Az idei május elsejei hétvégémre már tavaly be volt foglalva az időpont, ugyanis hg evezős pajtijainak ez a hagyományos evezése a Bodrogon. Én még sosem eveztem itt korábban, és nyálcsorgatva hallottam hg és dgy meséit az ártérről, és annak ezernyi csodájáról. Mázli, hogy idén ez a hétvége 4 naposra sikeredett, így a szokásostól eltérően egy kissé bővebb programmal lehetett készülni.
Már péntek este leutaztunk Zemplénbe (ami most nem a tájegységet jelenti, hanem egy Szlovákia területén lévő magyar falut), hogy a folyó melletti réten felverjük a sátrunkat a már ott lévők mellé. Este a sötétben nem kezdtük meg az ismerkedést, csak hg üdvözölte a rég nem látott barátait, aztán mentünk is lefeküdni, hogy másnap kipihenten tudjuk kezdeni a napot.
Első nap
Reggel a férfiak nekiláttak, hogy az összes hajót felpakolják a trélerre, kenukat és kajakokat vegyesen, hogy aztán Böki elszállítsa őket valahova, egész pontosan a Latorca és az 555-ös út kereszteződéséhez. Az emberek egy helyi buszos magánfuvarjaként jutottak el ugyanoda. Útközben egyszer megálltunk, amit nem az út hosszúsága indokolt, hanem megnéztünk egy nemtudommikori, de nagyon régi kőhidat. Szép lapos kövekből építették régi korok építőmérnökei, hogy a lapos részen zökkenőmentesen át tudjon haladni az akkori országút forgalma.
Vízre szállás előtt kicsit izgultam, ugyanis nem így terveztem a hétvégét, szerettem volna előtte legalább egyszer evezni a Dunán a szezonban, amolyan bemelegítés jelleggel. Sajnos ez nem jött össze a vacak idő és egyéb elfoglaltságok miatt, így kicsit aggódtam, hogy mennyire fog menni a lapátolás sok-sok hónap kihagyás után. Aztán közvetlenül a vízre szállás után éreztem, hogy nem lesz itt gond. Úgy ültem a hajóban, mintha csak egy hete szálltam volna ki, a mozgás is negyed óra múlva pont olyan harmonikussá vált, mint a tavalyi szezon utolsó alkalmakor. Olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Isteni érzés volt újra a vízen lenni, alattam a folyó, körülöttem a biztonságot jelentő Catalina, kezemben a lapát, a folyó két szélén fák, lágy ringatózás, napsütés, összemosolygás az evezőspajtimmal...
Az első nap a kirakási ponttól eveztünk vissza a táborhelyre, Zemplénbe. A Latorcán szálltunk vízre, ami egy Ukrajnából jövő folyó, és ezért borzasztóan szemetes. Eléggé lehangoló látvány a két partra ki-kiülő, műanyag flakonokból álló szemétkupacok látványa. A társaság minden tagját sokkolta a látvány, állandó beszédtémát szolgáltatva. Ettől eltekintve a folyó gyönyörű, a mellékágak meg még gyönyörűbbek. A Latorca ugyanis egy erősen kacskaringózó folyó volt eredetileg, amit szabályoztak, és így a két partján rengeteg morotva alakult ki. A morotvák felső bejáratát elzárták, az alsót pedig sokszor benőtte a növényzet, elzáródott. Viszont még így is nagyon sokba be lehetett alulról evezni, ezt hg-vel jópárszor meg is tettük. Élveztük a kalandozást és a felfedezést, a mozdulatlan víz békességét.
Elhagytuk a Laborc folyó becsatlakozását, majd az Ondava befolyását, és onnantól kezdve hívják a folyót Bodrognak. Délutánra értünk vissza a táborba, és némi pihenés és kajaelőkészülés után felmentünk a szőlőhegyre, ahol Béla rokonai vártak minket szeretettel. Jani bácsi megkínált az isteni finom boraival (amiből persze vettünk is palackkal), raktunk tüzet a sütögetéshez, ment a beszélgetés, evés-ivás sötétedésig egy tehenészet hölgytagjainak szomszédságában.
