szerju

Bár jelenlegi életem nemhogy órához, de még napokhoz sem kötött, azért a hosszú hétvége így is eseményszámba megy, mert a baráti társaság ilyenkor ér rá a közös kalandokra. Erre az alkalomra a Bükkbe szerveztem túrát az egyesületnek, sok-sok jó barlanggal. Sajnos más egyesületek tanfolyam miatt befoglalták már korábban a népszerű barlangokat, így az általunk kevéssé ismertekből kellett válogatni. Azért így is összejött egy hosszú hétvégére elegendő program, mindenki kiélhette föld alatti vágyait.

A hétvége legnagyobb élményét számomra a Diabáz-barlang jelentette, amely Bánkút szomszédságában található. Hatfős csapatunk vágott neki a túrának szombat reggel, lillafüredi szállásunkról kocsival megközelítve a helyszínt. A barlangról előzetesen annyit tudtam, hogy kb. 25 méter mélységben ered benne egy forrás, amitől egész évben folyik benne valamennyi víz, valamint azt, hogy bejárásához kötéltechnikai ismeretek szükségesek. Az autóból kiszállva Gulyival elindultunk felderíteni a bejáratot, különös tekintettel arra, hogy a kapott barlangkulcs valóban nyitja-e a zárat. Két meglepetés is ért rögtön, egy kellemes és egy kellemetlen. Örültünk annak, hogy a bejáratot szép kuckósra megcsinálták, kútgyűrűkkel építették ki, és a kulcs egy döccenő nélkül fordul a kockalakatban. Az arcomról viszont lefagyott a mosoly a patakot látván...

Van decemberben egy túra, amit jobban várok minden évben, mint a karácsonyt. Pontosan 10 éve voltam rajta először, és azóta megyek minden évben, ha csak tehetem. Csabával indítottuk el a hagyományt még 2004-ben, de néhányszor azért ki kellett hagyni: 2007-ben Angliából nem tudtunk ezért hazajönni, 2010-ben a rohadt mellhártyagyulladás babrált ki velem, tavaly pedig nem lett volna bölcs dolog elindulni a kilencedik hónap derekán.

Idén viszont nem kis erőfeszítés árán újra nekivághattam a bulinak! Kellett hozzá egyrészt Marcsi, aki eljött hozzánk néhány napra unokázni. Másrészt kellett hozzá hg, aki vállalta a fuvarozásomat, harmadrészt Andris, aki már kibírja egy napig nélkülem. Nem utolsósorban kellett hozzá az időjárás, ami méltóztatott nem nagyon negatívkodni, így Marcsi ott tudta hagyni néhány napig a házat fűtetlenül.

Idén ismét rendhagyó szilveszteri mulatságban volt részünk. Bár lehet, hogy már nem is nevezhető rendhagyónak, hiszen a tavalyit is hasonló szellemben töltöttük el, és remélem még sok ilyennek leszünk részesei. Mindenesetre az talán elmondható, hogy a társadalom számára nem ez a legkézenfekvőbb módja az ünneplésnek. Na de kezdjük az elején...

A márciusi szlovén barlangos hétvége után Povi ismét bedobta magát egy újabb hosszú hétvége megszervezésébe, ezúttal Szerbia lett a kiszemelt célpont. Mivel a múltkori szervezés nagyon tetszett, ezért bízva Poviban jelentkeztünk a csapatba. Sosem jártam még korábban Szerbiában, itt volt hát a remek alkalom az ismerkedésre. Szerda este Tamás és Kata összeszedte a csapatot a városban, majd konvojban haladtunk Belgrád felé, ahol a város szélén találkoztunk Nikolával, a kontaktemberrel. Az ASAK klub tagjaként látott minket vendégül, a szerda éjszakát a lakásának nappalijában tölthettük.

A változatos nyári közösségi programok mellett egy hét szabit egy kettesben eltöltendő nyaralásra tartalékoltunk. Mivel mindketten rajongunk a hegyekért, és én még sosem voltam a Dolomitokban, oda terveztük a hetet. Cortina bázissal akartunk sziklát mászni, via ferratazni, túrázni, pizzát enni, lazulni. Sajnos az időjárás közbeszólt, ugyanis a hét közepéig rettenetes időt mondtak arra a környékre, amit a webkamerák képei meg is erősítettek. Kimenni így nem volt értelme, de mivel szerencsére semmit nem foglaltunk le előre, így könnyedén át tudtuk szervezni a programot. A heti nyaralásból egy csodálatos zempléni hétvége lett, és két héttel elcsúsztatott szabadság.

