Az aggteleki hétvége óta vártam már a következő egész hétvégés kirándulást, amit a hosszú hétvége jelentett. Ezúttal a Bükk barlangjai közül akartunk néhányat meglátogatni, megismerkedve az aknabarlangok nyújtotta szépségekkel. Péntek este sikerült is leérni a célállomásra, Létrás-tetőre. Az odafelé út nem alakult zökkenőmentesen, de végül még boltot is sikerült nem sokkal zárás előtt elcsípnünk. Kis elkavarás miatt meglátogattunk egy panziót, amit a tavaszi túlélésről felismertem, illetve elmentünk egész Jávorkútig, ahol láttam az emlékezetes bónuszos fát.
A szálláson már vártak a pénteki leérkezők. Mi is bepakoltunk, elfoglaltuk a fekvőhelyet, majd előkerült túravezető Tamás gitárja, és nem voltunk híján a jó hangulatnak. Nagyon csinos kis házban laktunk, viszont nem volt benne se víz, se villany, ami eléggé behatárolta a lehetőségeket és a tennivalók egy részét. Szerencsére a legfontosabb dolog rendelkezésre állt, ugyanis a ház fel volt szerelve gáztűzhellyel, így lehetett rendesen főzőcskézni. A bejárat előtti nagy, fedett tornácról lehetett bemenni _a_ helyiségbe, ami a hálót, a konyhát és az étkezőt is jelentette egyben. Belépve jobbra gáztűzhely, balra az ágyak, középen hosszú asztal két oldalán paddal, a szoba végében pedig fatüzeléses kandalló. Az ágykérdést igen ötletesen oldották meg, hogy sok ember kényelmesen elférhessen. Összesen két darab ágy volt, egy földszinti és egy emeleti, viszont ezek két méter szélesek és szobányi hosszúságúak voltak, úgy lehetett aludni rajtuk, mint a halrudacskák a dobozban. Természetesen emeletre költöztünk, ott sokkal kényelmesebb a lét. Az ágykonstrukciónak köszönhetően lazán lehetett érezni a nagy mocorgásokat, föl-le mászkálásnál az egész behimbálódzott, kellemesen ringatva a fekvőket.
Szombat
Nem keltünk hajnalban, de azért viszonylag korán összekaptuk magunkat, ugyanis sok feladat állt előttünk aznapra. Mire felocsúdtunk, túravezető Tamás pár ember társaságában már be is szerelte a fát. Kinéztek a réten egy nagy és egészséges fát, telelógatták kötelekkel változatos kötélpályákat kiépítve, és már kezdhettük is a gyakorlást. Mivel beülőt érdemes lesz venni, kipróbáltunk több típust is, kinek melyik a legkényelmesebb. A feladat ugyanaz volt, mint a múltkor a kőfejtőben: fel-le kukacolni a köteleken. Itt azért kiegészült a történet egy trükkös résszel, mert majomhíd is a pálya részét képezte. Ez egy olyan kötélszakasz, ami szinte vízszintes, ezért kicsit más a technikája, mint az összes többinek. Úgy lógtunk öten-hatan azon a fán, mint hatalmas gyümölcsök.
A csapat egy része elindult barlangba, míg mi teendő hiányában felsétáltunk a közeli dombra, megnéztük a rét túlsó részét, és észrevettük, hogy tele van az erdő arra hóvirágokkal. A második turnusba (túravezető Tamás, Gulyi és Szemi csoportja) fértünk be, célunk a Létrási-vizes barlang megismerése volt. Nem kellett sokat menni hozzá, mindössze néhány száz méterre a háztól várt minket a bejárat. A vasajtón átmenve ismét valami egészen újféle barlang fogadott. Iszonyú szűk repedésen kellett becsúszni a hegybe, a sziklák nagyon csúszósak és simára csiszoltak voltak, dőlésük sokkal közelebb járt a függőlegeshez, mint a vízszinteshez, csak úgy nyelte el a hasadék a barlangászokat.
