Idén ismét rendhagyó szilveszteri mulatságban volt részünk. Bár lehet, hogy már nem is nevezhető rendhagyónak, hiszen a tavalyit is hasonló szellemben töltöttük el, és remélem még sok ilyennek leszünk részesei. Mindenesetre az talán elmondható, hogy a társadalom számára nem ez a legkézenfekvőbb módja az ünneplésnek. Na de kezdjük az elején...
28-án késő délután leutaztunk Szögligetre, ahol estére rendesen össze is gyűlt a csapat a Holló Vendégházban, ami egész elsejéig a bázisunkat szolgáltatta. Nagyon tip-top házacska, három lakrésszel, amiből kettőt a gyerekes családok foglaltak el. Mi a legnagyobb részbe lettünk elszállásolva, ahol két szobában 12 embernek volt ágy, plusz jó nagy közösségi tér, konyha, fürdő, előtér, szóval minden, amire csak szükségünk lehetett. És legfőképpen kedves tulaj fogadott, aki nem orrolt meg azért, mert a ház alatt lévő kazánház sufniját is birtokba vettük a retkes cuccaink teregetésére-szárogatására, sőt! A ház legnagyobb előnyét kétséget kizáróan a fűtött helyiségek és a meleg víz adták, amikre minden nap végén a visszaérkezéskor hálával gondoltam.
A tavalyihoz hasonlóan ismét a barlangász egyesülettel töltöttük a szilvesztert, és ennek megfelelően bőven beterveztünk programokat az ott eltöltött 3,5 napra. Mondjuk kétséget kizárólag az első napi tervünk tűnt a legdurvábbnak... A csapat két részre oszlott, az egyik a Barázdálás nevű zsombolyt akarta felkeresni, a másik pedig két kisebb, de annál szebb zsombolyt, szintén a szlovák oldalon. Háromfős maroknyi csapatunk pedig vagányan azt tűzte ki célul, hogy mindent megnézünk. Ennek megfelelően hajnali 5-kor keltünk, két falat reggeli, szendógyártás, felszerelés becuccolása a kocsiba, és 6-kor el is indultunk, hogy 7-kor a földút leágazásában már kezdhessük is a kicuccolást a kocsiból. Azt hiszem, azt egy életre megtanultam, hogy nem szabad este lustának lenni, és csak úgy nagyjából összepakolni, hiszen mennyivel jobb a kötelet és a vasakat bebegelni valami meleg helyen. A -9 °C-t ha nem is feledtette, de valamelyest kárpótolt érte a lenyugvó, hatalmas telihold és a holdat megvilágító felkelő nap a Szilicei-fennsík két átellenes peremén. Így hát kissé vacogva, de tervekkel tele vágtunk neki a napnak, és gyűrtük le a fél órás sétát a barlang bejáratáig.
Ezek a zsombolyok hihetetlen képződmények. Az ember csak sétál az erdőben, aztán hirtelen ott egy lyuk a földben, 5-10 méteres átmérővel. Olyan, mint amikor az ember benyom egy kifeszített folpackot, kis horpadás, majd hirtelen átlyukadás a semmibe. Nagyon közel nem lehet menni hozzá, mert az már messziről látszik, hogy nem lenne tanácsos beleesni. Ilyenkor télen különösen nagy ívben kell kikerülni, mert a jégpáncéllá fagyott hóréteg miatt könnyen magába szippanthatja a gyanútlan bámészkodókat. Mi sem merészkedtünk hozzá közel, ugyanakkor elfogott bennünket egy perverz vágy, hogy lemásszunk az aljára, felfedezzük a föld belsejét.
