HTML

szerju

események hosszabb-rövidebb formában

Címkék

Friss topikok

  • szerju: @tasix: idén is lesz Tisza 200, szokás szerint pünkösdkor, lehet rá jelentkezni : ) (2016.03.15. 17:34) Tisza 200 / 48
  • szerju: @Dömen: a belbecs csak az egyiket érdekli : ) (2014.12.15. 16:15) Vulkántúra #8
  • Dömen: Szóval az önszopatásnak is van határa? Ezen azért hangosan felröhögtem... :) (2013.01.09. 10:42) Szilveszter 2012
  • szerju: @Dömen: Így van, tényleg Y-ban lógtunk. De azért iparkodtam onnan minél hamarabb elhúzni a csíkot,... (2012.03.23. 09:23) Medvenyak és társai
  • szerju: Helyesbítés: a holdfogyatkozás megnézését a Beac Feritől függetlenül kitalálta, és a két irányból ... (2011.09.22. 21:48) Programhegyek

Mont Blanc I.

2011.11.04. 12:06 szerju

Első fejezet, hiszen biztos vagyok benne, hogy lesz ennek még folytatása valamikor a nem túl távoli jövőben. Barátokkal elhatároztuk még az év eleje felé, hogy megpróbálkozunk a Mont Blanc meghódításával. Augusztus legvégére sikerült időpontot találnunk, amikor mindenki szabaddá tudta tenni magát egy hétre, és még az időjárás sem tűnt katasztrofálisnak. Öten vágtunk neki, mindenki rutinos túrázó: Miki, Kata, hg, Gábor és én.

Nagy lelkesedéssel és izgalommal, és talán még nagyobb aggodalommal indultam neki, hiszen még soha nem voltam ilyen magasan, ez már nem az a túra, aminek csak úgy neki lehet vágni mindenfajta készülés nélkül. Leginkább lélekben szoktattam magam a gondolathoz, mert igen sok dolog fejben dől el. Egy szombati napon indultunk útnak, hogy hosszas autókázás után letáborozzunk Les Houches kempingjében. Öreg éjszaka volt, mire odaértünk, a sátorverésen kívül semmi mást nem csináltunk, csak próbáltunk minél többet rápihenni a másnapra.

Reggel időben keltünk, táborbontás után felautóztunk a falu szélére, ahol Miki leboltolta a helyiekkel, hogy használhatjuk néhány napig a parkolójukat. Következett a Nagy Pakolás nevű hadművelet, ahol mindenki szétválogatta a cuccait vivős és maradós komponensekre. A parkolóban szanaszét hevertek a ruhák, kaják, hágóvasak, sátrak, zacskók, tisztára mint egy bolhapiacon. A káosz lassan a tetőfokára hágott, majd szépen lassan teret nyert a rend, helyükre kerültek a cuccok, a maradós dolgokat is gondosan elcsomagoltuk. A pakolás végére mindenkinek készen állt a hatalmas hátizsákja, ami néhány napon keresztül társunkká szegődött.

Elindultunk felfelé a hegyen, eleinte lankásan, majd meredekebben. A kezdeti erdő takarta a kilátást, de a szerpentin kanyarjain egyre felfelé kacskaringózva elő-előtűnt a panoráma. Jó tempóban haladtuk fölfelé, éreztem magamban az erőt, nem okozott a vártnál nagyobb megerőltetést a gyaloglás. Pedig a hátizsák nehéz volt, igen nehéz - és talán még az enyém volt így is a legkönnyebb. Jóleső érzés volt a ritkás pihenőknél megszabadulni tőle 5-5 percre, hogy aztán újra érezzem a vállamon és a derekamon a súlyát. Azért lelkesítő volt látni, hogy egyre kisebbeknek látszanak a házak, és egyre több környező hegy kerül alánk. Láttuk elrobogni a fogaskerekűt is, amit direkt nem használtunk az aklimatizáció miatt. Egy darabig követtük is a síneket, majd elértünk a végállomására, ami egyben a gleccser aljának régióját jelentette. Befordultunk a gerincen, és megláttuk a jégfolyó aljának töredezettségét. Ez az a látvány, amiért mindannyian tudtunk lelkesedni.