Nosza, jöhettek újra az ötletek a mitcsinálást illetően, és hg roppant szemfüles módon átlapozta a Baraka katalógusát, és előállt egy teljesen ortogonális ajánlattal: menjünk el Montenegróba kajakozni! Egyből felcsillant a szemem, mert Mikiék nem túl régen jártak arra, és jó dolgokat meséltek, illetve szokott ott lenni minden évben barlangász kutatótábor, és az elmondások alapján gyönyörű a hely. Így hát volt két hetünk felkészülni, programot összeállítani. Mindent alaposan előkészítettünk, kinyomtattunk térképeket, leírásokat, beszereztünk útikönyvet, kikölcsönöztünk egy hajót, mert a Catalina mellé kellett egy másik tengeri kajak is, és péntek este munka után útnak is indultunk. Tettünk egy pihenőt Kanizsán Marcsinál, és szombat délelőtt kényelmesen elkészülve neki is vágtunk a végtelen horvát autópályának. Nyaralásunk mottója: "nem nézzük az órát, soha nem sietünk sehova".

Az idei nyár fő attrakciója a közös beacos nyaralás volt. Matyi és Steve már jó régen elkezdett szervezni egy barlangtúrát a PSM-be, ami Franciaország déli részén található, közvetlenül a spanyol határ mellett, a Pireneusokban. Mivel a hét fős kisbuszba már nem fértünk be, ezért alternatív megoldást kerestünk, hogy részt tudjunk venni a túrán. Így jött létre a repülős különítmény, amit Feri, hg és én alkottunk.

A sok-sok előre betervezett, kötött programos hétvége közé becsusszant egy szabad is, amit nyár lévén jól ki akartunk használni evezésre. Mikor tavaly a Túron jártunk, megfogant a gondolat, hogy akár egy kört is lehetne tenni a Tisza - Túr - Túr-csatorna útvonalon. Nosza rá is pörögtünk a témára, és a szabad hétvégénken neki is vágtunk.

A háromnapos pünkösdi hétvégére sokféle programlehetőség is felmerült. Szóba került barlangászás, túrázás, sziklamászás, szigetkerülés, illetve ezek különféle kombinációja. Végül az evezés nyert, de mégsem szigetkerülés formájában, ugyanis Peti - hg haverja és egyben munkatársa - erre a hétvégére szervezte a Tisza 200/48 nevű vízi teljesítménytúrát: 200 kilométer evezés Tiszabecstől Tokajig 48 óra alatt. Mivel soha nem eveztem még korábban a Tiszán, és ezen kívül nagyon kíváncsiak voltunk, hogy mit is bírunk a vízen, ezért úgy döntöttünk, hogy nekivágunk.

Az idei május elsejei hétvégémre már tavaly be volt foglalva az időpont, ugyanis hg evezős pajtijainak ez a hagyományos evezése a Bodrogon. Én még sosem eveztem itt korábban, és nyálcsorgatva hallottam hg és dgy meséit az ártérről, és annak ezernyi csodájáról. Mázli, hogy idén ez a hétvége 4 naposra sikeredett, így a szokásostól eltérően egy kissé bővebb programmal lehetett készülni.

Már péntek este leutaztunk Zemplénbe (ami most nem a tájegységet jelenti, hanem egy Szlovákia területén lévő magyar falut), hogy a folyó melletti réten felverjük a sátrunkat a már ott lévők mellé. Este a sötétben nem kezdtük meg az ismerkedést, csak hg üdvözölte a rég nem látott barátait, aztán mentünk is lefeküdni, hogy másnap kipihenten tudjuk kezdeni a napot.

Még tavaly nyáron indult a történet, amikor beacos pajtikkal ferrata túrát szerveztünk, és az egyik nap úgy adódott, hogy nem tudtunk menni vasalt útra a rossz idő miatt. Viszont a többiek tudtak a közelben egy mászóhelyet, és kimentünk oda szórakozni. Felső biztosítással másztunk, és az egészet nagyon élveztem. Akkortájt fogant meg a gondolat, hogy milyen jó lenne sziklát mászni. De ennek nem lehet csak úgy nekiesni, hiszen ezekről a helyekről könnyedén le lehet potyogni, ha az ember nincs tisztában a tennivalókkal. A barlangász pajtik közül többen is mondták, hogy érdekelné őket, és akartunk is csinálni egy barlangász mászócsapatot, ami végül nem jött össze, többen visszatáncoltak. Viszont mi amúgy is Ferivel akartunk egy mászópárt alkotni, és mi továbbra is lelkesek voltunk, így beneveztünk egy alapfokú sziklamászó tanfolyamra. Tettük ezt azért is, mert a barlangban is elég sokat kell mászni, és gondoltuk, hogy az itt megszerzett tudás majd ott is hasznunkra fog válni, és viszont.

