Az idei nyár fő attrakciója a közös beacos nyaralás volt. Matyi és Steve már jó régen elkezdett szervezni egy barlangtúrát a PSM-be, ami Franciaország déli részén található, közvetlenül a spanyol határ mellett, a Pireneusokban. Mivel a hét fős kisbuszba már nem fértünk be, ezért alternatív megoldást kerestünk, hogy részt tudjunk venni a túrán. Így jött létre a repülős különítmény, amit Feri, hg és én alkottunk.
Barcelona
A repcsis menetrendek hosszas tanulmányozása után azt sütöttük ki, hogy akkor járunk a legjobban, ha Barcelonába repülünk, ott autót bérlünk, és úgy csatlakozunk a többiekhez. A menetrend kegyei folytán már reggel megérkeztünk a városba, így a hostelben való lecuccolás után volt egy bő fél napunk a városnézésre.
Egyből fel is kerekedtünk, hogy megnézzük az egyik fő nevezetességet, a Sagrada Familia templomot. Kissé elbizonytalanított a tömött, több utcasarkon át kígyózó sor, de aztán mégis erőt vettünk magunkon és beálltunk a végére, elvégre sietni nem siettünk sehova. Meglepően gyorsan haladtunk, egész hamar bejutottunk.
Hihetetlen ez a templom, teljesen más, mint bármely általam eddig látott, stílusát nem tudnám besorolni sehova. Persze itt is vannak hajók, meg kereszt alaprajz, meg kupola, viszont minden annyira máshogy van megközelítve és összerakva, hogy az összhatás lenyűgöző. A nézelődés közben azon tanakodtunk, hogy vajon mit szívhatott Gaudi bácsi, miközben csinálta a terveket, de biztos jó anyag lehetett.
Vettünk jegyet a toronyba is, a lift sitty-sutty felröpített minket a magasba, és lefelé a két toronyban és a kettő közötti lépcsőkön le lehetett sétálni. Hihetetlen panorámában volt részünk, látszódott az egész város, az uborka alakú épület, és a tenger is a kikötővel, benne a hatalmas, házméretű hajókkal.
Az egész templomban talán az egyik kapu tetszett legjobban. Szokásos templomi méretek, tutira legalább 2 ember kellett a működtetéséhez. Valami fémből volt kiöntve, talán bronz lehetett, és az öntőformát telepakolták mindenféle „kacattal”, ami a kész kapu felületén megjelent. Volt ott minden: óralánc, pénzérmék, arcocska, körző, vonalzó, a tipikus kicsi görbevonalzó, kagylóhéj, kulcs és amit az ember csak el tud képzelni.
Miután kigyönyörködtük magunkat, nyakunkba vettük az utcákat, és elsétáltunk egy másik nevezetességhez, a dombtetőn lévő Güell parkba. Iszonyú jó hely, az itthoni szem számára teljesen szokatlan növényzettel. Tele volt utcazenésszel, fura építményekkel (itt is szívott valamit Gaudi bácsi), jó kilátású helyekkel, turistákkal és helyi kismamákkal. Az egyik korlátra kikönyökölve találtunk egy lezárt, ott felejtett papírzacskót, aminek a tartalmát Ferivel élvezettel faltuk fel, tele volt cseresznyével, nyamm.
Bár nagyon tetszettek ezek az ember alkotta építmények, viszont a nap fénypontját számomra a tengerpart, és a tengerben való fürdés jelentette. Nem túl sokszor volt benne részem életem során, és élvezettel vetettem be magam a hullámok közé. Játszottunk a pofáncsapós sávban, ahol elkerülhetetlenül az arcunkba jött a víz, és kicsit bentebb élveztük a hullámokon való ringatózást, a rájuk úszást, a felemelkedést, a majdnem visszabillenést. Élveztem a végtelen tengernek a látványát, a hullámok keltette morajt, a friss, sós illatot. Fürcsi után kifeküdtünk még picit a partra napozni, de sajnos elég hamar elment, így szedtük mi is a sátorfánkat, ideje volt elindulni hazafelé. Este még hg-val beültünk egy kellemesnek ígérkező helyre megenni egy pizzát, valahogy éreztük, hogy pár napig nem lehet részünk hasonló dőzsölésben.