Katával már jártunk a Barázdálás-zsombolyban a tavalyelőtti barlangnapon (akkor is büdös hajnalban keltünk érte), csak most az volt a különbség, hogy nem beszerelve kaptuk készen, hanem Kata szerelte be, mi meg egy-két helyen konzultációs szerepet töltöttünk be. Persze minden részletre nem emlékeztünk, de lefelé haladva jöttek sorra az ismerős aknák, sziklaalakzatok, átbújások, a falra pingált nőcit is ismerősként köszöntöttük. Nem haladtunk gyorsan, de szerencsére erre számítottunk, így beöltöztünk rendesen. A barlangban már teljesen jó volt a hőmérséklet, ellenben a kinti várakozásnál annyira szétfagyott a lábam, hogy már nem is éreztem. Isteni érzés volt beleereszkedni a barlangi klíma kellemes melegébe és újra megérezni, hogy vannak lábujjaim! Elértük a fixen telepített létrát, amin túl már csak egy akna bejárásához való kötelünk maradt, az is éppenhogycsak leért az aljára. A maradék 1-2 kisebb ereszkedést így mellőznünk kellett, ami nem is baj, mert nem látványosak, ellenben tiszta sár minden. Éppenhogycsak elindultunk kifelé, találkoztunk Tamásék csapatával, eszmét cseréltünk, Kata bezsebelte a megérdemelt dicséretet a szép beszerelésért, majd siettünk ki, hogy legyen még idő a másik két barlangra. Pontban napnyugtakor érkeztünk vissza a kocsihoz, a nap lebukófélben volt a fennsík peremén, a lenyugvó és felkelő égitestek így remek keretet biztosítottak a zsombolyozáshoz.
Beülve a kocsiba élveztük a fűtés áldásait, farkaséhesen neki is estünk az elemózsiás zsákban tartott sajtdarabnak. A melegben megpihenve, és a szerpentinen lefelé kacskaringózva lelkesedésünk a másik két zsomboly iránt megingott, köszönhető volt ez leginkább a késői időpontnak és az egyre sötétedő horizontnak. Azért csak elindultunk a bekötőúton, amerre a többiek lehettek, és pár kilométer múlva meg is láttuk a kocsijukat. A kezdeti öröm hamar lelohadt, ugyanis teljesen megmagyarázhatatlan helyen állt a kocsi, illogikus volt a pozíciója mindkét barlanghoz képest. Próbáltuk őket telefonon hívni - semmi. Próbáltuk keresni a nyomaikat befelé az erdőbe - semmi. Végül a sok bizonytalansági tényező miatt úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, mert azt teljesen elképzelhetetlennek tartottuk, hogy az egyik zsombolyt még beszerelve találjuk, ráadásul azt sem tudtuk, merre keressük őket, esetleg nem változtattak-e menet közben koncepciót, kint újra mínusz sok lett, és az önszopatásnak is van határa... Otthon vacsiztunk hagymás-szalonnás tojást otthonról hozott alapanyagokból, és teli hassal bizakodva néztünk a másnap elé.
A Meteor-barlang került az étlapra, és a szokásosan hosszú beacos tökölődés után ki is alakult a két csapat. Öten már délelőtt elindultunk, mert fel akartuk keresni a barlang egyik nyúlványát, a Lakatos-aknát, ahol még többen nem jártunk. Mivel ez a rész csak kötél segítségével látogatható, így ez a mutatvány azzal a kellemetlenséggel járt, hogy le kellett cipelni a slószt, kötelet, vasakat. Ez a járatrész kiválóan alkalmas volt első beszerelésnek, és mivel azt én akartam tanulni, természetes volt, hogy én cipelem le a köteles beget, amiben benne volt a saját slószunk is. Először tettünk egy körtúrát, körbejártuk a Titánok-csarnokát, megcsodáltuk a heliktites lejtőt, majd lementünk a Lakatos-akna felé tartó járatrészbe.
Az izgalmak egy sportos átmászással kezdődtek, ami tulajdonképpen nem volt annyira nehéz, ellenben pszichésen kitett részen haladt, jó néhány métert lehetett volna zuhanni, ha az ember kicsúszik a résből. Így már erre a részre is kiépítettem a kötélbiztosítást Tamás segítségével. Tamás segített találni természetes fix pontot, figyelte, hogy mit csinálok, mondott okosakat, egyszóval tanított. Majd jött a rázós szakasz, áttravizni a túloldalra úgy, hogy közben lóg rajtam a kötéllel teli beg. Persze ekkor már biztosítva voltam, de mivel vízszintesen kellett haladnom, így elég nagyot lehetett volna ingázni és úgy beleverődni a kőbe, amihez nem volt túl nagy lelkesedésem. Izgulni sem volt időm, mert csak a feladatra koncentráltam, és minden rendben ment. Kiépítettem a túloldalt, miközben elmeséltem, hogy mit csinálok éppen, mert látni nem lehetett. Huhh, kész! Tamás jött mögöttem, aztán szépen sorban a többiek. Mi ketten előrementünk a tulajdonképpeni Lakatos-aknához, ahova megcsináltam az első Y-kikötésem, bevezetőszárral, mindennel. Tamás mindent leellenőrzött, majd megkezdődött az ereszkedés.
