A Lampo az ausztriai Lamprechtshofen-barlang beceneve, ahova volt szerencsénk eljutni Gábor jóvoltából. Gábor a Kölyök-féle vonaltól teljesen függetlenül már jó régóta barlangászik az Adrenalin egyesületben, és az ő idei túraterveik között szerepelt a Lampo. Gábor egy Matyi-túra alkalmával mesélt róla, hogy oda készülnek, és én szokás szerint nagyon belelkesedtem. Persze ekkor még nem gondoltam arra, hogy akkor majd talán mi is, csak örültem annak, hogy egy jóbarát ilyen klassz helyre eljuthat. Aztán valahogy jött az ötlet, hogy én is szívesen..., és Gábor felajánlotta, hogy megkérdi az adrenalinosokat, hogy más is becsatlakozhat-e. Ez az egész történet tavaly valamikor indult, és Gábor egyszercsak küldött egy mágikus google docs linket, ahova fel lehetett iratkozni. 8 fő mehetett, mi hg-vel a 9-10. helyre, azaz a várólistára írtuk be magunkat.
Aztán sokáig semmi, talán 2-3 hónap is eltelt, majd hirtelen felpörögtek az események. Először megtudtuk az időpontot. Aztán kiderült, hogy beférünk a keretbe, és mehetünk - ez iránti vágyunkat még egyszer meg is erősítettük. Némi variálás történt csapaton belül az indulási időt, kocsibeosztást illetően, és végre eljött az a péntek, amikor indultunk.
Két kocsival ment a társaság, négyen - köztük Gábor - már csütörtök délután elindultak, a mi kocsink csak péntek délután indult útnak. Hosszú és fáradtságos út után hajnali 1 előtt nem sokkal értük el a célpontot, a barlangnál lévő barlangászházat. Az utolsó szakaszt már két méter magas hófalak között tettük meg, a hóláncot is fel kellett csatolni, mert egy ponton nem tudtunk volna tovább menni. Kicuccolás és némi szocializálódás után jól be is dőltünk aludni. Ami nem ment zökkenőmentesen, mivel két ember annyira, de annyira horkolt, hogy az valami agyrém. Kínomban félálomban lemásztam az ágyról, és előkapartam a füldugómat, amikkel szerencsére valamennyire már tudtam pihenni.
Szombat reggel nem keltünk korán, kényelmesen és bőségesen megreggeliztünk, majd gyorsan összepakoltuk a szükséges felszerelést. hg-val ketten vittünk egy baget, benne sok csokival, gumicukorral, két termosz teával, szendvicsekkel, tartalék akkumulátorokkal, eü csomaggal. Összességében nem lett könnyű, kábé mint a matyis edzőbag, viszont ezt itt sok-sok órán keresztül kellett cipelni. Természetesen felváltva vittük, így tudtunk "pihenni" szakaszosan.
A barlangászház talán 100 méterre sincs a bejárattól, így iszonyú kényelmesen oda lehet hozzá sétálni. A házban beöltöztünk műnyúlba-overallba, és felvettük a beülőt is. A barlangnak csak az első szakaszára adnak engedélyt, ami szintben 250 m, távolságban pedig 1500 m légvonalban. Azért csak ennyire, mert a többi része omladékos, törmelékes, életveszélyes. Eddig a pontig viszont segítik a haladást mindenféle beépített szerkentyűvel. Klasszikus kötélen való közlekedés nincs a barlangban, ezért nem szükséges teljes slószt vinni, csupán beülőre, rövid- és hosszúkantárra, egy poára vagy crollra és egy plusz karabinerre van szükség. Azért sem érdemes mást vinni, mert azokat csak cipelni kell, használni viszont nem. A beülő kényelmére érdemes figyelni, ugyanis a túra során végig abban kell létezni, ha valahol nyom, az igen meg tudja keseríteni a lent tartózkodást.
Úgy 10 óra tájban elindultunk lefelé. Elsétáltunk a recepció épülete mellett, és már meg is pillantottuk a barlang szádáját, aminek falát és mennyezetét hatalmas ideiglenes jégcseppkövek díszítették. A bejárati kapun belépve megcsapott a barlang levegője, és úrrá lett rajtam az izgalommal teli aggódás. Még sosem jártam alpesi barlangban, nem tudtam igazán, hogy mire számítsak (bár elolvastam néhány leírást), előttem állt egy hosszú és fárasztó nap... De nagyon vágytam az izgalmas élményekre, és Évi (beacos barlangásztárs) szavai is megnyugtattak, hogy nem lesz semmi megdöbbentő.