Ekkorra már elértünk a növényzet nélküli részhez, egy-egy kósza fűcsomón kívül már csak köveket láttunk magunk körül, ezért is olyan rejtélyes, hogy a zergék miért szeretik ezt a vidéket. Jó sokat láttunk a közelben, kisebbeket-nagyobbakat, bámulatos ügyességgel rohangáltak a köveken. Az utolsó nagy emelkedős szakasz előtt tartottunk egy napozós pihenőt, leginkább azért, hogy Mikit újra a társaságban tudjuk - ő ugyanis a fogaskerekű kanyarjától egy másik úton jött. A csapategyesülés után nekivágtunk újra a kőmezőnek, hogy egy jókora kaptatón felérve elérjük az első hómezőt, vele együtt a Téte Rousse házat. A hómezőn átkelve még egy patak is nehezítette a ház elérését, amibe sajnos sikerült egyik lábbal jól beletoccsanni, be is ázott a bakancsom. Kata is ugyanúgy járt előttem, de a nem megfelelő kommunikáció miatt én is beleestem ugyanabba a csapdába. Kissé morcosan érkeztem ezért a házba, hiszen egy nedves bakancs soha nem jó, hát még egy ilyen túra előtt... Szerencsére kint ragyogóan sütött a nap, így kiteregetve meg is száradt, miközben mi kajáltunk a menedékház étkezőjében. Látszódtak a gleccser leesni készülő hótömbjei, a környező sziklák, a távoli alacsonyabb csúcsok, és a halvány vonalaknak tűnő utacskák.

Nem töltöttünk el sok időt a kajálással, mert hozzá akartunk látni hamar a sátorveréshez, hogy minél hamarabb le tudjunk feküdni aludni, az aznapi kábé 2100 m-es szintemelkedést ki akartuk pihenni. Előzetesen keringtek olyan infók, hogy nem lehet sátrazni, mert a hely kőomlás miatt veszélyes, és mindenkinek a menedékházban kell aludnia - ami természetesen tele volt, csak az étkezőben jutott volna hely, sok horkoló ember között, aranyáron. Felmérték a srácok a terepet, és úgy döntöttek, hogy nincs kőomlásveszély, így neki is láttunk az előkészületeknek. Két sátorban aludtunk, pont mint a kempingben. Miki Katával, én pedig hg-vel és Gáborral osztoztam. Aggódtam, hogy majd nagyon fogok fázni éjszaka, de hála a vastag hálózsákomnak és a felfújós matracomnak nem így lett, ráadásul egész jól bemelegítettük hárman a levegőt. Ennek ellenére alig aludtam valamit, mert a külső ponyvát nem lehetett rendesen kifeszíteni a helyhiány miatt, és az éjszaka feltámadt szél verdeste az anyagot, képtelenség volt aludni tőle.

Hétfőn irgalmatlan korán keltünk, már nem is emlékszem, hogy fél kettőkor vagy kettőkor, de ez már tulajdonképpen mindegy is. Azért tettük mindezt, mert reggel fagyos a talaj, így a kritikus részen kisebb a kőomlás veszélye, illetve az időjárás is sokkal stabilabb délelőtt, ragyogó délelőttöt is sokszor követ zord délután, akkorra már lent akartunk ismét lenni. Indulás előtt próbáltunk valami ennivalót magunkba tuszkolni, de egy fél kiflinél tovább nem jutottam, egyszerűen nem ment le a torkomon. Egy meleg leves jólesett volna, de mindkét gázfőzőnk megpurcant, így csak hideg vízből ittunk egy keveset.

Félelmetes érzés volt elindulni a vaksötétben a fejlámpák fényénél, a csendet csak a bakancsok alatt kopogó és legördülő kövek hangja törte meg. Elérkeztünk a Grand Couloir nevű helyhez, ami a túra legveszélyesebb pontja volt, ezen a részen szoktak meghalni emberek. A hegyoldalban lévő bevágást kellett keresztezni, ahol az erózió miatt görögtek le a kisebb-nagyobb kövek, amik el tudják sodorni az embert. A széléhez érve a csoport megállt, mindenki csendben maradt, és hallgatóztunk. Mikor teljesen csend volt, azaz nem mozogtak a kövek, egy ember átment az inkább csak sejthető ösvényen, amilyen gyorsan csak tudott, a többiek pedig világították neki az utat. A szívem hevesen dobogott, mikor rám került a sor. Hallgatózás. Guruló kövek. Csend. Indulás! Már majdnem átértem a biztonságot nyújtó sziklákhoz, amikor éreztem, hogy erősen megüti a jobb vádlimat egy kő. Nem billentett ki az egyensúlyomból, de rettentően megijesztett. Elértem a sziklákat, fentebb másztam, hogy legyen hely a következő embernek, és éreztem, ahogy szétárad bennem az izgalom, elkezdett reszketni a kezem-lábam.

