottuk fel, a külső ponyvára nem volt szükség. Viki, Tamás és Povi még erről is lemondott, ők a földre terített ponyván ütöttek tanyát.
Reggel arra járt egy helyi gazda is, akinek állítólag volt nyája is, de mi azt nem láttuk, csak némi távoli csilingelés szűrődött el hozzánk. A bácsi beszédét még a szerbek sem értették tökéletesen, határmenti emberként keveredett a szókincse a románnal. Mindenesetre barátságos volt, a kutyája is, és a gáz- és benzinfőzőinke úri huncutságnak tarotta, mert a legigazibb dolog mégiscsak a tűz. Tulajdonképpen igaza van, de a teát azért egy fokkal komfortosabb dolog a gázfőzőn elkészíteni.
Az időjárásra innentől kezdve nem lehetett panaszuk, nem esett az eső, cserébe viszont elég rendesen sütött a nap. Elhagytuk a tanyát és újra érintve a Duna partját visszakapaszkodtunk a Miroc-hegység fennsíkjára, ezúttal egy másik úton. Dimbes-dombos táj fogadott minket, ahol mindenfelé csak földutak vezettek. Egy kis erdő, egy kis legelő, egy kis szántó, néhány faszénégető boksa volt szétszórva a vidéken, közöttük pici tanyákkal. A tanyavilág egy kisebb csoportosulásában lévő iskola szolgáltatta a kétnapi szállóhelyünket, az egyik tantermet és a konyhát a rendelkezésünkre bocsátották. Minden földi jóval el lettünk így látva, be lehetett fűteni a kályhákba, akadt közösségi tér és világítás. Vezetékes víz viszont nem volt, a hozott készletekkel ennek megfelelően meglehetősen takarékosan bántunk.
Cucc össze- és szétpakolás után megkerestük a napi betevő barlangot, ami a Face Sora névre hallgatott. Kata vállalta a beszerelését Povi segédletével, így nekünk még volt időnk a napon heverni egy-két órát. Rettentően élvezem, ahogy a meleg simogatott, és jóleső érzés volt nem csinálni semmit, csak heverni egy domboldalon az őszi napsütésben. Lassan el kellett indulni - ez mindig olyan nehéz. Utólag könnyű okosnak lenni, de nem kellett volna az indulást elkapkodni, mert mint kiderült, elég sok várakozás várt ránk odalent. Nem ment gyorsan a beszerelés, amit először nem is értettünk, hogy miért, de amikor elértük az aknát, akkor egy pillanat alatt megvilágosodtunk. Nem semmit alkotott Kata, ügyesen beszerelte a kötelet, hogy mindenki biztonságban lejusson. A barlang nem volt kinittelve, csupán alapcsavarok álltak ki a falból, de azok is úgy, hogy semmi fényvisszaverő szalaggal nem jelölték meg őket. Kész csoda, hogy egyáltalán megtalálták a picike kiálló fémdarabokat a több száz négyzetméternyi kőfelületen. Ráadásul sok közülük el volt görbülve, vagy kiszakadva, szóval használtatatlan volt... Sebaj, közben Tibivel (szerb vendéglátóink egyike) jól elbeszélgettünk és elnevetgéltünk egy kisebb teremben. Nagy sztorizsák a srác, ontotta a muris történeteket magából.
Végezetül mindenki leért, és Kata elindulhatott kifelé. Hogy a kiszerelő dolgát megkönnyítse (és hogy a kötél felfekvését egy ponton megszűntesse), kicsit alakított a pályán kifelé menet. Mivel hosszú egybe szakaszon kellett felmászni, elég lassan haladt ki a csapat, sokat kellett várni, mire mindenki elindulhatott. Addig is gumicukroztunk és csokiztunk, majd mikor már csak néhányan voltuk, elkezdtünk énekelni. Imádtam, ahogy Tamás kieresztette a hangját és elénekelt egy barlangos dalt, csak úgy zengett a terem. Népdalokat és kánont is énekeltünk, így sokkal jobban telt az idő és kevésbé fáztunk.
Én voltam a kiszerelő, hg pedig a segédem, ami azt is jelentette, hogy én mentem ki utoljára. Elképesztően jó, de kissé félelmetes érzés volt ott állni szerbia legmélyebb barlangi aknájának a mélyén egyedül. Hg egyre távolodott, fénye egyre kisebb pontként mozgott a kötélen, és már szinte nem is láttam belőle semmit. Körülöttem az a grandiózus tér, tele hangokkal, mindenhonnan csurgás és csepegés hallatszott, a csöppek némelyike akár 60 métert is zuhant, és az összes hangot visszaverték a falak. Előttem állt tehát a feladat, szétbontani magam után a kötélpályát. Már nem először csináltam szerencsére, és tulajdonképpen csak egy kritikus része volt a mutatványnak, amin a pálya átalakítása is javított. Az egyik fix pont szétbontása után ferdén folytatódott a kötél, és fennállt a behintázás lehetősége, ami neki tudja csapni az embert az oldalfalnak. Nem próbáltam még, de nem is akarom, nem lehet túl kellemes érzés, könnyen csontját törheti az ember. Hurrá, sikerült, gond nélkül megcsináltam! Innentől kezdve lehullott rólam a nyomás, már csak végig kellett csinálni. Mindent szépen beraktunk a bag-be, Tamás szemei végigkísérték az egész mutatványt, vigyázott ránk, közben mondott okosakat, mi pedig figyelve hallgattuk. Kiérve mindent csöppek borítottak, ezáltal a kijárati mohás szakasz veszettül csúszott. Gyors átöltözés és kapaszkodtak is fel a kocsik a meredek oldalban, hogy elszállítsanak minket az iskoláig.