Az üreg falait változatos formák borították. Néhol cseppkövek, néhol homorúra kipattintgatott szikla, máshol rakott kőfalra emlékeztető kissé omladékos kőrakás, ufó-leszállópálya kinézetű képződmény, betonszerűen beágyazódott kavicsdarabok. De mind közül talán a palás szakasz tetszett legjobban, ahol a fekete és szürkésbarna palarétegek váltották egymást. Jól látszódott a gyűrődés, helyenként derékszögben megtört a rétegek irányultsága, és néha nagyon hosszan lehetett követni egy-egy vonulatot. Ehhez hasonlót korábban csak felszínen láttam. Egyes termekben kiválóan lehetett látni a maximális vízszintet, mert a falra kiült a hordalék egy része szép vízszintes csíkban. A másik megdöbbentő felületről fogalmam sincs, hogy micsoda, de valami egész elképesztő látványt nyújtott: ezüstösen csillogott valami kiválás, vagy lepedék, vagy tudom is én, micsoda. Rávilágítva mintha ezüstgyöngyökkel sűrűn kiragasztgatott szobában lettünk volna, minden ragyogott.
A barlangnak több ágát is bejártuk. Az egyik végpontot a tó jelentette, ahol a falra felszerelt trepniken kötél segítségével kellett átjutni a túlpartra. Beleesni nem lett volna vicces, mivel a hely búvárok kiindulópontja. Visszafordulva bementünk egy másik ágba is körülnézni, ahonnan azt gondoltuk, hogy vissza kell majd fordulnunk. Bár a járat végén volt a barlangnak kijárata, de a többiek ott akartak bemenni, és annyira be volt fagyva, hogy nem tudták kiszabadítani. Amíg eddig a pontig eljutottunk, láttunk egy teremben lógó denevércsoportosulást. Egy sínekből összeállított hídról jól meg lehetett őket figyelni, volt közöttük kicsi fekete és nagyobb barnás. Irtó muris volt a falon az árnyékuk, egész szép sormintát alkottak. Megtaláltuk a mélyben futó patakot is, illetve egy vízesést is, amit a föntről becsurgó olvadékvíz alkotott. Felmásztunk a hosszú vaslétrán, és elértük a kijáratot. Mire én odaértem, addigra Tamás egy laza, ámde erőteljes mozdulattal ki is rúgta az ajtót, így nem kellett szerencsére visszafordulnunk, gyorsan kijutottunk. Ámde a felszínhez vezető út egész izgis volt, ugyanis egy jégcsúszdán kellett felküzdeni magunkat, ami irtózatosan csúszott. Szerencsére az overall ehhez is tapadt, így szorosan rásimulva, a szélén lépéseket találva lehetett kijutni a felszínre.
Odakint csillagos ég fogadott, néztük is még este a csillagképeket, sőt távcsöveztünk is egy kicsit, mikor a felhőzet lehetővé tette. Láttunk 22°-os halo-t is, ez volt a második életemben, amit láttam. Gyors átöltözés után megfőztük a vacsoránkat, isteni finom túrógombócot rittyentettünk össze Ferivel, mindenkinek nagyon ízlett.
Vasárnap
Gyönyörű volt a hajnal, pisiléskor rózsaszínű felhőpamacsok fogadtak, ami megalapozta aznapra a hangulatomat. Visszabújva még kicsit pihentem, de aludni már nem nagyon tudtam. Izgatottan vártam a Szepesi-barlangot. 10-re terveztük az indulást, ami picit csúszott, de fél 11-kor már úton voltunk a barlanghoz. 15-20 perces sétával el is értük a lejáratot, amit egy betonnal körbevett vízszintes vasajtó jelentett egy szekérút mentén.
Újra egy más világba csöppentünk, egy igazi aknabarlang várta, hogy felfedezzük magunknak. Szűk, létrarendszerrel ellátott járaton kellett leereszkednünk, ahol jól meg lehetett figyelni a változásokat. A bejáratnál még némi növényzet telepedett meg, majd lentebb haladva eltűnt a fény. Eleinte itt sem csak sziklát lehetett látni, mert az esőzések során a barlangüregbe kerültek kisebb-nagyobb fadarabok, amik az állandó nyirkosság miatt dohos szagot árasztottak, és tele voltak gombával. Az aknarendszerben ugyancsak észnél kellett lenni, vigyázni kellett nagyon, hogy ne rugdaljunk le még kavicsokat sem, nemhogy köveket. Persze ezt nem lehetett 100%-ban kiküszöbölni, hallottuk-éreztük a kavicsok kopogását a sisakon. Egy-egy nagyobb kő komoly sérüléseket tud okozni, eszembe is jutott az Eiger északi falának mászásáról szóló filmből Angerer fejsérülése. Lefelé menet denevérek röpködtek körülöttünk, aminek minden egyes alkalommal nagyon örültem. Az egyik mellém szállt le egy sziklára, kábé 10 centire a sisakomtól!
-120 méteren kis terem fogadott, ahonnan elkezdődtek a vízszintes ágak: egy jobbra és egy balra. Balra indultunk el először, de rövidesen utolért a korábban leszállt csapat (akik a rövidebbik ágat már megjárták), így átengedtük nekik a pályát, és mi indultunk a rövidebb ág felé. Meglepő módon Csaba talált ebben a kis teremben egy kölyök, lesoványodott erdei békát - a jó ég tudja, hogy kerülhetett oda szegény. Kifelé menet nem találtuk, pedig ki akartuk volna vinni, hogy legyen esélye a túlélésre.
A rövidebb ágnak elmentünk a végéig, ami egy tóban végződött. Legalábbis nekünk, egyszeri barlangászoknak, mert a búvárok innen kezdik a merülést ki tudja milyen hosszan. Nem lehet egyszerű minden kelléket lecígölni oda... A tavacska tele volt mindenféle búváros cuccossal, amit nem nagyon tudtunk mire vélni. Viszont a tó előtt a falon egy kétfejnyi lyuk tátongott, amin benézve meglepő látványban volt részünk: nagy táblákban kirepedezett agyagréteg terült el a kis helyiség padlóján. Tisztára, mint egy folyóparton!
A hosszabb ág még ennél is izgalmasabb volt, nehezítésként víz is szerepelt a repertoárban, amiben tanácsos volt nem megfürödni. Nekem szerencsére sikerült száraz csizmával megúszni a túrát, de nem mindenki tudta ezt elkerülni. Néhány kritikus részen a technikám távol állt az elegánstól, ellenben hatékonyan sikerült megúsznom a fürdést. Megjelentek a mésztufagátak a szokásos kristálytiszta vízzel, amiknek a mélységéről csak sejtéseink lehettek. Némelyik úgy nézett ki, mint egy fürdőkád, csak sajnos a kellemesen meleg víz hiányzott belőlük. A legjellegzetesebbnél sikerült újra összefutni Mikiék csapatával (Matyi csoportja), ők kényelmes pozícióból mozizhatták, hogy milyen módon sikerül feljutnunk egy trükkös felmászáson, amit a függőleges falba vájt apró lépések segítettek - na meg persze Doki, a túravezetőnk. Viszonylag sok travizás tarkította az utat, illetve egy számomra igen kellemetlen, nagy cseppkőlefolyás, ami hihetetlenül csúszott. Mivel a gumicsizmám nem a legjobb, ezért kellett vele küzdenem rendesen. Mindenemmel kapaszkodtam és tapadtam a cseppkőhöz, próbáltam antigravitációs tevékenységet kifejteni, és végül sikeresen feltornáztam magam az akadályon.
Az aknarendszeren följutni küzdős mutatvány. Na nem a létrás résszel van a gond, mert azokon csak fel kell lépdelni, bár a leghosszabbnak 60 foka volt, és kábé 20 méteres szintkülönbséget hidalt át, észnél kellett lenni. Na de a többi... Ahol lefelé csak lecsúszik az ember, az fölfelé néha olyan szűk, hogy alig lehet megmozdulni benne, nemhogy jó lépést és fogást találni. Szerencsére nem akadtunk el sehol, és hosszú mászás után megláttuk a fényt. Micsoda érzés kiérni a barlangból! Egyszerre lett rajtam úrrá egy egész elképesztő eufória és megkönnyebbülés, egy határtalan boldogság, amilyet más helyzetben még nem tapasztaltam. Hiszen vártak kint az út menti lila és sárga virágok, egy felröppenő bagoly, a séta haza, a fény, a hihetetlen tér körülöttünk, és a társaság a házban.
Megfőztük a vacsinkat: spagetti felturbózva pestoval és sok sajttal, előtte becherovka. Hát kell ennél több a boldogsághoz? Mire Vikiék is visszaértek, várta őket a vacsi, aminek nagy étvággyal neki is estek. Csillagnézés-fogmosás-gitár-éneklés-alvás, mert a hétfői nap keménynek ígérkezett.
Hétfő
Reggel 8 órás indulást terveztünk az előttünk álló kemény napra való tekintettel. Beválogattak a Matyi által vezetett hosszútúrás csapatba Miki, Csaba, Feri és Ancsi mellé. Tamás már sajnos nem csatlakozott a csoporthoz, mert elkezdte a pihenését a hétvégi Balaton körüli futóversenyre. Sok órás lent létet terveztünk, ennek megfelelően pakoltunk elemózsiát és innivalót, illetve vittünk beülőt, kantárt és karabinereket. Az előző napra kölcsönadott kantáromat sikerült is még időben megkaparintani, teljes felszereléssel vágtunk neki a túrának.
Majdnem egy órás gyaloglással értük el az István-lápai barlang bejáratát, ami egy víznyelő alján bújt meg. Micsoda tereppont lenne! Áthúztuk a bakancsot gumicsizmára, deponáltuk a fent maradó cuccot, és megkezdtük a leereszkedést. Ez itt sokkal hosszabb létra- és mászásrendszert jelentett, mint előző nap, több, mint 200 méter mélységet kellett leküzdeni. A leghosszabb létra itt is 60 fokot számlált, viszont középtájon trükközött egyet, ugyanis visszahajlott. Kellett koncentrálni és kapaszkodni, nem lett volna tanácsos tizenpár méterről dobni egy hátast. Némelyik létra nem is volt rögzítve, csak megtámasztva, mások billegtek, ferdén álltak, görbék voltak, viszont egy dologban mindegyik megegyezett: rendkívüli módon csúsztak az agyagtól és a víztől.
Leérve hatalmas termek fogadtak, amik a szűkösség után kellemesen üdítően hatottak. Át kellett kelnünk egy agyagfolyamon, ahol térdig merültünk a híg iszapba, máshol beépített kötél segítette az átjutást, hogy ne csússzunk le a hosszú lejtőn. Elértünk egy nagyon különleges helyre, egy nagy terembe, amit aprókavics, szinte már inkább nagyszerű homok borított, tisztára úgy, mint egy tengerparton. Simán lehetett volna várat építeni, de erre nem volt időnk, mentünk tovább a bivakhelyre pihenni és enni.
Innen kezdődött volna a túra igazán extra része, amit legnagyobb sajnálatunkra ki kellett hagynunk egy leszakadt drótkötél miatt. Eredetileg három drótkötél volt kifeszítve egy szakadék fölött: egy a lábnak, kettő pedig a kezeknek kapaszkodni - ehhez vittük a beülőt, kantárt és karabinereket. A szívünk szakadt meg, hogy nem tudtunk továbbmenni... Találkoztunk viszont más csoportokkal, némi bandázás után azonban szétváltak útjaink.
Mi még elmentünk megnézni egy-két mellékágat. Beleültünk a talált úszógumicsónakba játszásiból, majd elérkeztünk egy nagy teremből nyíló beépített köteles ereszkedéshez. Matyi, Miki és Csaba lementek, én megnéztem, de nem tetszett. Feri következett, mondta nem vészes, de Matyi azt mondta, hogy oda már ne menjek. Ancsi egyáltalán nem is akart oda lemenni, vissza is ment a gumicsónakos részhez. Fönt megálltam abban a nagy teremben, lekapcsoltam a lámpámat, láttam a többiek lassan elhaló fényeit, és elkezdtem énekelni. A hétvége egyik legnagyobb élményét jelentette ott állni egyedül, sötétben egy irtó nagy térben, és csak énekelni úgy, hogy egy idő után már senki nem hallotta. A falak visszaverték a hangot, és minden tökéletes volt körülöttem.
Nemsokára csatlakoztam Ancsihoz, és együtt vártuk a fiúkat. A kifelé vezető úton kicsit megrekedtünk egy másik csapat mögött, emiatt a létráknál hosszabb várakozásokra kényszerültünk, ami végül nem akkora baj, jobban rá lehetett pihenni az egyes szakaszokra. Itt is küzdős volt néhány szűkület, a nagy és nehéz bag-et cipelők (Miki és Csaba) pedig rendesen ki is purcantak a végére. Ancsi is egy szuper csajszi, egy közepes bag-et végigcipelt az egész túrán, le a kalappal előtte.
Kiérve láttuk a kétfős csapat jelét, hogy szerencsésen kiértek, felnyaláboltuk a cuccokat, átöltöztünk, és a szokásosnak mondható örömködéssel és poénkodással telt a séta hazafelé. Este még gyakoroltunk mindenféle csomókat kötni a szín alatt, majd megfőztük a vacsinkat: juhtúrós-szalonnás puliszkát tejföllel, Réka irányításával. Mennyire fenséges eledel! Jól is laktunk vele. Mivel Tamás hazament aznap, Miki egyedül maradt volna a sátorban. Hogy ne legyen nagyon magányos odakint, és hogy én is átéljem a sátrazás élményét, betársultam hozzá. Három férőhely lévén Feri is csatlakozott, mi alkottuk a kinti különítményt. Bekucorodva hallottuk túravezető Tamás zengő hangját és gitárját a tábortűz körül, majd az esőcseppek ütemes kopogását a tetőn.
Kedd
Nekem a top3 élmény egyike volt a kedd reggel. Az esti eső után éjszaka felkelve már gyönyörű csillagos ég fogadott. Mivel korán feküdtünk, ezért korán is keltünk, Miki előző esti gondossága folytán reggel egyből forró teát szürcsöltünk, amit ráadásul a hálózsákba kaptam. Kibújva-felöltözve átvágtunk a füves réten, hogy megnézzük a hóvirágokat. A reggeli napsugarak jól megvilágították őket, és csak úgy ragyogtak az avar fölött a kis harangocskák, és rajtuk a páracsöppek. A föld fagyos volt még az árnyékos helyeken, de a napos részeken már kiengedett. Nem győztük magunkba szívni a látványt. A rét fölött közvetlen kavargott a pára, Feri nyúlánk alakja lápi rémként sejlett át a gomolyagon, ahogy közelített felénk. Egy darabig élveztük a sugarak simogatását, majd visszamentünk a cucchoz, és nekiláttunk a közös reggelinek. A srácok paradicsomos műsorszámán könnyesre kacagtam magam, és jókedvűen, tele hassal vártuk a többiek mozgolódását.
Lassanként összepakoltuk a cuccainkat, mindent elrendeztünk, segítettünk a kantáros fiúnak és a pálkocsmás ismerős Gergőnek fát pakolni közösségi munkában, kitakarítottuk a házat, és elindultunk Répáshutára a napi barlangadagot begyűjteni. Őszintén szólva nem vágytam aznap barlangba menni, mert szikrázó napsütés és meleg volt a felszínen, és úgy éreztem, hogy rám férne egy pihenőnap. Nem igazán testileg, hanem sokkal inkább lelkileg. Valahogy nem voltam aznap ráhangolódva, és ilyenkor a kisebb koncentráció miatt könnyebb megcsúszni, beszorulni, rosszul lépni, akármi. A bejárathoz műnyúlban és bakancsban túráztunk, átvágva a Less Nándor túráról ismerős réten. Míg vártuk a többieket, kifeküdtünk a fűre napozni. Isteni érzés volt fölülről lehúzni a műnyulat, megszabadulni a ruházat publikus részétől és csak süttetni a hasunkat a nappal. Matyi közben egy őzkoponya darabjaival kirakózott, majd egy pocsolyából vizet fröcskölt a hasunkra, jelezvén ezzel, hogy ideje indulni.
A Pénzpataki víznyelőhöz igyekeztünk, ahol a néhány turista legnagyobb megrökönyödésére beöltöztünk overallba és felhúztuk a gumicsizmákat. Öltözés során nem kis szórakozást jelentettek az egymás nyakába és ruhájába csempészett jégdarabok. Matyi indult el elsőnek, és kisvártatva fel is jött a felszínre, hogy a barlangozás kábé 2x3 méterből áll, ugyanis egy nagy jégdugó zárja le a leereszkedés helyét, amin nem tudunk továbbmenni. Már a bejárati vasajtót is kövek segítségével kellett kiszabadítani... Nem volt könnyű lemenni a bejárathoz, mert minden iszonyúan ki volt jegesedve körülötte. Azért azt a néhány métert megnéztük, és teljesen elámultam a látványtól, ismét egy újdonság, a hétvége során már a sokadik. Változatosabbnál változatosabb jégképződményekben gyönyörködhettünk, akadt köztük jégcseppkő, vízmosta jég, kövön párapihék kifagyva. És mindez kristálytisztán, mindenféle szennyeződés nélkül, remekül lehetett látni a jég szerkezetét, a lámpafényben csak úgy tündökölt minden. Azt sem bántuk, hogy az egyik részhez úgy kellett bemászni, hogy közben a nyakunkba folyt a jéghideg víz.
A barlangtúrának így hamar vége lett, de nem is bántam igazán. Jutott idő a patakban tisztességesen kimosni az overallt és a gumicsizmát, és a kocsikhoz visszaérve kis csapatot verbuválva nekiindultunk gyalogtúrázni. Úgy éreztem, hogy repülök! Annyira meleg volt, hogy ujjatlanban, feltűrt nadrágszárral lehetett menni, és annyira ki voltam éhezve a menésre, hogy jól felsuppantam a csúcsokra. Találtam egy romos csúcskövet, és figyeltem közben a szép virágokra, amik teljesen beborították az aljzatot. Volt közte hunyor, hóvirág, kék csillagvirág, és még amiknek nem tudom a nevét. Könnyű voltam, vittek a lábaim mindenféle ellenállás nélkül, nagyon élveztem az egészet. Egy irtásos levágás miatt több részre szakadtunk, hogy aztán Répáshután az étteremben egyesüljünk újra, és a hétvégét egy közös kajálással zárjuk le.
Ennél tökéletesebb programot el sem tudtam volna képzelni hétvégére. Nem zavartak a nomád körülmények, nem volt fájó a villany és a víz hiánya, élveztem a barlangi túrákat és a felszíni eseményeket egyaránt. Egy tüske maradt csupán: a leszakadt acélsodrony híd miatti rövidítés. Sebaj, hátha megcsinálják gyorsan! Azért este jól esett már négy nap után a zuhanyozás, és nagyon tudtam értékelni a hétköznapi kényelmes életünket.