Utazás
Másnap időben keltünk, mert sok-sok teendő volt, tele bizonytalansági tényezőkkel. Az első megoldandó probléma az autóbérlés volt, amihez bátyus adott nekünk telefonos segítséget, sms-ben elküldte, hogy a belvárosban merre van autókölcsönző iroda. Elmetróztunk cuccostól a pályaudvarra, és míg Feri őrizte a pereputtyot, addig hg-val felderítettük a helyzetet. Egész zökkenőmentesen sikerült is túljutnunk a bérlésen, hamarosan már Barcelona útjain tekeregtünk kifelé a városból. A második problémát a bevásárlás jelentette, mert - mint kiderült - vasárnap lévén a jelentős boltok zárva tartottak, de egy helyi nőcinek sikerült elmutogatunk, hogy mit is szeretnénk, és ő elvezetett minket egy nagyobb helyre, ahol be tudtuk szerezni a több napra elegendő kajamennyiséget.
A hegyek felé útközben csak úgy suhantak el mellettünk a különböző jellegű tájak, hol vörös sziklákkal, hol erdőkkel, máshol olajfákkal, majd gyümölcsösökkel, megint máshol pedig csak a teljesen kietlen, szinte csapadékmentes tájat láttuk, némi bozótossal ritkásan megszakítva. Végre elértük a hegyek lábát, és megkezdődött több órán át tartó szerpentinezésünk a kis hegyi utakon. Szerencsére hg nagyon jól vezet, és így nem féltem igazán, de a francia oldalra átérve így is kissé elborzasztott a meredeken lebukó út, és a szalagkorlát teljes hiánya. Szépen lassan csurogtunk le, mikor Feri megérzett valami fura szagot, és egyből gyanút fogott, hogy ez a fékünk lehet. Tartanunk is kellett egy szűk fél órás kényszerpihenőt, hogy a fékpofáknak legyen idejük visszahűlni, és hogy abbahagyják a füstölést.
Már egész későn, de még szerencsére bőven világosban értük el az Ibarra kempinget, ahol a többiek sátrai már egész szép kis táborhelyet alkottak. Nem találkoztunk mindegyikükkel, hiszen többnyire kidőltek a hosszú és fárasztó autózás után, így mi is hamarosan aludni tértünk.
PSM
Hétfőn két csoportra oszlott a társaság, a csapat krémje elindult beszerelni az aknát. Erre azért volt szükség, hogy az átmenő túrán ne menjen el ezzel az idő és az energia, na meg hogy képet kapjanak a körülményekről. A többség pedig a másik irányból támadta meg a barlangot; az átmenő túra kijáratánál mentünk be, hogy a másnapi útvonalat minél jobban felderítsük, minél hosszabb részt bejárva másnap már ismerős úton kelljen kijönni. A bejáratot a Verna terem épített tárója jelentette, ahol egy éppen kifelé tartó turistacsoporttal találkoztunk össze. A vezetőjük jelezte, hogy délután 4 és 6 között szintén fizetős csoport látogatja meg a termet, ami egyben azt is jelenti, hogy ki fogják világítani. Az infót jól elraktározva indultunk a felderítésre.
Hatalmas termek láncolatán haladtunk át, amit csak rövid időre törtek meg pici bujkálós szakaszok. Óriási kőtömbökön mászkáltunk, megtaláltuk a föld alatti folyót, aminek vize helyenként olyan robajjal folyt, hogy alig értettük egymás szavát. A folyót hol megközelítettük, hol átvágtunk rajta, hosszabb-rövidebb időre elhagytuk, majd ismét megtaláltuk. Tisztára, mintha keringőztünk volna egymással, de valójában próbáltunk tőle tisztes távolságot tartani, azaz nem beleesni.
Egy ponton döntési helyzet elé kerültünk, hogy vagy megyünk tovább, és azzal még jobban megtámogatjuk a másnapi túra útvonalát, vagy pedig visszafordulunk, hogy elérjük a kivilágított termet. A kérdést szavazásra bocsátottuk, és szerencsére a visszafordulás nyert. Egyszerűen nem is értettem, hogy miért volt opció bárkinek a továbbmenés, hiszen az útvonalat megjegyezni úgysem lehet teljesen, és azt ennyiből is láttuk, hogy különösebb technikai nehézség nincs.