Elég izgalmas volt lemenni egy olyan térbe, ahol nagyon régen nem járt előttünk senki. Mondjuk nem is csodálom, mert hihetetlen dzsuvatenger fogadott odalent, mindent elborított a lágy agyag, csupa trutymó lett mindenünk, és amúgy is elég szívás minden felszerelést lecipelni, és a barlang egyéb részei meg amúgy is elég látványosak. Egy kis felmászás után következett még egy akna, hova már nem akartunk le se menni, csak beszereltem. Jó sokáig kerestük Tamással a kikötési pontokat, mert az akna fölötti nitt elsőre megközelíthetetlennek tűnt, és a környező cseppkövek pedig tele voltak repedéssel. Bevallom paráztam, és meg is akartam futamodni, hogy én ezt nem akarom, de aztán mégis sikerült találni jó helyet, amire nyugodt szívvel rá mertem bízni az életem (többet is, mindegyiket felhasználtam), és aztán már az a nitt sem tűnt annyira elérhetetlennek. A jutalmam egy pillantás volt a kábé 7 m-es akna iszonyú dzsuvás mélyére. Már attól csupa trutymák lettem, hogy csak lenéztem, szinte éreztem, hogy mászik rám a trutyi.
Innentől nem volt más hátra, mint megvárni, amíg mindenki kimegy, majd szépen elbontani magam mögött a pályát. A hídon a biztonság kedvéért hg vitte át a kötéllel teli beget, mint utolsó előtti ember, a kiszerelésnél is ő volt a lelki támasz. Mindent gondosan visszacsomagoltunk, és újra magamra akasztottam a kicsikét, hiszen a túrát úgy gondoltam fair-nek, ha kifelé is én cipelem. Na ezzel rendesen meggyűlt a bajom, nagyon nehéz volt, el is fáradtam, alig volt olyan hely, ahol a hátamra tudtam venni, már az is fárasztott, hogy le-föl vegyem azt a dögöt. A nagy lejtőnél hg tartotta alulról, amíg stabilizáltam az állapotomat, különben ott száradtam volna meg. Eleinte picit hangosan, majd csak magamban szitkozódtam, végül már magamban sem, és iszonyúan örültem annak, mikor megéreztem a kinti levegő frissességét, mert onnan már közel volt a kijárat. Valójában igen jól esett lefárasztani magam úgy igazán, amúgy is akartam már egy beges edzést, hát most megkaptam! És örültem a lehetőségnek, hogy elkezdhettem megtanulni a beszerelés fortélyait. Este csak punnyadni bírtam, és hg volt oly drága, hogy megcsinálta és szervírozta a vacsorát, hogy másnap is valamelyest használható legyek.
Szilveszter napján is két csapatra oszlottunk, hogy a szlovák oldalon két zsombolyt váltásban meg tudjunk látogatni. Mi a Barát-zsombolynál kezdtünk, és azt kell mondjam, már annak is rendes sportértéke volt, hogy oda felgyalogoltunk a nagy cuccokkal. Ezen a hétvégén először vettem részt a közös cucc összepakolásában, és a cipelésből is kivettem rendesen a részem. A Barát-zsomboly egyetlen hatalmas aknából áll, ami kábé 50 méter mély, és Tamás elmondása szerint legalább 4 helyről korrektül be lehet szerelni. Két pályához szükséges cuccot cipeltünk fel, és Kata és hg volt a két szerencsés, aki pályát építhetett. Katának ez a Barázdálás után inkább csak egy könnyű ujjgyakorlat volt, hg-nak viszont ez volt az első! Nagyon ügyesen megcsinálta a pályát, kepesztett fához, kiépített megosztást, Tamással jól megbeszélte a megbeszélnivalókat, büszke voltam rá. Eközben mi Bandival felszíni ügyelet keretében 100%-os sikerrel tüzet raktunk, hogy ne fagyjunk szét és ne unatkozzunk, illetve a váltás csapat is fel tudjon melegedni, amíg egymásra várnak.
Dolgunk végeztével átmentünk az Óriás-zsombolyhoz, ahol a többiek épp elkezdtek kiszállingózni. Nem véletlen az elnevezés, óriási aknában kell hosszan ereszkedni, majd egy törmeléklejtő után újabb akna következik, aminek alján, -100 méteren van a végpont. Elsőnek indultam le, mert a többiek parazsából Bandi által felélesztett tűz annyira csábító volt, hogy ha nem indulok le gyorsan, akkor tán le sem megyek. Nem is éreztem magam különösebben jól ereszkedés közben, még kitartott az előző nap fizikai és pszichikai fáradtsága, viszont az akna maga teljesen elvarázsolt. A végponton fogadó látvány pedig annyira feltöltött lelkileg, hogy bevállaltam a kiszerelést is. Két denevér lógicált a cseppkövek között: az egyik egy szalmánál alig vastagabb cseppkő végén lógott, a másik pedig két közel növő cseppkő között travizott, nagyon cukik voltak. Minden leérkezőnek gyorsan meg is mutattam őket, és újult erővel vágtam neki a poázásnak. Menet közben meggyűlt a bajom a csomók kikötésével, egy idő után nem is bajlódtam velük, csak mindent begyömöszöltem a begbe. Még világosban felértem a felszínre, ahol hg és Kata beöltözve várták, hogy épségben kiérek-e, majd gyors összepakolás után begyűjtöttük a többieket a Barát-zsombolynál és lekutyagoltunk a Szalamandra-háznál lévő kocsikhoz.
Szilveszter estéje következett, ami a harmadik napi intenzív barlangozás után nem ígérkezett valami fergeteges bulinak és ereszd-el-a-hajamat partinak. Többen jól bepunnyadtunk éjfél előtt, engem az elalvástól a behallatszó gitárszó mentett meg, amire kénytelen voltam kimenni és bekapcsolódni az éneklésbe. Ezt éjfélkor a himnuszok eléneklése és a koccintás szakította meg, majd jött az este egyik fénypontja, a cetlik felolvasása. Bogi ötlete nyomán kis cetlikre lehetett felírni fogadalmakat, illetve jókívánságokat. A jókívánságokat meg kellett címezni, és azt csak a címzett olvashatta, viszont a fogadalmak teljesen anonimek voltak, amiket Bogi nyilvánosan fel is olvasott. Én nagyon jól szórakoztam ezen, tettem is fogadalmat, illetve adtam is jókívánságokat, remélem nem felejtünk el jövőre is játszani ilyet. Egy órakor kidőltünk, mint egy cementes zsák, úgy zuhantunk be az ágyba.
A feketeleves, azaz a kötélmosás az újév első napjának délelőttjén történt, mert az előző napba már nem fért bele. Végül sokkal kevésbé volt fájdalmas, mint amennyire gondoltam, én szokás szerint a hevedereket és a vasakat tisztogattam gyökérkefével a patakban állva. A jövő-menő helyiek itt nem lepődnek meg az ilyesmin, sok barlangász keresi fel a környéket az év minden szakában. Az újévi első napjának fénypontját a Rákóczi-barlang látogatása jelentette, ami Tamás jelenlétében még izgalmasabb volt, ugyanis sokat mesélt nekünk a 10 évvel ezelőtti búvárbalesetről, és a mentés részleteiről. Megmutatta a robbantott járat bejáratát, és a kristálytiszta, smaragdzöld vizet látva nehéz volt elképzelni, milyen lehetett a felkavart, tejeskávészerű víz, amiben a látótávolság nulla volt. Iszonyú mázlista az az ember, hogy onnan élve kijutott!
Sok tanulsággal szolgált ez a néhány nap, nagyon örülök, hogy ott lehettem. A kiszerelés már rutinszerűen megy, nem visel meg az egyedüllét az aknák alján, teljesen biztonságban érzem magam közben. A fénypont kétségtelenül az első beszerelés volt, amit remélem még nagyon sok követ majd. Tanulnivaló van bőven, de állok elébe a kihívásoknak. A környéket nagyon ajánlom nem-barlangászoknak is, tele van csodaszép látnivalókkal, turisták számára is kiépített barlangokkal, közel s távol remek túralehetőségek kínálkoznak.