Folytattuk a felkapszkodást a meredek, sokszor csúszós gerincösvényen, néha hasznát vettem a barlangász mászótechnikáknak. Itt már szerencsére relatív bizontságban voltunk, nem volt kőomlás, megnyugtató távolságban hallottuk a kövek legördülését, de azért nagyon kellett figyelni, hogy hova is lépünk. Végre elértük a Gouter házat 3800 méteren, ahol behúzódtunk kicsit egy zárt térbe, próbáltam valamit enni és inni - kevés sikerrel. Gábor itt úgy döntött, hogy nem jön tovább, innentől kezdve négyen folytattuk tovább a túrát. A ház sarkánál felvettük a belülőket és a hágóvasakat, rákötöttük magunkat a kötélre, és beléptünk a hó birodalmába.

Szép lassan haladtunk is fölfelé, életem egyik legszebb napfelkeltéjét átélve. A pici felhőcsíkokat vörös, majd izzó narancssárgára festette a nap, de már látszódott az ég kékje, és körülöttünk a hómező. Sajnos sokat kellett vacakolnom a hágóvasakkal, ugyanis minduntalan lefordultak a bakancsomról, emiatt többször kényszerültünk megállásra. Néhol iszonyú meredeken kellett felkapaszkodni, amit a nem megfelelő energiaellátottság és a nem saját tempó miatt kellemetlennek és túlságosan fárasztónak éreztem. Tudtam és éreztem, hogy ennem és innom kellene, de a hideg miatt csak néhány vörösáfonya szemet tudtam magamba erőszakolni, ivásról szó sem lehetett, a vizünk kezdett behártyásodni. A hómezőn végig iszonyú szél fújt, ami a megállásokat minimalizálta, nagyon hamar elkezdtünk fázni a sok-sok réteg ruha ellenére. Az a szél mindenen átfújt, sőt Mikinek egyik külső kesztyűjét is lesodorta a hómező távoli részére, mikor le kellett vennie felszerelésigazgatás végett.

Felértünk egy kisebb pukli tetejére, ahonnan meseszép látvány tárult elénk: ott volt maga a Mont Blanc csúcsa személyesen. Hatalmas, hóval és jéggel borított, tekintélyes. Leereszkedtünk egy napos nyeregbe, ahol szintén nem tudtunk megállni az irdatlan szélnek hála. Fáradtak voltunk, kezdtünk kimerülni, és egy meredek, szeles, árnyékos emelkedő közeledett. Sok-sok megállással végre felértünk, be is menekültünk egyből a 4366 méteren lévő Vallot házba, ami egy szó szerinti menedékház. Minden komfortot nélkülözött, hideg volt odabent is, ellenben zárt, és legalább a szél nem fújt. Próbálkoztunk ismét az evéssel és az ivással, a legfinomabb müzlicsokiból egy harmadot sikerült is betömnöm, többet sajnos nem. Ha csak kajára gondoltam, már émelyegtem, a hideg víznek meg már a gondolatára is fáztam. A srácok sem voltak valami jó állapotban, Mikinek és Katának picit kékült a szája a fázástól. Nekem az arcvédőm bent tartotta valamennyire a lélegzetem melegét, de a srácokon ez nem volt, a hideg széltől teljesen eltompult a mimikájuk.

A csapat a legnagyobb egyetértésben hozta meg a döntést, hogy visszafordulunk. Senki nem akart volna továbbmenni, még Kata sem, pedig ha valaki, ő aztán bírja a gyűrődést minden téren. Lefelé sokkal könnyebb volt menni, ahhoz alig kellett energia. Végre leértünk a napos nyeregbe, ahol nem volt már dolgunk, mint követni a nyomokat lefelé. Vágyakozva és tisztelettel néztünk a csúcsra, és mindannyian éreztük, hogy de jó volna inkább fölfelé menni, ugyanakkor azt is, hogy az lenne a legnagyobb bolondság. Egyikünk sem akart kockáztatni, ilyen szempontból nem volt hiányérzete senkinek. Már a nagyon icipici emelkedőt is megerőltetőnek éreztem, egy ponton emésztetlenül távozott is a fél müzliszelet és az a pici folyadék is belőlem.

