Idén a húsvét teljesen máshogy indult, mint az eddigi években. Hazamenés helyett a Bükkbe tartottunk, hogy az utolsó előtti tanfolyamos hétvégét töltsük el együtt. A tervben lillafüredi kempingezés, illetve négy barlang látogatása szerepelt. Mivel nem volt lelkesedésem szombaton hajnalban kelni, ezért már a pénteken muka után leautózós különítményhez csatlakoztam be. Már egyből cuccal, nem gyengén felpakolva érkeztem a munkahelyre, amit még tudtam fokozni a bevásárláskor beszerzett szatyrokkal. Hátamon a hátizsák, hasamon a nagybag, egyik kezemben a tábori konyhát elrejtő nagy szatyor, míg a másikban a bevásárlás szatyrai. Egy karácsonyfa hozzám képest elbújhatott volna az ürességtől. Sima utunk volt, megérkezvén a kempingbe már vártak néhányan. Hozzá is láttunk a vacsi elkészítéséhez, bekavartuk a túrógombócot, majd felvertük a sátrakat. Kaja után néztük egy darabig távcsővel a csillagokat, figyeltük a nemzetközi űrállomás elsuhanását, majd várakozásteljesen tértünk nyugovóra, tele a másnapi kalandok izgalmával.
Pocsék éjszakám volt a hőmérsékletet illetően, alig vártam, hogy reggel legyen, és fel kelljen kelni. Iszonyúan hideg volt, és bár sok-sok ruhát felvettem, mégis nagyon fáztam. Éreztem, hogy a dupla polifoam ellenére is kúszik fel alulról a hideg, és behatol a csontjaimba. Brrrrr.... Aztán jött a megváltó hajnali madárkoncert, és lassan elindult a nap is. Reggeli, pakolászás, örömködés a szombat reggel érkezőknek, és már pattantunk is be a kocsiba, hogy felkeressük az első kiszemelt helyet, a Fekete-barlangot. Kényelmes szekérúton közelítettük meg a jól kiépített bejáratot, ahol nekiláttunk az öltözködésnek. Micsoda tereppont lenne!
Szépen egymás után elindultunk lefelé az ismeretlenbe. A kiépített rész létráin lemenve egyből rá kellett akaszkodni a kötélre, mivel a rövid szűkület után rögtön a függőleges akna következett, amin nem lett volna túl szerencsés lepottyanni. Az akadályokat teljesen simán vettem, nem okozott problémát a köteleken való közlekedés, mindig tudtam, hogy mit kell csinálni. Azért a biztonság kedvéért néha megbeszéltük a dolgot, megkérdeztem az előttem lévőt, hogy ő hogy csinálta, illetve hátraadtuk egymásnak a hasznos infókat. Néhány érdekes kötélszakasz következett viszonylag szűk helyeken, köztük szabadmászások tették még érdekesebbé az utat. Majd elkövetkezett a nap talán legérdekesebb pontja: a nagy akna. A barlang alsó szakaszán egy 25 méter mély, tág aknába kellett leereszkedni. Kérdés sem volt, hogy berakom-e a csiga mellé a pruszikomat biztosításnak, elég nagyot koppantam volna az alján, ha nincs pruszik, és eleresztem a csigámat. Iszonyatosan jó érzés volt beleereszkedni abba a hatalmas térbe, amit a már lent lévők alulról megvilágítottak, semmihez sem fogható, amit eddig tapasztaltam. Benne volt a felfedezés öröme, az újdonság varázslata, a bátorság miatt érzett mámor, és persze halványan a félelem miatti borzongás is - bár a biztosítást háromszor is leellenőriztem.
Mikor mindenki leért, elkezdtük a felfelé mászást, ami viszonylag gyorsan ment, köszönhetően a két belógatott kötélnek. Kifelé minden teljesen más, mint befelé, de azért ekkor is megfigyeltem a lógós denevéreket. Tetszettek a fölfelé mászások, különösen az a szakasz, amit csak krollbiztosítással kellett megoldani. Egész jól ment, de sajnos a legutolsó szakaszon nem tudtam kipróbálni magam, mert Pinty utasítására a mászógépeket kellett használnom a gyorsaság jegyében. Tamás és Miki megcsinálták, nagyszerű látványt nyújtottak a falon mászva.
Odakint igazán jólesett levenni az overallt, csizmát, zoknit, kiszellőztetni a műnyulat, és csak ejtőzni, kajálni, inni, ameddig a többiek is kiértek. Miután újra összeállt a csapat, indultunk tovább a másik helyre, a Bányász-barlangba. Néhányan úgy gondoltuk, hogy a kettő közti utat gyalog tesszük meg. Ki is néztük az útvonalat a térképen, de persze utólag nehéz volt a térképet a valósággal összeegyeztetni, ezért Miki inkább visszaszaladt érte, amíg mi süttettük a hasunkat a nappal. Szerettem ezt a túrázós részt, élveztem a nap simogatását a vállaimon.
Kis kavarás és keresgélés után megtaláltuk a Bányász-barlang bejáratát, ahol a többiek már majdnem teljes menetfelszerelésben álltak sorba a leszálláshoz. Ismét egy teljesen más karakterű barlangot ismerhettünk meg. Kellett izgis szűkületben ereszkedni, cseppkőlefolyáson átkelni, majd a végén bekucorodni az aljába, és sorban állni a felmászáshoz. Mikivel lesben álltunk a madár méretű denevérre, ami bizonyos időszakonként fel-felbukkant, repült egy kört, szinte súrolva a sisak szélét. Várakozás közben Ancsival és Ferivel elmentünk felfedezni az alsó járatot. Hát amit ott láttunk, az igazán felejthetetlen. A gótikus mesteremberek nem faragtak annyira szép kőcsipkéket, mint amit ott láttunk. Korábbi barlangokban is láttunk már megdöbbentő kőalakzatokat, de ez itt mindenen túltett. Mert míg más helyeken a síkból alig emelkedtek ki a formák, addig itt minden nagyon térbeli volt. Fél - egy méter mélységig csipkéződött az oldalfal a rettentő karcsú, amorf, szeldelt sziklaalakzatoktól, minden térbe ugrott, és lassan kígyózott egy dedikált irányba. Ráadásul a kövek felületét a szokásos kalapáccsal domborított minta alkotta. Nem nagyon másztunk be közé, mert nagyon beszűkült, és nem is tűnt túl bizalomgerjesztőnek minden ponton, így visszaküzdöttük magunkat a szűk járaton a kötél aljára.
Micsoda érzés volt kiérni és érezni a meleg levegőt! Megszabadultunk a sáros és vizes cuccoktól, felfaltunk minden maradék kaját, megittuk az összes maradék vizet, amit egyesek csúnyán elszámítottak. Bogi nem is hozott egyáltalán, de persze mi szívesen adtunk, amennyi volt még nálunk (amit nem ivott meg korábban a túra során). Ennek természetesen megkértük az árát, Bogi az utolsó kortyért cserébe sátortársát, Rékát adta el Ferinek.
Nem volt panasz a hangulatra hazafelé, nagyrészt lejtőn kellett a kocsihoz sétálni. A kempingbe érve Ferivel hozzáláttunk a vacsihoz, a jól bevált kaját, palacsintát sütöttünk estére. Miután mind a ketten jóllaktunk a kakaós és túrós finomsággal, bedobtuk a közösbe a maradék (nem kevés) palacsintát, amit mindenki nagyon tudott értékelni. Így kell jó pontokat szerezni a beacosoknál, erre már rögtön az első közös hétvégén rájöttünk...
A társadalmi élet után következett a hétvége egyik (nem barlangos vonatkozású) fénypontja. Kaptam Mikitől egy hátmasszírozást, amit utána becsületesen vissza is adtam. Ilyen jóságban nem minden nap van az embernek része, egyszerre volt felpezsdítő, megnyugtató és ellazító. Hihetetlen, hogy van összerakva az emberi test, az idegpályák egész elképesztő utakat járnak be, egymástól teljesen távoli dolgok is összeköttetésben vannak ezek által. A nyakamon érzett nyomás hatására a lábam lett libabőrös, és úgy ellazultam, hogy alig bírtam megmozdulni utána. Tisztára mint jóga végén a lazításkor.
Másnap ismerős helyre, az István-lápai-barlangba készültünk. Nagy meglepetésre nem számítottunk, hiszen egyszer már jártunk itt, és sajnos a drótkötélpálya még nem lett megcsinálva, nem tudtunk lemenni a patakos részre. Azért egy halovány esély mutatkozott erre, de sajnos a nemtudomhányas szifont elzárta a víz, ezért erről sajnos le kellett mondanunk. Három csoportra oszlottunk, egy kötelezősre, egy rövid mászósra (akik korán ki akartak érni), és egy ráérős mászósra. Én ez utóbbihoz csatlakoztam, Matyi volt a túravezető. Ismerős helyeken haladtunk keresztül, már tudtam előre, hogy mikor mi fog jönni. Sokkal jobban ment, mint először, könnyebben mentek a mászások, és a létrázás sem okozott problémát, nem izgultam a visszahajlós részen sem. A múltkor mi Ancsival egy köteles szakaszon már nem ereszkedtünk le, most viszont oda is lementünk. Leérve a barlang megváltozott, bal kéz felé egy "folyópart" húzódott, finom sóderborítással. Az enyhén lejtő, egyre szűkülő járatban addig haladtunk lefelé, ameddig el nem értük a tavacskát. Vajon meddig folytatódik még a víz alatt a járat? Ezt valószínű sosem fogom megtudni. Kiérve úgy néztünk ki, mint a rántott hús, a nedves overallra ráragadt a finom kavicsréteg panír. A kötél alján lévő teremből indult a Feri-akna, amit a múltkor a srácok neveztek el így, miután Feri ment be egyedül oda. Most jól bemásztunk oda is egész mélyen, visszafelé igazi sikerélményt okozott a travit megoldani. A Feri-akna bejáratánál csodaszép vöröses csíkos kövek alkották az oldalfalat, nem győztünk rajta álmélkodni.
A kempingbe visszaérve alig vártam, hogy lehúzhassam a bakancsomat, ami a felfelé úton feltörte a sarkamat. Majd jó lesz, csak időt kell hagyni a sebeknek, hogy be tudjanak gyógyulni. A szigorú hőmérsékletű vízzel való tusolás után megfőztük a tésztát, hozzá az előregyártott szószt feltuningoltuk egy kis szalonnával, pestoval, fokhagymával, és jól bevacsoráztunk. Annyira ki tudja éheztetni az embert a barlang, hogy utána bármit képes felzabálni, ez meg ráadásul még finom is volt. Megcsináltuk az összes alapanyagot, attól nem kellett félnünk, hogy a barlangászok társaságában bármi is meg fog maradni. Kis beszélgetés után hulla fáradtan mentünk is aludni. És végre, lett egy jó éjszakám! Nem fáztam egyáltalán, mert a felhős időnek hála melegebb volt kicsit az éjszaka, és a sátrat is beszuszogtuk hárman, így tudtam egy igazán pihentetőt aludni.
Kellett is az erő hétfőre, mert egy újabb barlangot tartogattak a tarsolyban, méghozzá a Borókás-tebri 2. sz. víznyelőbarlangot. A létrási háztól nem messze parkoltunk, pici séta után el is értük a helyet. Vagyis azt hittük, de aztán kiderült, hogy mégsem, mert az igazi hely 50 méterrel odébb volt : ) A barlang előtt leheveredtünk, míg vártuk a beszerelés elkészültét, majd szépen egymás után elindultunk lefelé - nem túl nagy lelkesedéssel hagyva ott a friss levegőn történő ejtőzést. Rövid mászás után indult a kötélpálya, és kisebb megszakításokkal végig köteleken kellett ereszkedni. Az egyik nagyobb teremben Feri talált egy csupaszcsigát. Jódarabig bámultuk a különleges kis lényt, ami egy bemosódott fatörzsdarabon élte életét. Teljesen hófehér teste volt, pigmentektől mentes, igazi kis barátságos jószág. A legutolsó kötélszakasz itt is döbbenetes volt. Hatalmas aknába kellett beereszkedni, amibe félúton belógott egy kőhíd. Mint mikor a pókemberes vagy batmanes filmekben mutatják a főhős mozgását, úgy éreztük mi is magunkat közben. Vagy mint mikor egy katedrálisról szóló filmben felviszik a kamerát, és meg lehet nézni az oszlopok tetejét, hirtelen megváltozik a perspektíva, mások lesznek az arányok. Odalent mászkáltunk kicsit, amíg mindenki leért. Ferivel bemásztunk egy irdatlan szűkületbe, ahol a végén még ő is majdnem beszorult, végre ki tudott bontakozni a szűkületeket kedvelő énje. Ancsi is megnézte magának ezt a szakaszt, és legnagyobb meglepetésünkre talált egy hatalmas erdei békát. Jó kövér volt, még nem túl régen eshetett be. Természetesen azonnal mentőakciót szerveztük az állatnak, és tanakodtunk, hogy vajon hogy is hozzuk ki. Felajánlottam a kulacsomat, aminek elég nagy volt a szája - de sajnos nem elég nagy. Így Tamás egy sziklán leszabdalta a tetejét, így már bele tudtuk tuszkolni békucit, és be is raktuk a kisbagembe. Kifelé nagyon óvatosan, békakompatibilisen kellett másznom, nehogy véletlenül ráüljek szegény jószágra. Ez különösen az utolsó mászós szakaszon volt izgalmas, ahol folyton útban volt a bag. Odakint a gyerekek segítettek elengedni, meg is simogattuk a kicsikét. Remélem azóta is jól van, és nem ugrált vissza a víznyelő környékére. Pusziteszt nem volt.
Nem egyből a kempingbe mentünk a barlangozás befejeztével, hanem megálltunk Lillafüred előtt nem sokkal a pataknál, és kitakarítottuk a felszerelést. A srácok kötelet mostak, én meg a gyökérkefével mindent megsúroltam. Az overallom olyan tiszta lett, mint talán új korában sem volt, a slószom is csillogott-villogott, boldogan száradt a villanyoszlop betonján. Dolgunkat jól végezvén már csak a kempingbeli összepakolás és elköszönés maradt hátra. Mindig kicsit szomorú dolog elköszönni a barátoktól, akikkel együtt töltöttünk egy remek hétvégét, de már előre örültünk a két hét múlva esedékes Alsó-hegyi hétvégének. Hazafelé a gyönyörű bükki úton kacskaringóztunk el Egerig, hogy aztán rátérjünk az autópálya egyhangúságára. Egy pihenőben megálltunk kicsit, hogy Feri lazítson kicsit a vezetésből, aminek az lett a vége, hogy mind a ketten durván és azonnal elaludtunk. Egy óra múlva felriadva nem nagyon értettük, hogy mi van körülöttünk, majd szomorúan ráébredtünk, hogy még kell hazáig vezetni kicsit. Szerencsére mindenki épségben hazaért, és újult lelki, csökkent fizikai erővel vágott neki a hétnek.
