Ennyi idő távlatából már biztos másképp emlékszem a történtekre, mintha azon frissiben leírtam volna, lehet kicsit össze is kavarodtak a dolgok, de nem volt rá idő, mert jött a sok tennivaló. Sebaj, talán jobban koncentrálódik a lényeg. Vagy nem.
Július elején több programlehetőség is adódott, amiből végül hosszas tipródás és morfondírozás után a brentai túrát választottam. Van egy túratársaság, akikkel Miki gyakran szokott menni ide-oda, ezt is ők szervezték, és szerencsére még lehetett hozzájuk csatlakozni az utolsó utáni pillanatban. Célul lett kitűzve a hegyen való kóborlás, valamint több ferrata út bejárása. A Brenta csoport az Alpok része, Olaszország északi karéjában fekszik, tehát csakis gyönyörű lehet, aminek megfelelően nagy várakozással kezdtem el a készülődést.
A hosszú utazást egy ferrataval tettük kicsit barátságosabbá. Mikor már majdnem teljesen elültük a fenekünket, akkor az ausztriai Mondsee-nél megálltunk egy kicsit nyújtózkodni, és megcsináltuk a Drachenwand nevű ferratat. Játszottunk "hülye aki vasat fog" játékot, már csak azért is, mert iszonyú élvezetes volt a sziklákon mászni önerőből, és a vasakat csak biztosításra használni. Viszonylag kevés hibaponttal sikerült megtenni az utat, de persze ebbe nem számított bele az a rész, amit egy majdnem teljesen sima kőlap alkotott, és nem volt más fogás és lépés, mint a bevert vasak. Illetve a függőhíd sem számított, mivel lebegni egyikünknek sem sikerült. Sosem mentem még át függőhídon korábban, és rettentően élveztem. Kis fapallócskák adták a lépést, az egész persze himbálózott, alattunk mélység, körben panoráma, tényleg mintha a semmiben gyalogolna az ember. Egyre fentebb haladva feltünedezett a türkiz színű tó, más és más részeiben lehetett gyönyörködni, míg a hegytetőn fel nem tűnt az egész. A vitorlások és egyéb csónakok parányi játékoknak tűntek csupán, szépen látszódtak viszont a környező hegyek és völgyek.
Visszatérve a kocsihoz hamar útnak is indultunk, mert komoly út állt még előttünk, mire elértünk a hegy lábánál lévő kempingbe. hg egy hős volt, egész végig vezetett, miközben gondolom mindenki ötször elaludt mellette - bár ezt nem tudom, mert én egész sokat aludtam. Csak késő éjszaka értünk oda, beosontunk, üdvözöltük a még ébren kóválygókat, gyorsan sátrat vertünk és már szunyáltunk is, hogy a másnapi mókát frissen tudjuk kezdeni.
Reggel kezdődött a Nagy Pakolás fedőnevű hadművelet, minek során külön kellett válogatni a maradós cuccokat a menős cuccoktól, lehetőség szerint optimalizálva a cipelendő mennyiséget. Persze az ilyesmiben nem vagyok túl ügyes, ruhából mindig pakolok jó sokat, nehogy fázzak, illetve eső esetén is legyen némi váltás, a pótzoknimennyiségről nem is beszélve... Ezeken kívül némi extra cuccot is tartalmazott a hátizsákom: egy üveg becherovkát és egy üveg nutellát - gondoltam ezek még jól jöhetnek odafent, és bele sem gondoltam abba, hogy már a csomagolás is iszonyú súly. Meg is döbbentek a többiek később, mikor megtudták.
Első nap kényelmesen feltúráztunk Vallessinellából a Brentei-ház érintésével a 2580 m-en lévő Alimonta menedékházhoz, ahol két éjszakát is eltöltöttünk. Odaérve a srácokkal még picit visszafordultunk, hogy segítsünk másoknak cuccot cipelni, bár nekem alig kellett lemennem, hamar találkoztunk valakivel, akinek jól jött a segítség. Így én értem fel véglegesen elsőként, és mikor el lehetett foglalni a szobákat, már indultam is a cuccokkal. A lányok látva tévelygésemet meginvitáltak a lányszobába, ahova jól beprotezsáltam a srácokat is - legnagyobb örömükre. Ehhez meg kellett esküdnöm, hogy nem horkolnak, ami általában igaz is. Szerencsére épp jó passzban voltak, és nem hazudtoltak meg.
Este menedékházas vacsit ettünk zöldségleves és pestos tészta formájában, miközben kellemes hangulatban ismerkedtünk a többiekkel. Nem tartott sokáig a mulatozás, mert másnap korán kellett indulni és addig még aludni is kellett.