Kifelé gyorsabban haladtunk, mert kevesebb idő ment el az útvonal keresgélésével. Ez nem abból adódott, hogy emlékeztünk rá befelé jövetről, hanem pusztán abból, hogy alapvetően kifelé lejtett az útvonal, és jobban rá lehetett látni az enyhe kitaposásra, ami így sokkal szembeötlőbb volt. Néhány jellegzetes alakzatot persze felismertünk, de egy jelentős szakaszon a folyó másik oldalán haladtunk - ott is vezetett út.
Szerencsére időben visszaértük, és így elértük a kivilágított Verna termet. Ez azért nagy durranás, ugyanis ez Európa legnagyobb barlangi terme, a felfedezése időpontjában (1954) ez volt a világ legnagyobbika. Hogy a méreteiről némi fogalmat tudjunk alkotni, azt kell tudni, hogy a párizsi Notre Dame olyan simán belefér a belsejébe, hogy szinte el is veszik ott. A terem kábé 250 méter átmérőjű és 190 méter magas, térfogata 3,6 millió köbméter. Évi szuperlámpájának a fénye úgy veszett el benne befelé menet, hogy szinte meg sem karcolta az oldalfalakat. És most ott álltunk ebben a grandiózus térben, és szó szerint tátva maradt a szánk. A szemközti falon, illetve a lejtőn itt-ott embernagyságú próbababák adtak léptéket a térnek, mert bár azt láttuk, hogy hatalmas, de így tudta a szemünk igazán befogadni, az agyunk pedig feldolgozni a nem mindennapi méreteket. A hatalmas reflektorok nélkül olyan érzése van az embernek, mintha egy sziklás hegyoldalban sétálna a koromsötét éjszakában, ahol nincs se holdfény, se csillagok, csak a hang verődik vissza érdekesen. A kilátóterasz kiszögellésénél állva egész közel kerültünk valami plafonról történő csöpögéshez, ezernyi csöppecske porladt szét csillogva a levegőben. És hallani lehetett a 70 méteres vízesés morajlását is.
A turistás betonjárdáról lemásztunk a terem aljára, onnan is megcsodáltuk a tündöklő termet. A többiek elindultak fölfelé valami beépített kötélen a régi fosszilis járat bejáratához. Befelé nem volt szabad menni, csak a bejárat szájához, ahol az egyik kupac próbababát helyezték el a barlang fenntartói. Sajnos 6-kor távozott a turistacsoport és könyörtelenül lekapcsolták a világítást, ezért mi hg-val úgy döntöttünk, hogy nem tartunk tovább a többiekkel az eddigiekhez hasonló járat kezdetéhez történő felmászásban, hanem inkább kimegyünk. A kivilágított idő pont elég volt ahhoz, hogy visszakapaszkodjunk a betonjárdára, utoljára vessünk még egy pillantást a teremre, majd huss, elment a fény, és vele együtt mi is távoztunk a tárón keresztül.
Odakint még ragyogó napsütés fogadott, de az már látszott, hogy nem túlzottan sokáig élvezhetjük a sugarakat a hegyek miatt. El is kezdtünk visszasétálni a kocsihoz, de csak a második kanyarig jutottunk, és onnan képtelenek voltunk továbbmenni. Egy gyönyörű, napsütötte, vízszintes placc alkotta a kanyart, és egyből le is vettük a barlangos ruháinkat, kiterítettük száradni, mi pedig kifeküdtünk ejtőzni. Miután elhaladt a turistacsoport autója, jól ki is használtuk a hegyek védelmező ölelését egy kellemes, felhőtlen napozásra. Miután a nap lebukott a hegyoldal mögé, összeszedelődzködtünk, de ismét nem jutottunk egy kanyarnál tovább, mert megtaláltuk a legbővebben termő málna- és szamócabokrokat. Marokszám tömtem magamba a friss gyümölcsöt, élveztem a számban az erdei ízorgiát.
Visszaérve a táborba gondosan összekészítettük a másnapi hosszú túrára a cuccokat, és a minél alaposabb pihenés érdekében korán elmentünk aludni.
PSM átmenő
Kedden reggel izgatottan készülődtünk a Nagy Kalandra. Mivel a bejárat és a kijárat között elég jelentős a távolság, ezért a kocsikkal kellett ide-oda mozogni, hogy azok végül a kijáratnál várjanak minket. Ez azt is jelentette, hogy a csapat egyik része jóval korábban odaért, és a beöltözés után el is kezdtek lefelé szivárogni. Ezt valójában nem is értettem, hogy miért tették, mert így lent elég sokat kellett nekik ránk várakozni, elég nehéz volt kiszámítani, hogy mikorra ér oda a kocsiforduló. Összesen kilencen vágtunk neki a túrának, Gulyi nem tartott velünk, ő a sok évvel ezelőtti beacos túrán már egyszer részt vett. Ő volt egyszemélyben a kinti szolgálat, megállapodtunk vele, hogy mikor hívja a helyi barlangi mentőszolgálatot, ha addig nem jelentkezünk.
Késő délelőtt volt már, mire elindultunk lefelé a kötélpályán, és az indulás előtti "Jó szerencsét!" köszöntésnek most mindenki nagyon érezte a súlyát. Tudtuk ugyanis, hogy egy ponton túlról nincs visszaút, az aknarendszer aljáról a mentés nem lehetséges, a másik oldalról pedig sok-sok órás az út befelé... Ennek megfelelően figyeltünk oda minden egyes lépésünkre, minden mozdulatunkra.
Az aknarendszer lenyűgöző volt, több, mint 350 mélyre jutottunk le alig több, mint egy óra alatt. Néhol annyira szűken kígyózott, hogy komoly küzdés volt átpréselnünk magunkat a járaton, máshol pedig hihetetlen méreteket öltött az akna. Gyönyörű sötétszürke kőzet alkotta a falakat, amit néha-néha megtört egy-egy fehér sáv, mindez simára koptatva a lejutó víz által. Nem volt nyoma kint semmiféle felhőnek, több napos ragyogó időt jósolt az előrejelzés, de akaratlanul is belegondoltam, hogy te jó ég, mi lehet itt egy kinti felhőszakadáskor, netán hóolvadáskor. Elég sok részen esélye sem lenne az embernek túlélésre, a járatokat annyira el tudja árasztani a víz. Némely aknánál több kötélszakasznyi távolságot kellett tartani, mert a fölső ember nem tudott úgy beereszkedni, hogy egy-két követ le ne billentsen, és nagyon nem lett volna fincsi 30-50 méter zuhanás után a sisakon érezni belőle akár egyet is.
Az aknarendszer alján várt minket a feketeleves, az úgynevezett Respirátor. Ez egy kis szifon, aminek a tetején kábé fél méteres légrés könnyítette meg az áthaladást, a vízfelszín néhány négyzetméteren terült el, és a víz kicsivel térd fölött ért benne. Utána elég hosszan tartott még a száraz barlangjárat, ezért az volt a mondás, hogy a Respirátor előtt vetkőzzünk le, gyalogoljunk át rajta mezítláb és ruha nélkül, túloldalon öltözés száraz műnyúlba, és mehet tovább a túra. Így is lett, gondosan beraktuk nagy szemeteszsákokba a ruhákat-csizmákat, hogy nehogy véletlenül vizes legyen, átadogattuk a csomagokat, majd mi is átkeltünk. Felvetődik a kérdés, hogy miért is féltünk itt annyira a víztől? Hát pusztán azért, mert a barlang levegője mindössze 4 °C-os volt, a víz pedig még ennél is kevesebb, 3 °C, és vizes cuccban nem túl kellemes túrázni még órákon át. Így hát bugyira vetkőztem, és mezítláb átvágtam a szifonon. Ahogy lehajoltam, a hasam is picit hozzáért a vízhez, de az nem volt annyira vészes. Kevesebb, mint egy percet töltöttem el az átkeléssel, de így is iszonyúan átfagyott a lábam, szinte fájósra. A túloldalon levettem az átnedvesedett bugyimat is, és hihetetlen sebességgel törölköztem és kapkodtam fel a szerencsére szárazon maradt ruháimat.
A csapat újraegyesülése után következett a járatrendszer, ami három részre tagolódott: száraz rész, vizes szakasz, majd pedig a kijárati száraz járat. Persze a fogalmak nem ennyire fekete-fehérek, ugyanis a száraz részen is előfordul víz, viszont ezeken a szakaszokon nem kellett belemenni a továbbhaladás érdekében, ami a vizes részen elengedhetetlen volt.
Egészen elképesztő helyeken jártunk, óriási föld alatti szurdokvölgyekben, kavicsos patakparton, hegyek csúcsán, völgyekben, sok-sok beépített köteles résszel tarkítva, mígnem egyszer csak elértük azt a pontot, ahol át kellett öltözni neoprénbe. Mindenki felküzdötte magára a hacukát, zoknit, kesztyűt, majd vissza a slószt és a gumicsizmát; az overallt és a műnyulat pedig gondosan elcsomagoltuk vízhatlanra a kijárati szakaszra. Elkezdődött a vízben gázolás változatos mélységű vízben, néhol csak bokáig ért, máshol mellkasig is felkúszott, helyenként pedig agyagos trutymákká változott - tisztára mint a Bálnapunci a Béke-barlangban. Már nagyon vártuk a Szelek Alagútját, a vizes szakasz végét, mert nagyon kellett volna már kajálni, viszont csurom vizesen ez szóba sem jöhetett, nagyon hamar el lehet hűlni odalent. Végre eljött, és előhalásztuk a begekből a gumimatracokat. Az volt a koncepció, hogy felfújjuk, és azokon ülve jutunk át a túloldalra, hogy ne töltsünk el annyi időt a hideg vízben. Itt mindenképpen úszni kellett, a víz mély volt, tulajdonképpen egy sziklaalagútban folyt a folyó egy hosszabb szakaszon.
Itthon az Auchanban nem lehetett kapni normális gumimatracot, csak egy gumikrokodilt sikerült beszerezni, hg-nak meg a tengerparton vettünk egy matracot. Látva a körülményeket nem akartam ráhasalni a krokkerre, mert azt nem akartam, hogy a neoprén nyakán befolyjon a víz. Inkább Steve-vel közösködtem, és azt találtuk ki, hogy a két beget feltesszük a gumikrokker hátára, hogy ne legyenek vizesek, mi pedig úszunk mellette. Ezt nagyon jól el is határoztuk, és kábé az első két méteren sikerrel meg is valósítottuk. Aztán a krokkerről lebillent félig a begem, majd a teljesen, aztán Steve-é is, és nem volt mit tenni, mint iparkodni át a túloldalra. Amilyen gyorsan csak tudtam téptem át magam a vezetőkötél segítségével félig úszva, nyakig a három fokos vízben, miközben azon aggódtam, hogy mindenem szétázik a zsákomban. Steve is hasonlóan cselekedett, és úszás közben láttuk, ahogy a folyó szépen sodorja a krokkert, gyönyörűen láttuk elúszni... Próbáltam utolérni, de sokkal gyorsabb volt; a túloldalon szerencsére ki lehetett pecázni.
Átérve megbizonyosodtunk róla, hogy tényleg ez volt a vizes szakasz vége, és már téptük is le magunkról a vizes göncöket. Mindenki szárazon maradt műnyúlért imádkozott nem is titokban. Kissé szkeptikus voltam a sajátomat illetően, mivel a begemből néhány liter vizet ki kellett öntenem, hogy egyáltalán bármihez is hozzáférjek, de szerencsére nem ázott be semmi, hurrá. hg-nak is segítettem cihelődni, amennyire tőlem tellett, mert rettenetesen fázott, én még ilyennek nem láttam - és azt hiszem soha többet nem is akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy ezt újra lássam. Főztünk meleg kaját, és végre kajáltunk. Eddigre nagyon eléheztem, sokáig tartott átkelni a vizes részen (kábé 6 óra), és minden kaja gondosan be volt csomagolva vízhatlanra.
Már "csak" ki kellett érni, ami alatt egy szintén kábé 6 órás menetet kell érteni. Összességében lejtett a terep, de azért rendesen kellett hegyeket megmászni, majd róluk le. Hatalmas termek láncolatán haladtunk kifelé, mígnem egyszerre elérkeztünk egy nevezetes helyre, Marcel Lubens emlékhelyéhez, ahol tartottunk egy emlékezéssel egybekötött pihenőt. Marcel egyike volt a barlang feltáróinak, és tragikus módon életét vesztette, amikor csörlővel drótkötélen húzták ki a barlangból. A rögzítőbilincs kinyílt, ő tizenpár métert zuhant, majd még mintegy harmincat gurult lefelé a törmeléklejtőn. Több napon át küzdött ő maga, és sokan mások az életéért, de nem sikerült élve kijutnia. Többen olvastuk a róla szóló könyvet, és most ott álltunk magunk is a helyszínen, láttuk, hogy minden hol, milyen körülmények között történt. Mindenki hirtelen elcsendesedett, én a könyvben leírt dolgokra, a feltárók végtelen elszántságára gondoltam, és egy ember elkeseredett küzdelmére. Megható pillanatokban volt részünk, aminek hangulatából valamennyit vissza is ad a készített csoportkép.
Néhány órás menet után eljutottunk az ismerős szakaszra, ami új erőt adott, mert tudtuk, hogy innentől kezdve nem érhet meglepetés. Érdekes mód sok apró részlet volt, amire emlékeztünk előző napról: egy-egy jellegzetes kő, képződmény, ösvény. Jó érzés volt tudni, hogy egy oda-vissza út alatt is milyen sok dolog rögzült a memóriában.
Gond nélkül kiértünk a Verna-terembe, ahonnan csak egy jutalomséta volt hátra a felszínig. Örömmel léptük át a huzatos vasajtót, és kiérve Matyi mindenkinek gratulált a teljesítéshez. Felemelő érzés volt újra érezni a kinti friss levegőt és a hajnali négy óra ellenére is meleg levegőt. Első dolgom volt letépni a lábamról a gumicsizmát és a neoprén zoknit, hihetetlenül kiázott a lábam a vizes környezetben, és azt is éreztem, hogy a lábujjkörmeim nagyon érzékenyek mindenféle mechanikai behatásra. Lett is következménye, néhány hónap kelleni fog, hogy a körmeimből kinőjön a feketeség...
Felszabadult hangulatban és hulla fáradtan visszaérkeztünk a kocsikhoz, ahol Gulyi várt minket, és rövid autókázás után el is értük a kempinget, ahol várt ránk az édes pihenés.
Roppant tanulságos túra volt ez sok szempontból. Ismét rávilágított arra, hogy mennyire irtózatosan fontos az információ. Másodjára sok dolgot másképp csinálnék, ami által az élvezeti faktor nagyon meg tudna ugrani.
Peak Izé
Másnap feltápászkodva mindent szépen kiteregettünk száradni, és Kata zseniális ötlete nyomán elindultunk egyet túrázni, a Peak d'Anie (munkanevén Peak Izé) csúcsát meghódítani. A csapat egy része elment kiszerelni az aknarendszer, és mi sem akartunk a kempingben punnyadni, ha már ilyen csodálatos környezetben vagyunk. A túra során kiderült, hogy a terveink túlzottan nagyravágyóak, mert a Peak Izéhez vezető utat nem ismerjük a térképünk ellenére, ráadásul igen hosszú is, és nem érnénk vissza napnyugtáig, lévén késő délután indultunk. Így hát megelégedtünk egy közelebbi csúccsal, ahonnan szintén körpanorámában tárultak elénk a francia és a spanyol oldal hegyei. Előttünk megdöbbentő karrmező terült el csupán néhány fenyőcskével, messziről is jól kivehető volt a kőzetbe a víz által alakított vájatok csíkozása. Lazultunk, élveztük a fényt az előző napi teljes sötétség után, és valójában nem is vágytunk hosszabb túrára.
Althagnetta
A csütörtöki nap teljes újdonságot tartogatott, amit nagy izgalommal vártam, hiszen még sosem csináltam azelőtt. Elmentünk kanyonozni. A táborhelyünket is magában foglaló nagy völgy egyik oldalága a Kakuetta-szurdok, amiről a PSM könyvben is lehetett olvasni. A Kakuetta oldalából egy ponton előtör egy zuhatag, aminek a forrását szerették volna megtalálni a föld alatt, így fordult a figyelmük a barlangkutatás felé. Szóval ennek a Kakuettának egy oldalága az Althagneta-szurdok, amit mi is megcéloztunk. Leparkolás után felkerekedtünk cuccostól, hogy megkeressük a beszállást a szurdokvölgyben. Hol lankásabban, hol pedig egész meredeken vezetett az ösvény, majd az épített út kanyarjait levágva meredeken tört a hegy csúcsa irányába. Az első kanyart még mi is levágtuk, de aztán úgy döntöttünk, hogy jó az a lankásabb út, nem volt túl nagy élvezet az overálban a tűző napon gyalogolni. Ezzel az első levágással - mint utólag kiderült - jól elkerültük az útbaigazító táblát, és így a hivatalos beszállási hely fölött, a szurdok legislegelejénél kezdtük a kalandot.
Leereszkedtünk a patakhoz, és először még csak cipőben (akinek nem volt, gumicsizmában) követtük a nyomát. Hamarosan meg kellett állni, hogy mindenki felvegye a gumicsizmát. Öt perc sem tellett bele, újra meg kellett állni és teljesen beöltözni neoprénbe, mert egyre több lett a víz és a kő, egyre többször kellett a vízben gázolni. A neoprénre felvettük az overált, hogy jól megvédje azt, majd a beülőt és a többi szükséges felszerelést: kantárat, csigát, egy-két karabinert.
Egy darabig egyensúlyoztunk a köveken, egész jól lehetett haladni, majd utunkat állta egy nagyobb vízesés, amin már nem lett volna egészséges lemászni. Nosza, kötelet elő! Kerestük a nittelést, mert tudomásunk szerint ki volt építve a kanyon, viszont nyomát sem láttuk semmiféle mesterséges dolognak. Sebaj, egy keresztbe dőlt masszív fa éppen kapóra jött, ahhoz kötöttük ki a kötelet, onnan ereszkedtünk le. Még egy ilyen szituba belefutottunk, viszont itt már a bedőlt fa nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek, itt-ott elkezdett már korhadni. Szerencsére ezek elég sokat bírnak, meg sem mozdult, de azért jóleső érzés volt, mikor mindenki leért.
Néhány csobogóval később egy út keresztezte a kanyont, és mit láttunk? Gulyit! Elhalmozott minket csokival a drága, ami nagyon jól jött, lévén kissé alulkészültük a túrát élelmezésileg, ezt már látni lehetett. És ekkor még nem is tudtuk igazán, hogy mi vár ránk... Gulyiék követték az utat, meg is lelték az útbaigazító táblát, és vártak minket a kanyarban. Az út innentől kezdve kiépítetté vált, minden ereszkedési szituációnál beépített ereszkedési pontok fogadtak, ami nagyban megkönnyítette a dolgunkat.
Ereszkedést ereszkedés követett, majd köveken mászkálás, helyenként vízutánpótlásos vízvájta kőcsúszdában csúszkálás. A vízmélység a bokától a fej fölött érőig húzódó sávban ingázott, de a medencékbe nem mertünk ugrani, mert a mélységét sehol nem lehetett látni, az előző emberek felkavarták a vizet. Ahol folyt, ott iszonyatosan tiszta volt, és szerencsére sokkal melegebb, mint a barlangban, ráadásul a nap is sütött.
A kanyon elkezdett szűkülni és mélyülni, a legkatartikusabb helyen mindössze 1-2 méter szélességet és hozzá mintegy 20 méter magasságot ért el, ahova a nap már semennyire sem sütött be. Kiváló előjátékot alkotott a végjátékhoz. Egy tizenkevés méteres ereszkedés végén összegyűlt a csapat, mert szükség volt a hátul lévő kötelekre az előttünk álló ereszkedés kivitelezéséhez. A gyülekezési pont nem rendelkezett túl nagy komfortfokozattal, tulajdonképpen egy néhány négyzetméteres medence alkotta, aminek a szélén egy 10 centi széles, méter hosszú párkányka húzódott. A medence egyébként embermagasságnál mélyebb volt, aki nem fért el a párkányon, az kantárral kikötötte magát egy pruszikzsinórhoz úgy, hogy lehetőleg minél kevesebb része legyen bent a vízben. A párkánykán állni volt látszólag a legkomfortosabb, de csak erős idegzetűeknek ajánlott, ugyanis rögtön utána 30 méteres mélység tátongott egy lefolyó vízeséssel.