Nyolcan indultunk a túrára, ID volt a túravezetőnk. A csütörtökön kiért csapat pénteken már tett egy jókora túrát, de azért közülük is lejöttek hárman, köztük Gábor is, így szerencsére tudtunk együtt barlangászni. A bejárat környéki szakasz abszolút turistáknak kiépített, betonjárdával, fakorláttal, magyarázó táblákkal, világítással, ahogy kell. Rácsodálkoztunk a bejárat környéki jégcseppkövekre, figyeltünk a járdára rakódott jégre, majd hamarosan elérkeztünk az második ajtóhoz, amin a turistákat már nem vezetik át.
Innen megszűnt a betonjárda, kezdődött az izgis rész. A haladást segítették a sziklába ütött lépőszegek, beépített létrák és kötelek. A létrák egy része klasszikus takinénis alulétra, amit kötelekkel rögzítettek, elég bizarr látványt nyújtottak odalent. Helyenként indiánhídon kellett átkelni, alul drótkötélen sétálni, fölül két kötélben kapaszkodni. Természetesen az ilyen helyeken akasztottunk kantárt, hiszen leesés esetén jópár méterrel lentebb értünk volna földet. Tényleg hasonlatosak voltak ezek a részek egy föld alatti ferratahoz, csak itt nem mindenhol drótkötél volt beépítve.
Némi mászkálás után újabb ajtócskához érkeztünk, amin már csak négykézláb lehetett átmászni. Ahogy kinyitottuk, egyből megéreztük a huzatot. Még sosem éreztem ekkorát, rendesen erős szél fújt, de szerencsére nekünk elektromos lámpánk volt, nem kellett attól tartani, hogy elfújja a karbidlámpát a szél. Na innen kezdődött csak az igazán izgis rész! Hamarosan találkoztunk Jujuékkal, akik beelőztek, de adtak egy tippet, hogy egy kis kitérőt érdemes tenni megnézni egy vízesést. Rövid mászás után el is értük, az utolsó létránál már igyekezni kellett, hogy a vízpermet ne áztasson el teljesen. Beszélgetni nem lehetett a robajtól, a víz kábé 15-20 méter magasról zúdult le, hangos csattanással érte el a sziklát. A falra tapadva álltunk néhány percig, és próbáltuk betelni a látvánnyal, majd kiiparkodtunk, hogy ne legyünk csurom vizesek.
A következő emlékezetes hely a Lamprechtsdom nevű terem volt, amit be sem tudtunk rendesen világítani, olyan óriási méretekkel rendelkezett. Kő és törmeléklejtőn kellett felkapaszkodni a terem tetejéhez, amiben nem kicsit izzadtunk meg. Elcsodálkoztam ismét, hogy hogy a fenébe képes a víz ekkora üreget vájni a hegybe, ehhez fogható méreteket még nem láttam. Főleg annak fényében, hogy tudtam, hogy a barlang mekkora szakaszát tudjuk csak bejárni az egészhez képest.
Aztán egyszer csak hopp, megszűnt a járófelület, és egy víztükörrel találtuk szemben magunkat. A két part között tutajjal lehetett átkelni, egyszerre két embernek. A tutaj lefolyócsövekből és fából volt összerakva, csigás megoldással lehetett kötél segítségével átjutni. Iszonyúan élveztük az alacsony boltozat alatti átkelést, ilyen élményben ritkán van részünk. A víztükör a tutaj után is folytatódott, fölötte travizni nem lehetett, viszont a Kossuth-barlanghoz hasonló drótköteles átkelőt építettek ki a gondos barlanggazdák.
Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül az addigi tágas terek összeszűkültek, és egy szűk, emelkedő, lapos kuszodában találtuk magunkat. Létezik egy elkerülő út, amin nagyon le lehet rövidíteni, ezt viszont nem találtuk meg. Borzasztó volt baggel együtt küszködni a szűkületben, de szerencsére itt nem egyedül kellett kínlódni, ha beakadt a bag, akkor hg segített kiszabadítani. Nagyon örültünk annak a szerencsés együttállásnak, hogy a beacos edzőtúrákat baggel csináljuk, és már szereztünk némi rutint a cipelésében, így valójában nem okozott semmi különösebb problémát a vele való mozgás.
Változatosabbnál változatosabb helyeken jártunk. Tettünk egy kitérőt a Riviéra nevű oldalág felső szakaszára, aminek végét egy szifon zárta el. A névválasztás igen találó, ugyanis egy kis folyó mellett kanyarogtunk, aminek a partján olyan érzésünk volt, mintha tengerparti homokban sétálnánk. Szerencsére minden átkelést sikerült úgy megoldani, hogy ne essek bele a vízbe, és ne ázzon be a gumicsizmám sem.