Második nap
Amíg a sofőrök elvitték a kocsikat Sárospatakra, az esti táborhelyre, addig a maradók tábort bontottak, elcsomagolták a sátrakat, mindent szépen összepakoltak. Felsőbereckinél megálltunk egy hosszabb pihenőre, amit kajálással és némi heverészéssel kötöttünk össze. Sárospatakig nem volt különösebben hosszú az út, viszonylag korán oda is értünk.
Az esti vacsit közösen oldottuk meg, babgulyás volt az elképzelés, Böki be is vásárolt hozzá, be is áztatta a babszemeket. Nagyon szeretek főzőcskézni, tábori körülmények között meg különösen, így sorba álltam a feladatokért. Rám bízták a hagymapucolás egy részét, majd a hagymaaprítást, aztán vághattam husit is, a zöldségaprózást is megnyertem, végül a majdnem elfelejtett fokhagymát is összevagdoshattam. Beleadtuk a közösbe az aznapi vacsira szánt szalonna és kolbász adagot is. Persze a hangulatra sem lehetett panaszom, és hg is hozzájárult a vacsikészítéshez egy szakácsnénak biztosított sör formájában.
Harmadik nap
Reggel hg levitte a kocsit a tokaji befutóhoz, mert ezen a napon le akartunk válni a csoporttól. Sárazsadányig (ahol a többiek táboroztak) leeveztünk egy seggel, majd jól elköszöntünk, mert nem tudtuk, hogy találkozunk-e még velük. Ugyanis a tervek szerint a negyedik nap lett volna az ártéri evezés, de a sas-ügy miatt a csoport nem ment be az ártérre, mi viszont mindenképpen akartunk, ezért kicsit lentebb akartunk táborozni.
Kis pihenő után útra keltünk, mert hg nagyon szerette volna megmutatni nekem a Holt-Bodrogot. Keskeny, szúnyogokkal és akadályokkal gazdagon megrakott csatornácskán beevezve hirtelen kijutottunk egy óriási vízfelületre, ami csak igen lassan áramlott. Vize gyönyörűen tiszta volt, egyik partjára horgászparadicsomot épített ki a helyi önkormányzat guszta padokkal, asztalokkal. Egész közelről láttunk fekete gólyát, ott körözött alacsonyan a fejünk felett. Jól kivehető volt a fehér hasa, fekete tollai, piros csőre és lábai. Az uzsonnaszünetünkben pedig egy fakopáncs szegődött társunkká, közvetlenül a közelünkben kopogtatta a fákat.
Hg ismert egy nagyon klassz helyet, mégpedig a gőzszivattyú telepet, amit mindenképpen meg akartunk nézni. Sőt akkora mázlink lett, hogy közvetlen közelről tudtuk megcsodálni, nem csak az ablakon keresztül, ugyanis egy bácsi épp mutogatta valami ismerőseinek, mi pedig bekéredzkedtünk. Három szivattyútelep áll egymás mellett: egy gőzszivattyú, egy dízelüzemű szivattyú és egy elektromos, amiből mi az első kettőt láthattuk. Mindhárom működőképes, de a gőzüzeműt már nem használják, és a dízelt is csak vészhelyzet esetén. Iszonyúan gyönyörű mindkét szerkezet, művészien kidolgozott részletekkel, aranyos fogantyúkkal, kanyargós rézcsövekkel, olajozókkal. Még a szerszámokat tartó falitábla is mérnöki precizitásról tanúskodott.
A látogatás után a többiekkel összefutottunk, Bélával beszélgettünk, majd visszaevezvén a Bodrogra eldöntöttük, hogy nem fölfelé megyünk Sárazsadányba, hanem a másnapi úton rövidítendő, inkább lefelé keresünk majd valami táborhelyet. Sasszem hg ki is szúrt a parton egy megfelelőt, aminél tökéletesebbet elképzelni sem tudtam volna: zsebkendőnyi rét közvetlenül a vízparton, kényelmesen elég a sátornak és a tábortűznek, másik irányban pedig kilátás a hegyekre. Megérkezvén napoztunk egy jólesőt, majd remek estét töltöttünk el kettesben. Jó nagyot beszélgettünk, mindenki tette a dolgát, tüzet raktunk, kajáltunk, iszogattunk. Reggel nehezen is váltam meg ettől az idilli helytől, csak az segített, hogy tudtam, remek kalandok várnak rám.
Negyedik nap
A Bodrog ártere egy szigorúan védett terület, bizonyos részeire egyáltalán nem is szabad bemenni. Egy része látogatható, de névre szóló engedély kell hozzá, és naponta csak bizonyos számú látogatót engednek be. A vízitúrázók egyik fő csapása a Viss és Zalkod között lévő csatorna, ami idén lezártak, ugyanis egy gyagya sas odafészkelt. Ott lett volna neki sok négyzetkilométer háborítatlan terület, de neeeem, neki pont a forgalmas csatorna mellé kellett fészkelnie. Gondolom a korábbi években is ott költött, de akkor nem vették észre. Szerintem külön szerette sasmama, hogy valami esemény van, miközben ő ül a tojásokon. Szóval emiatt a sas miatt csak nagy kerülővel lehetett beevezni, amit mi a kajakokkal bevállaltunk.
Reggel korán is keltünk, hogy legyen időnk jól nézelődni, és zökkenőmentesen meg is találtuk a bevezető csatornát, amin egyszeri átemeléssel be is értünk az ártér területére. Varázslatos ez a vízi világ, sosem láttam még ilyet. Tavak és csatornák furcsa szövevénye alkotja, a vízállás erősen változó volta miatt a szárazföldek aránya is kiszámíthatatlan. Zalkodig akartunk beevezni, ami jó pár órán keresztül eltartott, kanyarogtunk a csatornában, kerülgettük az akadályokat. Körülöttünk hol végeláthatatlan mező terpeszkedett, hol pedig a part menti fák és bozótos zárt sora kísért. Meg-megpillantottunk egy-egy vízimadarat, amint bokáig ácsorog a vízben, vagy éppen felröppen.
Fenékfárasztó út után végre megérkeztünk a faluba. Alig vártam már a kikötést és a nyújtózkodást, jólesett a séta a falu boltjáig, ahol az igen kedves boltos nénivel és a polgármester bácsival hosszan beszélgettünk. A szúnyogmentes hűvösben elnyaltunk egy jégkrémet, ettünk lángost és ittunk hozzá sört, hogy aztán a partra érve belealudjak a heverészésbe. Arra ébredtem, hogy hg kiabál a vízből. Nosza, már pattantam is fel, hogy kövessem! Az nem lehet, hogy ő fürdik, én meg nem. Beleóvatoskodtam a vízbe, ami annyira azért nem volt meleg, de néhány nappal ezelőtt még tutira csak a fókák fürödtek volna benne.
A visszaút mindig gyorsabb, mint az ismeretlen terepen történő előrejutás. Ez az elmélet itt is beigazolódott, a délelőtti fáradtság a töltekezésnek hála elmúlt. Visszafelé a csatorna egy nagy kanyarját levágtuk, mert a víz lehetővé tette, hogy átevezzünk a réten. Na ez az érzés leírhatatlan. Láttunk magunk előtt egy tiszta, kanyargó vízfelszínt, két oldalán réttel. A rét messziről zöldellt, viszont közelről megnézve nem a földet láttuk a fűszálak között, hanem vizet. És ez a víz nem csak a közvetlen parton volt jelen, hanem bentebb is, jó néhány centire beborította a talajt. Arra pont elég volt, hogy lehessen rajta evezni. Nagyon nevettünk egymáson, mert oldalról pontosan úgy nézett ki, mintha az ember a mezőn lapátolna, és a hajó csak úgy sistergett, ahogy utat tört magának a fűszálak között. A visszajutással kicsit megküzdöttünk, mert a fasoron kissé küzdős volt átevickélni, de végül sikerült, és folytattuk utunkat a Zsaró-zsilip felé, hogy ott átemelve újra kiérjünk a Bodrogra.
Megtettük az utolsó szakaszt Tokajig, ahol Lizike hűségesen várt minket. Felpakoltuk a hajókat, és élményekkel megrakodva útra keltünk, hogy egy éjszakát anyuséknál eltöltve kezdeni tudjuk a hetet.