Végre! Az utolsó ember is beért, Matyi beszerelte a kötelet, és elindult lefelé. Szépen sorban követtük a sorrendnek megfelelően, egyre kényelmesebben el lehetett férni a medence szélén, majd egyszer csak rám került a sor. Nem mondom, a torkomban dobogott a szívem, mikor ott álltam a párkányon, 30 méter mélységgel a csizmám orra előtt. Barlangban átéltem már nagyobb mélységeket is, viszont itt nem fedett semmit a sötétség jótékony homálya. Túlgondolkodni nem lehetett, ugyanis visszafordulásról szó sem lehetett, rég lehúztuk mindenhonnan a köteleket. Ráadásul a hideg vízben sem volt kellemes sokáig mozdulatlanul létezni, iparkodni kellett, hogy az utánam jövők se fázzanak. Elgémberedett ujjaimhoz képest gyors, biztos és határozott mozdulatokkal beszereltem a csigámat, és beleereszkedtem a vízesésbe. Az érzés, ami ott fogadott, egyszerűen leírhatatlan. Ereszkedtem lefelé, előttem a mohával benőtt, rettentően csúszós sziklafal, körülöttem porzott a vízesés, amit érzetem a fejemen, nyakamon, az egész testemen. Térdig érő vízbe érkeztem, és teli torokból kellett kiabálnom felfelé, hogy az utánam következő meghallja, hogy szabad a kötél.
Egy kis placcra érkeztünk, ahol szintén összevártuk egymást. Visszanézve a többiekre teljesen úgy tűnt, mintha a vízesés egy barlangból tört volna elő, de mi fent járva tudtuk, hogy csak a szurkokvölgy elképesztő mélysége zavarja meg az érzékeinket. Újra szükség volt a kötélre, mert újabb 30 méter zuhanás állta utunkat. Hurrá, újra át lehet élni az előző csodát! A vízesés itt az elején vastagabb sugárban, kevésbé szétszóródva suhant le, rendesen érezni lehetett a lezúduló víz erejét. Az érkezés itt úszós volt, a kötélről tempózás közben, a víz alatt (és így nem látva) kellett leszerelni a csigát. Ez semmi problémát nem jelentett, a Beaccal elég sokat gyakoroltunk hozzá a kötélen.
Néhány apróbb ereszkedés után elértük a már várt becsatlakozást a Kakuetta-szurdokba. Egy darabig még a vad részen kerestük az utat, hágtuk meg a sziklákat, majd megláttuk a hidat, ami a turisták számára kiépített szakaszt jelezte. Innentől kezdve már csak betonjárdán és fapallókon kellett lépdelni, de mivel már bezárt aznapra a látványosság, ezért nem találkoztunk senkivel. Kár, megnéztem volna egy-két turista arcát, amint meglátja maroknyi csapatunkat eléggé leharcolt állapotban. A kijárathoz vezető emelkedőn már mindenki teljesen kész volt. Alig bírtam felvonszolni magam, olyan fáradt voltam, amiben része volt az előző napok teljesítményének is. Visszanézve mintha hadirokkantak gyülekezete követett volna, senki nem virgonckodott a csapatból. Nem csoda, az eredetileg néhány órásnak tervezett kiruccanás 7-8 órásra sikeredett, és minden porcikánkat rendesen megdolgoztatta.
Kiérve a parkolóba vártak a többiek, és az utolsó 20 métert lekocogtuk, hogy nehogy már egyből lássák rajtunk, hogy mennyire meg vagyunk purcanva! Persze azonnal kibújt a szög a zsákból, ha akartuk se tudtuk volna elkendőzni a valóságot. Kis szusszanás után lefejtettük magunkról a vizes göncöket, és visszamentünk a táborba töltekezni.
Végjáték
Pénteken várt minket a visszaautózás Barcelonaba, amit már egy sokkal jobb úton indítottunk, mint odafelé. A már régen megépült jobb és rövidebb út nem volt rajta a gps-en, így odafelé nem is tudtunk róla, de a környéken kóborlás meghozta a helyismeretet is. Az autó leadása után nem is terveztünk mást hg-val, minthogy becucc gyorsan a hostelbe, és irány a tengerpart egy jó kiadós döglésre! Sajnos mire odaértünk, már majdnem lement a nap, így csak punnyadtunk egy picit. A vízbe sem mentünk bele, mert egy icipicit sem akartunk fázni, bőven volt benne részünk az előző napokban. Cserébe kószáltunk egy hatalmasat a városban, nézelődtünk az utcákon, felkerestünk méltán híres, gyönyörű épületeket, igazi turistát játszottunk. Az este és a nyaralás megkoronázásaként pedig beültünk egy helyi kajáldába, és beszélgetés közben ettünk egy kiadósat. Élveztük a meleget, a pihenést, de legfőképpen egymás társaságát.