Jártunk szűk kanyonokban, ahol a patak összevissza meanderezett a talpunk alatt, és a két fal között csak egy méter távolság volt. Máskor traviztunk a két falon úgy, hogy a víz valahol méterekkel alattunk csillant fel néha, és jobbnak tűnt nem leesni, súlyos következményekkel járt volna. Egy következő szakaszon pedig már zubogó víz mentén kapaszkodtunk fel egy óriási térben kissé tákoltnak tűnő létra és kötélrendszeren, a "szabad a létra - köszi" jelzést szabályosan kiabálni kellett, mert alig hallottunk egymás szavát. Néhány perccel később pedig a néma csönd vett körül, és még csak csobogás sem hallatszott. Hol borospincére emlékeztető dongaboltozat alatt haladtunk, hol kőtömbök között kapaszkodtunk fel, hol pedig nedves, csúszós, agyagos emelkedők tették próbára képességeinket. Ilyen mértékű változatosságról nem is álmodtam volna.
Nagy sokára elértük a bivakot, túránk végpontját. Lecuccoltuk a bageket, és néhány perces mászással elértük a végattrakciót, egy újabb vízesést. Ez talán még nagyobb volt, mint az első, egy széles aknába egyszerre belefolyt a víz valahonnan, és már zúdult is lefelé. Szappan híján nem mentünk alá, de megcsináltuk a kötelező végpontfotót a boldog barlangászokról kissé giccses háttér előtt. A jó ég tudja, hogy honnan kerül oda ennyi víz - persze nyilván tudjuk, hogy a vízgyűjtő területről, de akkor is hihetetlen a mennyiség még így, "apály" esetén is. Többször elképzeltük útközben, hogy milyen lehet a helyzet hóolvadáskor, vagy egy kinti esőzéskor. Belegondoltunk, hogy mekkora pusztító ereje van a víznek, és mindannyiszor az lett a végkövetkeztetés, hogy nagyon nem szeretnénk ott lenni ilyen helyzetben. Esélyünk nem sok volna.
Visszatérve a bivakba hozzáláttunk a kajáláshoz, amire már mindenkinek nagy szüksége volt. Nem tökölődtünk sokáig, csak megettük a levest / szendvicset / csokit / gumicukrot, kinek mire volt gusztusa, és szedelődzködtünk is össze, mert éreztük, hogy kezdünk kihűlni. A barlang bejáratának közelében 4,5 °C volt a hőmérséklet, ami bentebb, a víz megjelenésével lecsökkent 3 °C-ra. Kissé kimelegedve nem szerencsés sokáig álldogálni, mert hamar elkezdünk fázni, és utána nem úgy működik az ember, ahogy azt megszokta, könnyebb elvéteni a lépéseket és a fogásokat.
Kifelé ugyanazon az útvonalon haladtunk, de persze a Riviérához és az első vízeséshez már nem tettük meg a kitérőt (azaz a vízeséshez mégis, mert kicsit elnéztük az utat). Így is több órán át tartott kiérni. Jöttek sorra a sokszor ismerős helyek, de persze visszafelé teljesen más volt minden. A tutajnak nagyon megörültünk, mert onnan már belátható távolságba került a kijárat. Elég tempósan haladtunk, már mindenki ki akart érni, éhesek voltunk, és persze a napi fáradtság is dolgozott. Nagyon koncentráltam, hogy nehogy rosszul lépjek, vagy leessek valahonnan, ilyenkor a figyelem már hajlamos elkalandozni kissé.
Kiértünk. Első élmény, hogy a beszéd teljesen másképp hangzik, mint a barlangban, és a 12,5 óra alatt a fülem teljesen hozzászokott a barlang akusztikájához. Második élmény a levetkőzés és a pisilés volt. És végre lehetett sokat inni, és inni, és inni-inni, és aztán enni is. Habár odalent ittunk teát, vizet, kikészített bögrékből barlangi vizet, mégis annyira folyadékhiányosok voltunk, hogy nem győztük magunkba tölteni a teát. Az utolsó szakaszon már nagyon éhes is voltam, de valahogy mégsem csúszott annyira a paradicsomos gnocchi, teljesen össze volt szűkülve a gyomrom. A rendszerek azért hamarosan helyre álltak, jól esett a konyha melegében ücsörögni a többiek társaságában. Beszélgettünk, énekeltünk, szocializálódtunk, regenerálódtunk, és csak szimplán örültünk magunknak, az élményeknek, a kinti levegőnek. Az alvással nem volt probléma, és a két nagyon horkolós srác is volt olyan rendes, hogy lementek a konyhába aludni a köz érdekében.
Nagyon örülök neki, hogy Gábor beprotezsált minket az adrenalinos csapatba, és a csapat is befogadott minket, igazán tetszett a velük való túra, remek hangulatban telt. Már csak a hazaút viszontagságai voltak hátra, és a jól megérdemelt otthoni pihenés este.