Reggel szerencsére csak a napi cuccal kellett útra kelni a közelben induló ferrataig. Beszálltunk az útba, mentünk kicsit, majd éreztük, hogy az esőcseppek elkezdik élénk színűre festeni a környezetet. Öltözködni még nem akartam, mert annyira nem esett, és csak beizzadtam volna nagyon a kabát alatt, ami szintén messze áll a komfortos érzéstől. Egy idő után viszont már annyira esett, hogy jól elázott a felsőm, le is vettem, meg persze fel a kabátot. Bevártuk a csapatot, és meghozták az okosok a döntést a nap további sorsáról. Persze mentünk tovább, aminek nagyon örültem, mert még így esőben is iszonyú élvezetes volt a vasalt útvonalon közlekedni, a sziklák még nedvesen is hívogattak, és az idő nem volt villámos, csak esős - bár egy ponton viharos szél fújt. A felhők nem burkoltak el mindent, néha fel-feltűnt a távlat közöttük, és az ég kékje is kikandikált egy helyen. Ráadásul minden kellemetlenséget feledtetett, hogy életemben először láttam havasi gyopárt vadon. Már olyan régóta vágytam rá, és most végre teljesült! Teljesen meghatódtam a kis fehér bolyhos növénykétől.
A nap előrehaladtával csökkent a felhőmennyiség, nőtt a tiszta részek aránya, a feltámadt szellő segítségével a túra végére mindenem teljesen megszáradt. A menedékházat már napsütésben értük el, egyáltalán nem volt kellemetlen lehúzni a bakancsot, nem fázott a lábunk. Sütkéreztünk a napsütésben, szokás szerint nyújtottam egy nagyot, majd még vacsi előtt elsétáltunk a közeli hómezőre, megnézni a nyergen túl lévő kilátást, marháskodni egy lezúdult sziklatömbbel, élvezni a nap simogatását. Vacsi után már csak a szobában szocializálódtunk, nem is akárhogy! Ki lehetett volna tenni a wellness-részleg feliratot az ajtóra, ugyanis hátmasszírozással kedveskedtünk egymásnak. Adtam is és kaptam is, így kellemesen ellazulva lehetett elaludni.
Másnap a csapat kettévált őzike és zerge részlegre. Az őzikék egy körtúrát tettek, és maradtak a menedékházban, a zergék viszont összepakolták a motyójukat, és azzal együtt keltek útra, hogy sok kilométer és szint után egy másik menedékházban térjenek nyugovóra. Mi a zerge csapat részeként nem szűkölködtünk a kalandokban. Meseszép útvonalon túráztunk, elmondhatatlan érzések vettek erőt rajtam. Fél méteres sziklapárkányon sétáltunk a sziklatornyok között úgy, hogy alattunk irdatlan mélység tátongott, ugyanakkor a szemünk hatalmas távlatokat tudott befogni. Kerülgettük a sziklatornyokat, és minden kanyarnál egy újabb és újabb tömb, egy újabb és újabb völgy tárult elénk, mindegyik szinte szebb, mint az előtte lévő. Olyan érzés volt, hogy egyre bentebb és bentebb kerülünk a hegységbe, ami fokozatosan tárja elénk szépségeit. A sziklák nem hűvös szürkén meredeztek, hanem meleg narancsba burkolóztak a napsütéstől. És persze a repedésekben meghúzódó virágok tarkasága...
A sok gyönyörűség mellett izgalomban is volt bőven részem, mert a havas szakaszokon eléggé elesettnek éreztem magam. Amennyire biztonságban éreztem magam a sziklán, annyira tudtam parázni a meredek havas részeken. Féltem a kicsúszástól, mert ilyenkor nagyrészt nem biztonságosan fölfelé kellett menni, hanem csak keresztezni a hófoltot. hg teljesen biztos lábakon állt, sok mindent megtanult és megtapasztalt a tátrai téli tanfolyamon, így kölcsönadta a jégcsákányát a parás részekre - így egy kicsit jobb volt. Persze a hófoltok meglepetést is tudtak okozni, az egyik menedékházhoz közeledve láttunk egy szabályos szívecske alakút. És a környezet mellett az emberekben is lehetett gyönyörködni. Egy menedékházas pihenő után hosszú hómezőn jutottunk fel a hágóba. A csapat libasorban haladt, egymás nyomába léptünk, így értelemszerűen az első embernek volt a legnehezebb dolga. Loki ment elöl, és én csak messziről láttam a sziluettjét a sor közepén haladva. Fantasztikus látványt nyújtott, ahogy ment elöl, nem rohanva, de tempósan, minden mozdulata erőt sugárzott. Minden egyes lépést megtoldott egy rúgással, amivel a nyomot bemélyesztette a hóba. Aki már próbált ilyet, az tudja, mekkora erőkifejtést jelent ez hosszabb távon. És ő csak ment folyamatosan, megállás nélkül, jó volt nézni a mozgását.
