Van decemberben egy túra, amit jobban várok minden évben, mint a karácsonyt. Pontosan 10 éve voltam rajta először, és azóta megyek minden évben, ha csak tehetem. Csabával indítottuk el a hagyományt még 2004-ben, de néhányszor azért ki kellett hagyni: 2007-ben Angliából nem tudtunk ezért hazajönni, 2010-ben a rohadt mellhártyagyulladás babrált ki velem, tavaly pedig nem lett volna bölcs dolog elindulni a kilencedik hónap derekán.
Idén viszont nem kis erőfeszítés árán újra nekivághattam a bulinak! Kellett hozzá egyrészt Marcsi, aki eljött hozzánk néhány napra unokázni. Másrészt kellett hozzá hg, aki vállalta a fuvarozásomat, harmadrészt Andris, aki már kibírja egy napig nélkülem. Nem utolsósorban kellett hozzá az időjárás, ami méltóztatott nem nagyon negatívkodni, így Marcsi ott tudta hagyni néhány napig a házat fűtetlenül.
A reggeli elindulás nem ment zökkenőmentesen, a sokszori éjszakai ébredés okozta kialvatlanság rányomta a bélyegét az otthoni készülődésre. Az odafelé út sem volt feszültségtől mentes, aminek okát a viszonylag késői indulás (amit Andris ébredési ideje determinált), a szintidőnél jóval szigorúbb hazaérési kényszer és a fogalmamsincsmennyirefogombírni érzés adták. Így a várt felszabadultság helyett csak tompaságot éreztem. A megoldást végül az adta, hogy hg-val megbeszéltük, hogy telefonon tartjuk a kapcsolatot, és ha az látszik, hogy nem tudom végigcsinálni úgy, hogy 7-re itthon legyek, akkor menet közben néz nekem kiszállási lehetőséget, és ott hamarabb összeszed. Na ez egyből megnyugvással töltött el, végülis az első számú lényeg teljesülni fog, egész nap túrázni fogok. De azért ott motoszkált bennem az érzés, hogy Vulkántúrából kiszállni nem lenne túl méltó.
A gondterhelt hangulatom egészen a kocsiból való kiszállásig tartott, mert ott megláttam a rajtban gyülekező futók és túrázók tömegét, és elfogott az a jól ismert és szeretett izgalom, ami minden túra rajtjában úrrá lesz rajtam. Biztos valami tömegpszichózis lehet mögötte, közösség nélkül nem érezném ugyanezt. Gyorsan neveztem, és már indultam is fölfelé Királyrétről a Taxi-nyiladék felé.
Az útvonalat nagyjából ismertem, a leírás is jó szokott lenni, na meg emberek is akadtak körülöttem, nem lehetett eltévedni. A Cseresznyefa parkolóig semmi érdemleges nem történt, ez a túra ráhangolódó-bemelegítő szakasza. Az első emelkedőtől viszont tartottam. Na nem azért, mintha nem tudtam volna, hogy meddig fog tartani, pontosan tudtam, hogy Nagy-Hideg-hegyig tulajdonképpen nincs megállás. Viszont arról még csak elképzelésem sem volt, hogy milyen formában vagyok. Az idei év nem a mozgásról szólt elsősorban, idén ez volt az első rendes túrám, aminek hallatán néhány túratárs azt gondolta, hogy teljesen elment az eszem. Az eredményen magam is meglepődtem, csak úgy haraptam az emelkedőt, kettőt pislantottam és már kaptam is az első pecsétet a füzetkémbe. Ekkor sejlett föl először, hogy nem lesz reménytelen teljesítenem.
A pontnál nem vacakoltam, kimentem a házból egyből, mert ha ott leül bent az ember teázgatni, akkor kínszenvedés újra kimenni a hidegbe. Elővettem a zsákomból a hús típusú gumicukrot, néhányat betömtem a számba, hogy a lefelé menő úton legyen min rágódnom, és legyen energiám felmenni Csóványosra. Meglepő módon ez sem okozott különösebb fájdalmat, és a csúcson igazi meglepetés várt: egy felújított kilátó. Mikor legutóbb arra jártam, akkor még a betonhenger állt ott kissé rozoga belső létrákkal. Ezt mostanra szépen felújították, egy külső acél-faszerkezettel kilátóteraszokat applikáltak köré, tájékoztató táblákkal látták el. Sajnos megnézni nem volt időm, sietni kellett, nézelődés most nem fért bele. Viszont mindenkinek ajánlom, Királyrétről egy kellemes egynapos családi napot lehet ide rittyenteni.