A reggeli készülődés nem ment gyorsan annak ellenére, hogy most nem kellett a táborhelyünket összecsomagolni. Ismét kocsival közelítettük meg a barlangot, de a parkolótól még kellett gyalogolni, hogy elérjük a Jama u Lanistu nevű barlangot. Mint az összes többi barlang a környéken ez is impozáns sziklás bejárattal rendelkezett. Egyik vendéglátónk szerelte be a kötélpályát, ami kintről érzékelve végtelen ideig tartott. Az előző napi eseményekből okulva nem is kapkodtuk el a lemenetelt, hiszen inkább odakint akartuk az időt várakozással tölteni, mint a barlang mélyén. Azért a hideg mozdulatlanságban hamar elkezd fázni az ember, ezzel szemben odakint 20 fok körüli hőmérséket és napsütéses ősz adta a díszletet. Egy darabig hevertünk hg-val, majd sétáltunk egy kört, Gulyiba is belebotlottunk, üldögéltünk hármasban egy ló társaságában az út mellett, bámultuk a megkapó tájat és a felhőket.
Minden jónak vége szakad egyszer, és bevallom minden erőmet össze kellett szednem, hogy elinduljak a barlangban. Azért az a tény adott egy erős lökést, hogy a nap lebukott a domb mögé, ami által a külső hőmérséklet meredeken zuhant. Ráadásul itt is bevállaltam a kiszerelést, muszáj volt. És mennyire bántam volna, ha kihagyom!
Egyszerű kötélpályán haladunk le, ami sétálós-mászós szakaszok tettek változatossá. Az első akna alján elmerengtünk a néhány évvel azelőtt bepottyant nagy állat csonthalmazán. Érdekes módon a barlang sokkal mélyebbi szakaszán is feltűnt még egy-két bordája a szerencsétlennek, szépen követni lehetett a víz útját. A barlangnak két páratlan része volt: egy tagolt akna és a meanderek. Mivel elfogyott a kötél, ezért az akna beszerelése már kissé explóssá vált, de gond nélkül lehetett közlekedni rajta. Hatalmas térben kellett leereszkedni vízeséssé vált patakocska mellett, de szerencsére nem áztatta szét mindenünket. Ereszkedés közben lehetett látni még felfedezésre váró járatkezdeményeket, térbe beálló sziklaszobrokat. És ezután következett csak az igazi látvány! Olyan szűk meanderbe értünk, hogy sok helyütt nem fért el a vállam, oldalra kellett fordulni, ugyanakkor a járat több embernyire magasodott fölöttünk. A falakat tipikus hideg vizes oldásra jellemző kagylós felület borította, és a lábunk alatt csörgedezett a patak. És slusszpoénként két méterenként 180°-os kanyart vett be a járat. Egy tíz méteres szakaszát ennek is importálni akartuk a Matyiba, igazán jól mutatna benne.
A kiszereléssel nem volt gond, hg-val már igen összeszokott párost alkottunk. Povi egy darabig velünk maradt, hogy segítsen kivinni cuccot, majd kiment a többiekhez a friss levegőre. Hg-val gyorsan és gondosan dolgoztunk, érzésem szerint jó ütemben értük el a bejáratot. Kiérve nagyon megható látvány fogadott: bár már mindenki jól összecihelődött, Kata és Povi beöltözve, teljes slószban várták, hogy kijöjjön az utolsó ember is. Hát igen, a barlangászat tényleg csapatsport.
Vasárnapra már nem terveztünk barlangot, csak egy kirándulást. Búcsút intettünk vendéglátóink egy részének, majd visszatértünk a Duna mellé, aminek vizét ezúttal nem korbácsolta fel a csütörtökihez hasonló viharos szél. A Vratna-völgy felé tartottunk, ami a sziklakapuiról nevezetes. Három óriási kőív hajol át egy patakon, amiből mi kettőt láttunk csak, a harmadik nagyon messze lett volna. Hajdan egy barlang mennyezetét alkották, de a barlang beszakadt, nyomát csak ez a három kőív, és a harmadik végén lévő fülke jelzi. Simán el tudtunk volna tölteni itt egy egész napot, de még nem kevés feladat várt ránk a nap során. A patakban kimostuk a köteleket és a vasakat, majd elindultunk haza Románia felé, a határt a Vaskapu gátján léptük át.
Hazafelé útbaejtettük a tavalyi román túráról már ismerős Herkulesfürdőt, hogy fáradt tagjainkat kicsit kiáztassuk az útmenti termálvizű medencékben. Sokáig nem bírtam a bent punnyadást, meg is látogattam a szomszédos patakot egy belefekvésre, majd irány vissza a víz melege! Szomorú dolog volt látni, hogy egy ilyen klassz helyre mennyire nem vigyáznak a helyi erők. Az sosem zavart, ha valami egyszerű, vagy kissé lepukkant, itt viszont sajnos szinte mindent szemét borított, ami nagyon bántotta a szemem. Pancsi után sajna előttünk állt még a több óra autókázás haza...
Nagyon jól éreztem magam a hétvégén, ezt a szabad életet egyszerűen nem tudom megunni, köszönöm Povinak a szervezést, ismét brillírozott. Lenyűgözött a táj szépsége, a Duna és a Kazán-szoros méltósága, azóta egyfolytában egy Duna-túrát tervezgetek magamban, végig a folyón. És persze ott a sok-sok meglátogatandó barlang a Duna mindkét partján, mindegyik egy külön csoda. És a listánk most is csak bővült... csak szabadság kéne hozzá.
Az első három illusztrációért köszönet Tamásnak. A hg által készített fotók pedig itt nézegethetők.
