Ez volt az első. Már jó régen készültem rá, de valahogy soha nem adódott rá alkalom. Mindig menni kellett valahova máshova, vagy egyéb program jött közbe, illetve az egész valahogy rémesen nehéznek tűnt.
Idén viszont minden másképp alakult, már hónapok óta nézegettem a kiírást, barátkoztam a gondolattal. Kérdezgettem ismerősöket is, akik már megcsinálták, hogy milyen is az egész. Mert hát ez mégis csak a Mátrabérc, erre nem indul el az ember csak úgy. Ez nem az a túra, aminél természetes, hogy az ember szintindőn belül beér. Egy régi kollégám is folyton ezzel hencegett büszkeségtől dagadó mellel, hogy ő már egyszer megcsinálta.
Voltak persze nehezítő tényezők: előző este barátnő lánybúcsúja. Na nem kell hatalmas bulira gondolni, olyan szolid iszogatós-beszélgetős este volt. Hazaérve persze még össze kellett pakolni, ami szerencsére elég gyorsan ment, mert Csaba volt olyan rendi és csinált szendvicseket másnapra. Azért az elalvás ideje így is valahogy 1/2 11 és 11 közé esett, ami már csak azért sem volt túl baráti, mert a másnapi kelés viszont hármassal kezdődött... 3/4 4-kor csörgött az óra, nem volt mese, kelni kellett, fél óránk volt készülődni, várt lent a taxi és Medve.
A Stadion szálló elől indultunk külön buszokkal. Mázlinkra pont akkor lehetett beszállni az első buszba, mikor odaértünk, így viszonylag korán elindultunk. 5.35-kor már úton is voltunk, 10 perccel a busz hivatalos indulása előtt. Buszban retro zene, sajna elég hangosan, szundizni nem nagyon lehetett tőle. Kis autópálya, majd lekanyarodtunk a hegy felé. Egészen Sirok vasúti átjáróig buszoztunk, ott volt ugyanis a rajt. A buszban megettem az egyik szendvicset, ami fincsi volt, tele minden jóval, viszont úgy megülte a gyomromat, hogy namég. Nem is esett jól elindulni, meg persze a szokásos módon egyből nekiiramodtunk, nem volt meg a fokozatos bemelegítés.
Még a rajtnál találkoztunk kedves arcokkal. Miki kutyával, aki már többször csinálta a Mátrabércet és a Téli Mátrát is, ő egy igen jó erőben lévő vizsla. Irtó barátságos. A másik kedves arc pedig az az ember volt személyesen, aki feltalálta a stafétuszt. Micsoda megtiszteltetés volt vele állni sorba a nevezésnél! Udvariasan előre is engedtük - pofátlanul befurakodott elénk :)) A rajtnál nem vacakoltunk sokat, csak kicsit vetkőztünk, éreztük, hogy jó időnk lesz.
Elindultunk az úton, majd be egy ösvényen. Jó nagy sár volt, ami szerencsére a felsőbb részeken már nem okozott problémát, mert ott átváltott jó puha, nem ragadós masszába, amibe isteni érzés volt belelépni. Hosszú-hosszú emelkedő következett, ami nem ment jól. Köszönhetően az előző esti szolid borozásnak, a kevés alvásnak és gyomormegülő szendvicsnek. Medve el is ment, nem is találkoztunk vele, csak a célban. Küzdöttem nagyon magammal, gondoltam később majd jobb lesz, ha elmegy a gombóc a gyomromból.
Meseszép helyeken vezetett végig a túra, sok-sok combos hegyecskével. Az első ilyen az Oroszlánvár nevű csúcs volt, ahol várt az 1. ellenőrzőpont. Kaptunk pecsétet, majd indultunk is tovább. Nem volt mese, menni kellett. Irány a Kékes, amit már messziről láttunk, de közeledni csak nem akart. Továbbra sem ment jól, küzdeni kellett a haladásért. Mikor már egy jó ideje mentünk fölfelé, elértük a K+ kereszteződést, aminek rettentően megörültem. Ez volt az a pont ugyanis, ahol a Téli Mátra útvonala becsatlakozik, innentől ismertem az utat, tudtam, hogy mennyi van még hátra a csúcsig. Vánszorogtam fölfelé és közben arra gondoltam, hogy mennyivel másabb érzés volt a Téli Mátrán. Ott csak egy nyomsáv volt, különben szinte térdig érő hó és szakadó hóesés. Akkor annyira jól ment, hogy mikor utolértem embereket, simán kivágtam oldalra a nagy hóba és elkocogtam a sor mellett, hogy előzhessek. Nagyon megörültem, mikor megláttam a torony lábát és kezdett kilaposodni az emelkedő, tudtam, hogy már mindjárt itt a csúcs. A ponton kaptunk erőlevest, két bögrével is megittam. Gondoltam az infúziótól is ennyire erőre kapnak az emberek, mint én attól. Találkoztunk Becker Marcival, nem kicsit lepődtem meg. Még konzulensem is volt épszerk x-ből. Kiderült, hogy neki ez már a tizedik teljesítése...
Kékesről lefelé persze utáltuk az utat, a lefelék mindig sodrókásak, veszélyesek, porosak, csúszósak, nem térdkímélők. Majd következett a Csór-hegy, aminek még sosem voltam a tetején. A Téli Mátrán mindig a Csór-hegy oldalában van ellenőrzőpont, most legalább fönt is jártunk. Némi hullámvasutazás után felértünk Galyára, ami meglepő módon nem volt annyira nehéz, mint amire gondoltam. Ragyogó napsütés, turisták a vendéglők teraszain, béke és pihenés... Mi viszont mentünk fel egyből a kilátóhoz, ott várt a következő ellenőrzőpont.
Nekem egy túrának mindig az első teljesítése a legnehezebb. Mert akkor még nem ismerem az útvonalat, nem tudom az emelkedők jellegét, hogy hogyan kell beosztani az erőt, mire kell tartalékolni. Másodjára már minden jobban klappol. Bár nyilván nem tudom felidézni az összes részletet, viszont mikor ott járok legközelebb, akkor beugrik, hogy mi lesz a következő tereprészlet. A durva vagy nagyon rosszul eső emelkedők pedig annyira megmaradnak az emlékezetben, hogy azokra már a túra elejétől fejben és lélekben készülök.
A Vörös-kői kilátónál ki kellett rázni a bakancsot, valami nyomta a lábamat. Egész kis botanikai gyűjteményt öntöttem ki belőle: levél, ágacska, meghatározhatatlan növényi darabok némi földdel. Lefelé innen is vacak volt az út.
Ami ezután következett, az sokáig meg fog maradni az emlékezetemben. Kaptunk útközben nagyon finom szörpöt szódával. Önkiszolgáló rendszerben működött, tele is ittunk magunkat, jól esett az édes folyadék. Akkor legalábbis azt hittem. Jól beittam, aztán indultunk tovább Ágasvár felé. Aki már járt ott (bármelyik irányból), tudja, hogy jó meredek, olyan igazi csúcs. Felfelé azt hittem kidőlök, hányingerem volt nagyon. Viszont az emelkedőn nem álltam meg, ellenben a csúcson lerogytam a földre. Ezt kihasználva zoknit is cseréltem - ami valójában csak ürügy volt egy kis pihenésre. Közben azon merengtem, hogy most kijön belőlem minden, vagy mégis inkább úgy dönt, hogy bent marad. Szerencsére ez utóbbit választotta... A lefelé menet talán itt volt a legborzasztóbb, ráadásul elég sokáig is tartott. A hányinger nem múlt el, figyelni kellett folyton a légzésre. Mátrakeresztes határában újabb pont várt - sikerült egy cicát is simogatni : ) és ismerősökkel is találkoztunk: Kovács Katival (gyöngyösi évfolyamtárs) és Kulcsár Bélával (tartó tanszékről lehet ismerős), akik a patak partján pihiztek. Irígykedve néztem a pléden heverésző embereket, nem kellett volna öt perc, hogy a napon álomba zuhanjak. De persze menni kellett, nem volt mese, a vonatot is el kellett érni : )))
Másik kutyustárs is volt, egy fiatal kiskutya. Nagyon cuki volt, Totónak hívták és az apró lábaival úgy ment, hogy namég!