Barlangászegyesületünk egyik oszlopos tagja bevállalta az év első hosszú hétvégéjének megszervezését. A Trieszti-karsztot nézte ki célterületnek, némi utánanézés után kiválasztott ott néhány érdekesnek tűnő barlangot, felvette a kapcsolatot a helyi erőkkel, és jól meghirdette az utat. 15-en jelentkeztünk is rá, szerda délutántól négy kocsival vágtunk neki az útnak különböző időpontokban. Legkorábban mi indultunk el, így elsőként értük el a táborhelyet, egy dózerút végén, mélyedésben fekvő rétet. Gyors sátorverés, bekuckózás, alvás. Éjszaka szerencsésen megérkezett mindenki, a másnap reggelt már teljes létszámban kezdte a csapat.

A Lampo az ausztriai Lamprechtshofen-barlang beceneve, ahova volt szerencsénk eljutni Gábor jóvoltából. Gábor a Kölyök-féle vonaltól teljesen függetlenül már jó régóta barlangászik az Adrenalin egyesületben, és az ő idei túraterveik között szerepelt a Lampo. Gábor egy Matyi-túra alkalmával mesélt róla, hogy oda készülnek, és én szokás szerint nagyon belelkesedtem. Persze ekkor még nem gondoltam arra, hogy akkor majd talán mi is, csak örültem annak, hogy egy jóbarát ilyen klassz helyre eljuthat. Aztán valahogy jött az ötlet, hogy én is szívesen..., és Gábor felajánlotta, hogy megkérdi az adrenalinosokat, hogy más is becsatlakozhat-e. Ez az egész történet tavaly valamikor indult, és Gábor egyszercsak küldött egy mágikus google docs linket, ahova fel lehetett iratkozni. 8 fő mehetett, mi hg-vel a 9-10. helyre, azaz a várólistára írtuk be magunkat.

Az egész valahol Ausztriában kezdődött. Történt ugyanis, hogy a baráti társaság egy részével elmentünk a Hochkönig csúcsára, hogy megcsináljuk a Königsjodler klettersteiget. Öten indultunk neki egy kocsival: Feri, Gábor, hg, Kata és én. Péntek délutántól éjszakáig tartott az út, és csak néhány óra alvásban volt részünk egy út melletti parkolóban, hogy másnap hajnalban nekivágjunk a kalandoknak.

Első fejezet, hiszen biztos vagyok benne, hogy lesz ennek még folytatása valamikor a nem túl távoli jövőben. Barátokkal elhatároztuk még az év eleje felé, hogy megpróbálkozunk a Mont Blanc meghódításával. Augusztus legvégére sikerült időpontot találnunk, amikor mindenki szabaddá tudta tenni magát egy hétre, és még az időjárás sem tűnt katasztrofálisnak. Öten vágtunk neki, mindenki rutinos túrázó: Miki, Kata, hg, Gábor és én.

Ennyi idő távlatából már biztos másképp emlékszem a történtekre, mintha azon frissiben leírtam volna, lehet kicsit össze is kavarodtak a dolgok, de nem volt rá idő, mert jött a sok tennivaló. Sebaj, talán jobban koncentrálódik a lényeg. Vagy nem.

Július elején több programlehetőség is adódott, amiből végül hosszas tipródás és morfondírozás után a brentai túrát választottam. Van egy túratársaság, akikkel Miki gyakran szokott menni ide-oda, ezt is ők szervezték, és szerencsére még lehetett hozzájuk csatlakozni az utolsó utáni pillanatban. Célul lett kitűzve a hegyen való kóborlás, valamint több ferrata út bejárása. A Brenta csoport az Alpok része, Olaszország északi karéjában fekszik, tehát csakis gyönyörű lehet, aminek megfelelően nagy várakozással kezdtem el a készülődést.

Jó régóta nem sikerült blogot írni, aminek oka több mindenben keresendő. Egyrészt a költözésekkel járó sok elintéznivaló, másrészt a rengeteg program, amik sorban, szinte megszakítás nélkül követik egymást.

Hogy mik is történtek? Nagyjából ezek, a teljesség igénye nélkül.

Nagyon régóta készültünk rá, hiszen Kölyök és Vuki sokat emlegették, amin idén "kötelező" volt a részvétel. Hiszen adott volt a barlangos társaság, illetve a helyszín is a sok-sok izgalmas barlanggal. Ez az esemény mindig máshol kerül megrendezésre, idén az MKBT (Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat) szervezte Aggtelek környékére, a szlovák rész bevonásával. A barlangnap lényege, hogy a sok jó barlangász egy időben legyen egy helyen, tudjanak közösen barlangba menni, beszélgetni, szakmázni, sörözni, évente találkozni, satöbbi, satöbbi.

Egy hosszú barátság ért ma véget. 2004-ben kezdődött, amikor München külvárosában egy boltban megláttam, és egyből tudtam, hogy ő lesz az igazi. Sok helyen jártunk együtt, mindig hűségesen gurult alattam. Télen sem tétlenkedett, hómentes időben akkor is róttuk együtt az utakat.

Vacak lesz nélküle, szerettük egymást. Remélem a következő gazdája is legalább annyira fogja szeretni, mint én. Viszont aki ellopta, annak törjön le a keze! És nőjjön be az orra luka.

Kell szerezni gyorsan egy pótlékot, mert bringa nélkül nem lehet létezni, tömegközlekedéssel nem fincsi bejárni az útvonalaimat. Ha valaki meglátja esetleg a Vaterán, akkor azért szóljon.

Utolsó tanfolyamos hétvégén ismét Aggtelek felé vettük az irányt, hogy megismerkedhessünk az Alsó-hegy rejtekeivel. Sajnos nem hosszú hétvége következett a naptárban, így be kellett érnünk két nappal. Hogy ezt rendesen ki tudjuk használni, már pénteken leutaztunk. Remek utunk volt, Feri ügyesen vezetett, Miki ügyesen tűrte a hátmasszírt, Elemér pedig ügyesen feküdt az ölemben egész úton. Lassan elértük Szögligetet, ahol a többiek már rég elfogyasztották a vacsorájukat. Kerestünk magunknak alvós helyet, ami nem is volt egyszerű, mert már bevackolták magukat az ágyakra a korábbi érkezők. Szerencsére a konyhában állt egy kihúzhatós kanapé, amit sikerült működésre bírnunk. Hamarosan birtokba is vettük és próbáltunk gyorsan elaludni, mert tudtuk, hogy másnap kemény és izgalmas nap vár ránk.

Idén a húsvét teljesen máshogy indult, mint az eddigi években. Hazamenés helyett a Bükkbe tartottunk, hogy az utolsó előtti tanfolyamos hétvégét töltsük el együtt. A tervben lillafüredi kempingezés, illetve négy barlang látogatása szerepelt. Mivel nem volt lelkesedésem szombaton hajnalban kelni, ezért már a pénteken muka után leautózós különítményhez csatlakoztam be. Már egyből cuccal, nem gyengén felpakolva érkeztem a munkahelyre, amit még tudtam fokozni a bevásárláskor beszerzett szatyrokkal. Hátamon a hátizsák, hasamon a nagybag, egyik kezemben a tábori konyhát elrejtő nagy szatyor, míg a másikban a bevásárlás szatyrai. Egy karácsonyfa hozzám képest elbújhatott volna az ürességtől. Sima utunk volt, megérkezvén a kempingbe már vártak néhányan. Hozzá is láttunk a vacsi elkészítéséhez, bekavartuk a túrógombócot, majd felvertük a sátrakat. Kaja után néztük egy darabig távcsővel a csillagokat, figyeltük a nemzetközi űrállomás elsuhanását, majd várakozásteljesen tértünk nyugovóra, tele a másnapi kalandok izgalmával.

Tavaly már csináltuk, így idén nem számítottam nagy meglepetésre az útvonalon. Próbáltam összeszervezni a csapatot, ami ímmel-ámmal sikerült is, bár nem mindenki tudott sajnos eljönni, a baráti körből hárman indultunk: Mackó, Feri és én. Csaba dolgozott péntek éjjel egészen szombat reggelig, így nem tudott jönni, de azt tervezte, hogy majd elindul a célból szembe, és valahol útközben találkozunk. Mackó a Pestről induló szervezett busszal ment, mi meg Ferivel kocsiztunk Gyöngyösig, ott szálltunk fel a különjáratra. A terv az volt, hogy megcsináljuk a túrát, majd a végén a lehetőségek függvényében döntünk az estéről. Az A) verzió szerint Csabával összefutva hazajövünk; B) verzió szerint tömegközlekedéssel közelítjük meg Gyöngyöst; míg a C) verzió az ottalvásról szólt.

Nagyon szeretek lemenni barlangba annak ellenére, hogy kicsit frusztrál, hogy nem vagyok annyira ügyes, mint szeretnék. Nincs meg a kellő biztonságérzetem, nem merek meglépni dolgokat, amire pedig fizikailag alkalmas vagyok. Eleinte egész jól ment, aztán az elhúzódó mellhartyagyulladás miatt több alkalmat is ki kellett hagynom, és utána is csak könnyített üzemben működtem sokáig, nem küzdöttem semmivel, ha nem volt nagyon muszáj. Ezzel összhangban az önbizalmam is a béka segge alá került. Próbálok tenni azért, hogy jobban menjen, de nem mindig megy könnyen. Ha siettetnek, azt nagyon nehezen viselem, mert meg tudok oldani dolgokat, de a siettetés nálam a biztonság(érzet) rovására megy. Kinevetni a próbálkozásaimat viszont nyugodtan lehet, tényleg viccesen néz ki olyankor az ember.

Kötéltechnikai gyakorlat

Pénteken munka után kezdődött a sportos hétvégém, mert a srácokkal megbeszéltük, hogy gyakorlunk egy kis kötéltechnikát a Hajógyári szigeten. Mire én odaértem a sok finomsággal felszerelkezve, ők már lelógattak egy kötelet egy nagy fa ágáról, és szépen teljes slószban gyakorolták a társmentést. Én is beöltöztem (bár béna módon otthon felejtettem a kantáromat és a lépőszáramat, de megoldottuk), és már mentem is fel a kötélre sérültet játszani. Amint beadtam a kulcsot, Tamás már röpült is fel hozzám, hogy megmentsen.

A társmentés nem egyszerű dolog egyik oldalról sem. Sérültként lóg az ember a kötélen a mászógépeiben, egyszer csak elhagyja magát, onnantól kezdve nincs aktív szerepe, inkább csak tűrni kell. A megmentő alámászik, összeköti magát a sérülttel, majd fölé mászik, leszereli a sérültet, átszerel ereszkedésbe, és szépen leereszti önmagát a sérülttel együtt. Az a nehéz benne, hogy fel kell állni és machinálni a gépekkel, miközben a sérült mint egy darab zsák lóg a megmentő derekáról, kell hozzá fizikai erő rendesen. Közben irtó sok dologra kell figyelni. Egyrészt mindent a helyes sorrendben kell csinálni, nehogy leessen valaki. Másrészt nem szabad elveszni a sok lógó slószdarab tengerében. Ráadásul figyelni kell a távolságokra, nehogy megszívassa magát az ember a következő lépésnél.

Az aggteleki hétvége óta vártam már a következő egész hétvégés kirándulást, amit a hosszú hétvége jelentett. Ezúttal a Bükk barlangjai közül akartunk néhányat meglátogatni, megismerkedve az aknabarlangok nyújtotta szépségekkel. Péntek este sikerült is leérni a célállomásra, Létrás-tetőre. Az odafelé út nem alakult zökkenőmentesen, de végül még boltot is sikerült nem sokkal zárás előtt elcsípnünk. Kis elkavarás miatt meglátogattunk egy panziót, amit a tavaszi túlélésről felismertem, illetve elmentünk egész Jávorkútig, ahol láttam az emlékezetes bónuszos fát.

A hétvégét szokás szerint nagyon vártam, mert sok-sok izgalmat tartogatott, ugyanis a barlangos tanfolyam elérkezett a kötéltechnikai részhez. Helyszínül a Kecske-hegyi kőfejtő szolgált, a Fenyőgyöngyétől kicsit föntebb a Szépvölgyi úton. Lehetett menni szombaton és/vagy vasárnap, kinek hogy passzolt bele az életébe. Mivel a szemműtétem miatt ki kellett hagynom egy hétvégi Matyi-túrát (ahol a többiek már játszottak kötelekkel), ezért úgy döntöttem, hogy kell a gyakorlás, és mindkét nap kimentem. Szombat reggel telepakoltam a hátizsákomat, felpattantam a bicajomra, és már tekertem is a hegy felé...