Lefelé nem volt semmi gond, hiszen vittek a lábaim automatikusan, a gravitáció velem volt, és tudtam, hogy minden méterrel lefelé haladva közeledik a cél. A Gouter ház előtti pici emelkedő már megviselt, de azért arra még volt erőnk, hogy az éppen épülő menedékház helikopteres alkatrészbeemelését megcsodáljuk. Végre leértünk a ház napsütötte teraszához, ahol meg lehetett szabadulni a hágóvasaktól. Pici sütkérezés után a már nyitva lévő és meleg étkezdébe zuhantunk be. Iszonyú kimerültek voltunk, muszáj volt enni egy levest. Kaptunk négyen egy tállal, hozzá kenyeret és vajat. Az akkor nem csak jólesett, hanem egyenesen kellett, életmentő volt. Anélkül nem tudom, hogy lettem volna képes lejutni onnan. A kenyérre még csak gondolni sem tudtam, ellenben a meleg paradicsomlevest olyan élvezettel kanalaztam, mint levest még soha. A srácok arcán is láttam az elégedettséget, mindenkit kicsit gatyába rázott és feltöltött a befogadható formájú élelem.

Elérkezett az indulás pillanata, előttünk volt még 600 méter ereszkedés a meredek sziklafalon. Két csoportra oszlottunk, Kata és Miki mentek elől gyorsabban, én pedig hg-vel ereszkedtem lassabban, saját tempóban, beszélgetve. Elértük a Grand Couloir-t, ami nappal egy fokkal barátságosabbnak tűnt, a halláson kívül a látásra is támaszkodhattunk. Mindketten szerencsésen átértünk, és lesétáltunk a már látszódó sátrakig. Bementünk a menedékházba, ahol ismét ettünk egy közös levest - itt már a kenyér és a sajt is bőven lecsúszott, és megbeszéltük a további menetrendet.

Az előzetes tervekkel ellentétben Miki és Kata még aznap lementek, mi viszont inkább fent éjszakáztunk. Tudtuk ugyanis, hogy már sötétben érnénk le, és nagyon kimerítő a nehéz hátizsákkal a sötétben figyelni az utat, nehogy elessünk, ezen kívül fáradtak is voltunk eléggé. Szépen kényelmesen bevackolódtunk a hálózsákokba, a srácok megkapták a szokásos jóéjtpuszit, és már aludtunk is, mint a tej. Nem keltünk korán, hanem csak szépen kényelmesen. Felemelő érzés ilyen környezetben ébredni, 3200 méter magasan, hegyekkel, gleccserrel körülvéve, a civilizáció nagy részétől távol. Lefelé menet közben arról beszélgettünk, hogy milyen jó lesz majd a faluban beülni valahova enni egy tisztességeset. Írtunk a többieknek sms-t, hogy merre járunk, hogy tudjuk jól időzíteni a találkozást. Már volt idő megállni áfonyát szedegetni, meg-megállni kicsit körülnézni, élvezni a panorámát. A házak egyre  nagyobbá váltak, végre beértünk az erdőben kanyargó szerpentinre, ahol vagy százezer kanyar után kiértünk a parkolóba.

Kocsi sehol. Hívjuk a többieket, mondják még jó 3/4 óra, mire odaérnek. Nem érte meg várni, elindultunk gyalog a faluközpont felé, nem kicsit morcosan. Nem esett jól, hogy ennyire nem gondoltak arra, hogy fáradtan és éhesen leérünk, és szeretnénk hozzáférni a cuccunk kocsiban lévő részéhez, megszabadulni a bakancsoktól. Értem én, hogy ők ki akarták használni az időt, de ezt tehették volna úgy is, hogy szépen visszaviszik a kocsit nekünk, aztán csinálják, ami nekik tetszik, mit érdekel az minket. Szinte éppen akkor értünk le, mikor kinyitott a bolt a déli sziesztából, egyből megrohantuk a barack, narancslé és kóla készletet. Hozzáláttunk a kajázó kereséséhez, de az egyetlen normális hely mellett éppen aszfaltoztak, élvezhetetlenné téve a beülést. Kóvályogtunk kicsit a faluban, mire a többiek is odaértek, mondták tudnak egy pizzázót, ők is ott ettek előző este. Sajnos azt mi is megtaláltuk, csak éppen nem volt nyitva. Az lett a megoldás, hogy elmentünk Chamonix-ba, ami egy nagy turistaparadicsom, ahol találtunk is a főtéren egy szimpatikus helyet, és végre, végre kajáltunk rendesen. Utána még volt időnk szétnézni a városban, és este jóllakottan tudtunk a kempingben sátrat verni. Jólesett a forró zuhany is, bár szegény hg megszívta, valamiért kikapcsolták a meleg vizet, így neki hideggel kellett befejeznie. Brrrrr.....