Délutánra elértük a szállásadó Agostini menedékházat, ahol Miki gondoskodott a közös alvóhelyről. Várt a jól megérdemelt vacsi, sörözés és beszélgetés este, némi játékkal fűszerezve. Közben megittuk a maradék becherovkát, és csokis zabkekszet tumkoltunk mogyorókrémbe, tökéletesen alakult az este. Közben valaki felfedezte, hogy van a menedékház közelében egy barlang, Miki gyorsan meg is szervezte az expedíciót a felderítésére. Másnap ezért a többiek előtt keltünk, hogy még reggeli előtt beiktassunk egy kis extraságot a programba, a Grotta Silviat. Mintegy negyed órát kellett gyalogolni a háztól, hogy elérjük a bejáratot, ami nem volt lezárva, csak egy figyelmeztető tábla fogadott, hogy hágóvas ajánlott odabent. Fel is húztuk, majd fejlámpákkal felszerelkezve bementünk a havas szájon át. Miután alkalmazkodott a szemünk a sötéthez, megláttuk a barlang csodáit, a jégcseppköveket. Miénk volt a felfedezés öröme, teljesen bejártuk a nem kis üreget, persze vigyázva a képződményekre, nehogy kárt tegyünk bennük. Miki teljesen bezsongott, nem győzött fényképezni, mi meg lelkesen asszisztáltunk a lámpáinkkal, hogy minél érdekesebben megvilágítsuk a jégcsapokat. Egy ilyen akció végén a fejlámpám bele is pottyant egy jeges tócsába, ahonnan szerencsére ki lehetett halászni, és még túl is élte a megpróbáltatásokat, azóta is remekül világít.
Kijőve a nap már megsütötte a környező hegygerincet, aminek a látványát nem lehet megunni, ezek miatt iszonyú jó a hegyekben ébredni. Kapkodva estünk túl a reggelin és a pakoláson, hogy tudjunk a többiekkel indulni. Hosszú kaptató tetején értük el a vasalt út kezdetét, ahol mindennemű fáradtság megszűnt, elterelte a figyelmet a koncentráció. A vasalt út tetejét elérve a lélegzet is elállt a látványtól. Ott álltunk egy gerinc tetején egy pici bemélyedésben, jobbra és balra egy-egy völgy terült el szédítő mélységgel, teljesen más karakterrel. Leereszkedtünk a hómezőn egész a menedékházig, ahol rövid feltöltődős sütkérezés következett a nagy sziklákon.
A pihenő a zerge csapat szétválását hozta zergékre és még zergébbekre. Még zergébbként fölfelé indultunk el, hogy elérjünk egy újabb csipkés nyerget, és hogy egy szomszédos hómezőn ereszkedjünk le. Hogy lássunk egy óriási vízesést, és csúszkáljunk le a havon. Hogy újra hógolyózhassunk, és hogy elkerüljük az aszfaltot. Változatos úton visszaereszkedtünk a zöldbe, a Brentei háznál haraptunk bele saját útvonalunkba, ahonnan már csak vissza kellett csurogni Vallessinellába a kocsikhoz. Élveztük a zöld látványát, láttunk egy ál-siklóernyőst, de kicsit szomorú voltam, hogy elhagyjuk ezeket a gyönyörű hegyeket.
Egy dolog miatt vártuk nagyon a visszaérkezést a kempingbe, a varázsszó pedig a zuhany, amiben már napok óta nem volt részünk. Életem egyik legjobban eső zuhanyozását éltem át, teljes megtisztulás, tiszta ruha, hmmm, fincsi... Ennyi előkészület kellett csupán a közös záró pizzázáshoz a közeli faluban. A kempingbe visszaérve még nagyrészt elszopogattuk a maradék becherovkát, hogy véletlenül se aludjunk rosszul.
Utolsó napra csak a pakolás, búcsúzkodás és utazás maradt - némi rosszulléttel fűszerezve a soknapos kajától. A Mondsee-nél megálltunk lábat áztatni a tóban és egy kicsit sétálni, aztán már csak a hosszú és fárasztó hazautazás volt hátra.
Imádtam ezt a nyaralást, teljesen beleszerettem a Dolomitokba. Teljesen más jellegű, mint a többi hegység, amiket eddig láttam, káprázatos formagazdagságú. Másik nagy élményt a menedékházak jelentették, mert ezekkel is itt kerültem először közelebbi kapcsolatba. Soha nem aludtam korábban ilyenekben, pedig irtó nagy élmény. Az ember reggel felébred, és álomszép környezet veszi körül, egyből lehet túrázni. Na és a hangulat esténként! Az tényleg elmondhatatlan. És ilyen tökéletes wc-ket máshol még nem láttam. Mindegyiken volt ablak, amiket nem építettek magasra, jól ki lehetett látni rajtuk, panorámával a környező hegyekre. Belátástól természetesen nem kellett tartani, legfeljebb a zergék járnak arrafelé.
A kezdőképet és a görgetős képet Viczki csinálta, ezúton köszönöm a felhasználási lehetőséget.