Tudtam, hogy még lesz egy nagy hegy, a Muzsla. Tartogattam is az erőt, azt a minimálisat, ami még volt. Mátrakeresztes után nem sokkal ismét durva hányinger tört rám, Csaba javaslatára levettem a garbót, hátha az majd segít. Valójában nem lett tőle jobb, csak egy kicsit jobban szellőztem. Időközben rájöttem a rosszullét okára is, valószínűleg az elfogyasztott nagy mennyisétű szóda okozta. Úgy éreztem, hogy a vállaimba is levegőt pumpáltak, valamint nem tudtam a levegőt rendesen kifújni a tüdőmből, mert annyira feszült a gyomrom. Jó lecke volt, túrán soha többé szénsavat! Lassan sikerült úrrá lenni a dolgon, a nyomás is kezdett csökkenni, a Muzsla sem volt annyira vészes, mint amire számítottam. Mikor megláttam a csúcskőt, nagy megkönnyebbülést éreztem, tudtam, hogy megcsináltam. Minden hátráltató tényező ellenére és nagy küzdelem árán, de megvan. Innen már "csak" le kellett baktatni Szurdokpüspökibe. A lefelé mindig a legrosszabb, nem is esett valami jól. Viszont a lábaimnak nem volt baja, a gyomrom is kezdett helyrerázódni, szépen sütött a nap is... Egyszercsak feltűnt a falu, majd egyre közeledett, megláttuk a templomot is. Egyre nőttek a házak, elértük az első házikókat, finom orgonaillat fogadott. Szerencsére nem kellett sokat aszfaltozni a végén, hamar elértük az iskolát, ahol a célt rendezték be. Medve várt minket, gratuláltunk egymásnak a sikeres teljesítéshez, megkaptuk az oklevelet és a kitűzőt, találkoztunk Marci kollégámmal is. Rendberaktuk a folyadékháztartást plusz-minusz irányba, aztán siettünk ki az állomásra, hogy elérjük a vonatot.
A bakter bácsi kapkodhatta fejét, mert a szokásos létszám többszörösét kellett kiszolgálnia. A vonatban jött a nap fénypontja: lehúztuk a bakancsot és a zoknit. Kapott Csaba egy talpmasszázst, meg persze magamnak is adtam. Már csak ezért az érzésért megérte a nap. Útközben láttunk őzeket is, ráadásul egész közel a vonathoz, a hatalmas napkorong is éppen lemenőben volt... Boldog voltam és elégedett.
Hatvantól egy kedves sráccal, Tamással utaztunk, aki ment Kövedre csajozni. Kiderült, hogy Miki kutya baráti köréhez tartozik, sajnos a vezetéknevét nem tudjuk.
Pozitív érzésekkel zártam a napot. Tetszett, hogy megcsináltuk - bár kritikán aluli időeredménnyel, de nem is ez a lényeg. Nyilván a tempónkat az én sebességem határozta meg, Csaba tudott volna sokkal gyorsabban menni. Hajtott, bíztatott, hogy menni kell - és tényleg, a vonat nem várt volna ránk.
Jövőre újra menni kell. Mert a Mátrabérc tényleg embert próbáló, ragyogó túra. A Mátra legszebb részein vezet, megjárjuk az összes valamirevaló csúcsot, fenséges kilátások fogadnak időnként. Ezzel az érzéssel nem lehet betelni.
Képek itt.