A másnap az édes pihenésé lett volna, ha a csapatban nem buzog a tettvágy, és ne akartuk volna kihasználni a lehetőségeinket. Én a magam részéről remekül beértem volna egy láblógatással bárhol, de főleg Gábor, na meg Miki és Kata nagyon menni akartak. Amennyire nem lelkesen vágtam neki a ferratanak, annyira élveztem közben, hogy ott lehetek. Egy sziklafalat kellett meghódítani, de inkább oldalirányban, mint függőlegesen. Kitett mászások, jól vasalt útvonal, és egy áthajlás jellemezte az utat, a csodálatos panoráma meg már szinte uncsinak számított. A hegy csúcsára sajnos nem másztunk fel, mert még kábé egy óra lett volna, és a többiek inkább menni akartak tovább. Lefelé hihetetlen módon roskadásig telt málnabokrok mellett haladtunk el, szegény Gábor már frászt kapott, mert én mindig meg-megálltam teletömni az arcomat. Aztán egy idő után már nem mertem tovább feszíteni a húrt, elvégre egy barátság sokkal fontosabb, bármilyen finom is volt az a málna.

Még egy ferrata útvonalat néztek ki a skacok, ami igen szerencsés módon egy kisváros szélén kezdődött. Nekem már nem hiányzott a mászás, nem akartam menni, hg meg csatalakozott a városi lófráláshoz. Felderítettük a helyi boltot, be is vásároltunk jól gyümölcsből, érezte a szervezetünk, hogy teljesen leszívódtak a tartalékai. Egy parkban lévő padon ücsörögtünk, ahonnan látszódott a sziklafa, rajta 1 mm-es emberekkel - a srácok ruháinak színe alapján nagyszerűen be tudtuk őket azonosítani.

A közös bevásárlás után elkezdtünk hazafelé tendálni, Svájcon keresztül. Az éjszakát egy kempingben töltöttük, és elfogyasztottuk a világ egyik legfinomabb vacsoráját: vajaskenyeret sajttal és tejjel. Annyira ki voltam éhezve a tejtermékekre, mint még soha, az ízlelőbimbóim hálásak voltak a bevitt dolgokért. A sátrunk egy tó partjától néhány méterre volt, amiből éjszaka semmit nem érzékeltünk, viszont a reggelit már a parton költöttük el hattyúk és kacsák társaságában.

Hosszú volt az út hazáig, igen hosszú. Hogy a fenekünk ne laposodjon nagyon ki, megálltunk Ausztriában egy klettersteigecske erejéig Ötzi völgyében, amit én szintén kihagytam hg társaságában. Esőre állt az idő, és a legkevésbé arra vágytam, hogy megázzak egy sziklafalon, a száraz ruha komfortjáról nem akartam lemondani. Szerencsére végül még a nap is kisütött, és itt is láttuk a többieket a falon néha, miközben mi felsétáltunk a völgyben a vízesés tövéig, jót beszélgetve közben.

Itthon még napokig nem tértem magamhoz, de nem a megerőltetéstől, hanem az élmények okozta gyönyörűségtől. Már péntek hajnalra hazaértünk, ami lehetőséget adott a nyár tulajdonképpen egyetlen igazi pihenős hétvégéjére. Semmi program, semmi túra, semmi barlang, pörgésmentesség. Maradt a lazulás, sok alvás, kolbászolás a városban, és vasárnap egy kis levezető evezés a Dunán.

Hamarosan újra megyünk, az eddigi tapasztalatok birtokában ügyesebb idő- és energiabeosztással meg fogjuk tudni csinálni - ha az időjárás is kegyes lesz...

Kata és hg képei.

Szólj hozzá!

Címkék: túra

A bejegyzés trackback címe:

https://szerju.blog.hu/api/trackback/id/tr53347726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása