Bár jelenlegi életem nemhogy órához, de még napokhoz sem kötött, azért a hosszú hétvége így is eseményszámba megy, mert a baráti társaság ilyenkor ér rá a közös kalandokra. Erre az alkalomra a Bükkbe szerveztem túrát az egyesületnek, sok-sok jó barlanggal. Sajnos más egyesületek tanfolyam miatt befoglalták már korábban a népszerű barlangokat, így az általunk kevéssé ismertekből kellett válogatni. Azért így is összejött egy hosszú hétvégére elegendő program, mindenki kiélhette föld alatti vágyait.
A hétvége legnagyobb élményét számomra a Diabáz-barlang jelentette, amely Bánkút szomszédságában található. Hatfős csapatunk vágott neki a túrának szombat reggel, lillafüredi szállásunkról kocsival megközelítve a helyszínt. A barlangról előzetesen annyit tudtam, hogy kb. 25 méter mélységben ered benne egy forrás, amitől egész évben folyik benne valamennyi víz, valamint azt, hogy bejárásához kötéltechnikai ismeretek szükségesek. Az autóból kiszállva Gulyival elindultunk felderíteni a bejáratot, különös tekintettel arra, hogy a kapott barlangkulcs valóban nyitja-e a zárat. Két meglepetés is ért rögtön, egy kellemes és egy kellemetlen. Örültünk annak, hogy a bejáratot szép kuckósra megcsinálták, kútgyűrűkkel építették ki, és a kulcs egy döccenő nélkül fordul a kockalakatban. Az arcomról viszont lefagyott a mosoly a patakot látván...
A barlang bejárata egy völgy kiszélesedésének kezdetén helyezkedik el, és megdöbbenve láttam, hogy az általam eddig csak szárazként látott völgyben mintegy 20 centi széles patakocska csörgedez. Szememmel elkezdtem követni a patak vonalát, ami másfél méterre a barlang kiépített bejáratától elnyelődött. Ez nem sok jót, ellenben annál több vizet jelez! Gulyi közben felvilágosított, hogy a barlang alternatív neve Bánkúti-víznyelőbarlang... Kipróbáltam a kulcsot, minden rendben. Kitárom az ajtó, bekukucskálok, és bár látni nem láttam a vizet csak az első kútgyűrűt, igen erőteljes csobogást hallottam. Mint mikor vödörből közepes sugárban öntik a vizet folyamatosan, magasról. Ezen információk birtokában sétáltunk vissza a többiekhez.
Mocskosul nem volt kedvem ezek után lemenni. Sajnos van egy olyan tulajdonságom, hogy képes vagyok hamar meghátrálni a nehézségektől. Átöltözés közben elkezdtem fázni, és arra gondolva, hogy odabent rommá ázunk és nagyon fogunk fázni, nem sértődtem volna meg, ha a csapat úgy dönt, hogy mégsem megyünk le. Szerencsére az lett a döntés, hogy lemegyünk és megnézzük a körülményeket, ha valami nem fincsi, akkor kimegyünk. A barlang beszerelését én vállaltam el a csapatból, ennek megfelelően egy teli beggel a hátamon indultam újra a bejárat felé.
A kútgyűrűkben lévő létrán elindultam lefelé amolyan lesz, ami lesz érzéssel, gondolatban az esti forró zuhany körül járva. Mindez addig tartott, amíg el nem értem a természetes szakaszt, ahol minden rossz érzésem szertefoszlott, és elkapott a gépszíj, a felfedezés izgalma. Eszem ágában sem volt visszafordulni, hideg sem volt, ráadásul én mentem elől egy olyan helyen, ahol azelőtt sosem jártam, és ahol most tényleg a víz volt az úr.
Láttuk a föld alatti forrást, a csipkésre koptatott szürke köveket, lábunk (hasunk) alatt a rohanó vizet, vízesést. Minden, de tényleg minden fal nedves volt, itt-ott fölülről is csöpögött a víz. A helyenként szűk járatokban nagyon kellett figyelnem, hogy a köteles beg ne teljen fel vízzel, ne rántson el, minél kevésbé áztassa el a hátam, illetve hogy a gumicsizmám szárán ne folyjon be a víz.
A Szép-ág a barlang inaktív ága, távol a pataktól, cseppkövekkel gazdagon díszítve. Az elágazásánál lepakoltunk, és csak a kevés szükséges felszerelést vittük magunkkal, hogy megnézzük a képződményeket. Persze itt is nedvesek voltak a dolgok, a kristályos medencék csurig telve, a mikrotetarátákon fodrozódott a lecsurgó víz.
Miután kinézelődtük magunkat, visszaindultuk az elágazáshoz. A patakhoz visszaérve érezni lehetett a hőmérséklet hirtelen csökkenését, újra bekapcsolódott a társalgásba a csobogás is. Lila falú meander kacskaringózott a Húszévesek-termébe, aminek az alját színes kövek alkották. Igazi színorgia: lila, fekete, zöld, sárga, fehér. Korábbi csoportok építettek színes-csíkos kőbabákat, amik a víznek hála még élénkebben ragyogtak a lámpafényben. A teremből egy rozzant létrán lehetett lejutni a Körte-kürtő aljára. Ezen az előörs lemászott, én pedig raktam be biztosítókötelet. A létra tetejétől egy méterre csatlakozott be a vízesés az ereszkedéshez, szerencsére csak pici szakaszon volt közös az út.
A Körte-kürtő alján lévő kis placcig tartott a túra, a Vízesés-aknába már csak bekukucskáltunk. A fönti csapattal csak kiabálva, egyszavasan lehetett kommunikálni, mert a víz zubogása visszhangzott a térben. Döbbenetes volt látni, hogy a Vízesés-aknához vezető kis vályú azért pont olyan kanyargós, mert a víz pont így áramlik benne. Az egész barlang élt, a szemünk láttára formálódott. Teljesen lenyűgözött a víz ereje, ahogy elemi erővel zúdult be a nagy aknába, formálva azt minden egyes csöppjével. Petivel fájt a szívünk a továbbmenetelért, bár semmilyen objektív körülmény nem volt hozzá adott. Ketten tudtunk volna csak lemenni a csapatból, ami kicsit karcsú, ráadásul a többiek addig fáztak volna csuromvizesen, ránk várva. Az teljesen nyilvánvaló, hogy bőrig áztunk volna, mert ami föntről egy befolyó vízsugár, az a harminc méteres akna aljára egyenletesen zuhogó eső. Valószínű a légzést sem könnyítette volna meg a szétporladt vízköd, és sajnos a barlang további részeit látni esélyünk sem lett volna.
Már a kijövetel pillanatában elkezdtem ide visszavágyni, egy kevésbé csapadékos, nyári hétvégén tuti sort is kerítünk rá! Szerencsére a szálláshely kazánházában a vizes overálok is megszáradtak éjszaka, így másnap újult erővel és száraz ruhában kezdhettük az újabb kalandokat.