Lerongyoltam a Fekete-völgybe, a lejtőkbe szépen belekocogtam. Persze nagyon utáltam már a végén a sok lefelét, és kissé tartottam is a pataktól, illetve a rajta való átkeléstől. Híd nincs, és a túra Nagy-Hideg-hegy előtti szakaszából ítélve elég bőséges vízhozamra számítottam, amiben nem is kellett csalódnom. Tradícionálisan béna vagyok a patakokon való átkelésben, és igen kellemetlen lett volna a maradék majd' 30 km-t vizes lábbal végigmenni. Két fatörzs szolgált átkelőként, a köveken esélytelen lett volna, a víz simán átcsapott fölöttük. Egy lassított felvétellel felért, ahogy átlépdeltem a csúszós rönkökön, de megúsztam! A pecsételőhelyen nagy parti volt, tűz lobogott a kandallóban, meleg tea, zsíroskenyér fogadta a népeket. Ki is menekültem, nehogy bent ragadjak.
Kikapaszkodva a völgyből megkezdtem a második nagy emelkedőt. Hg-val sms-t váltottunk, megkértem hogy tervezze meg nekem az eddigiek ismeretében, hogy belefér-e a teljes táv, vagy ki kell szállnom. Hamarosan jött is a válasz, hogy jó vagyok, menni fog, ha nem lassulok be nagyon. Ez eléggé motivált, toltam föl rendesen Hollókőig, megállás nélkül! Újra és újra meglepődtem magamon, hogy mennyire nem vagyok meghalva. Jónéhány évvel ezelőtt készültek rólam itt elég vicces képek, mint ez itt balra. Igen, az az eldőlni akaró vagyok én. Nemcsak látványra, hanem érzésre is ilyen volt. Na most annak az állapotnak nyoma sem volt! A gerinci hullámvasutazás során néha bementünk a tavaszba. Kedvem lett volna kifeküdni napozni, annyira ideálisak voltak hozzá a körülmények: gyönyörű panoráma az egész Börzsönyre, szélcsend, napsütés, meleg. Éles kontrasztot alkotott a Csóványos környéki metsző széllel és hóval.
Salgóváron is csak átsiettem, és kezdődött is a legislegutálatosabb szakasz, le kellett ereszkedni Magyar-völgybe. Azt hittem, hogy soha nem fogy el a lejtő, soha nem érek le a völgybe, a térdeim már kezdtek tiltakozni. Megváltás volt először meghallani, majd meglátni a pontnál lévő nyüzsit. Betöltöttem egy csomó folyadékot a rendszerbe, pár szelet keksz, majd indultam is tovább.
Kezdődött a második felmenet Nagy-Hideg-hegyre. Vártam, készültem rá lélekben, tudtam az előzményekből, hogy imádni fogom. Felérve a Bányapuszta utáni meredek fiataloson olyan jó kedvem lett, hogy elkezdtem énekelni. A legutolsó meredélyen sem kellett megállni, és még simán világosban fent voltam a csúcson a pontnál. A lefelét itt is nagyon utáltam, különösen a meredek elejét. Az utolsó szakaszt az aszfaltos úton tettük meg, mert elvétettük az utat egy ponton. Itt kevésbé volt meredek és göröngyös, viszont sokkal hosszabb távot kellett megtenni, négyen összeverődve igazán vidám hangulatban telt a vége. Na és a célba érés érzése! Nettó boldogság. 9 óra 53 perc alatt sikerült teljesíteni a 44,3 km-t 2236 m szinttel, elégedett voltam a teljesítményemmel. És végre, hosszú idő után először egész nap magamat fárasztottam, este áthatott az oly régóta hiányolt bizsergető fáradtság. És sikerült a ciciket időre hazaszállítani a rajongónak.
