A sok-sok előre betervezett, kötött programos hétvége közé becsusszant egy szabad is, amit nyár lévén jól ki akartunk használni evezésre. Mikor tavaly a Túron jártunk, megfogant a gondolat, hogy akár egy kört is lehetne tenni a Tisza - Túr - Túr-csatorna útvonalon. Nosza rá is pörögtünk a témára, és a szabad hétvégénken neki is vágtunk.
Péntek kora délután randiztam a sorompónál hg-val, és indultunk is Olcsvára, hogy az estét a keresztanyukámmal és a keresztapukámmal töltsük. Az anyai nagyszüleim laktak ott, és a házat nem adta el a család, ideális pihenő hely mindenki számára. Kereszték a kánikulában oda menekültek, vártak minket szeretettel. Este jót beszélgettünk, sütöttünk tárcsán szalonnát, hagymát, husit, sőt még cukkinit is, majd vacsi után megmutattuk hg-nak a falut. Elsétáltunk a révhez, nézegettük a Szamos folyását, majd a hosszabb úton vissza haza, és már jöhetett is a szunya.
Szombat reggel kereszték korán elindultak unokatesómékhoz, mi is összekészülődtünk és Szatmárcseke felé vettük az irányt. Le is parkoltunk a Tisza 200-ról már ismerős helyen, levettük a hajókat, becuccoltunk, és elkezdtük a kört a Tiszán lefelé kanyarogva. Most nem kellett úgy kepeszteni, mint a Tisza 200-on, meg is álltunk egy néptelen homokpadnál egy fincsi fürdésre-napozásra. Túl sokáig nem maradtunk, mert leégni nem akartunk, és azt se nagyon tudtuk, hogy mi vár még ránk aznap. Ráadásul akartunk időt hagyni arra is, hogy a Túron is megálljuk egyet fürdeni. A gps-t gondosan előkészítettük, ott pihent a hajóm hálós részében, hogy figyeljem, mikor kell keresni a Túr befolyását. Az egyik homokpadon már messziről látszódott valami érdekes. Kicsit közelebb érve láttuk, hogy egy madár ácsorog ott, még közelebb érve azt is láttuk, hogy egy fekete gólya gázol. Letettük a lapátokat, és csak csorogtunk lefelé, hogy minél tovább tudjunk gyönyörködni a kecses testében. Sajnos nagyon félénkek, ezért egyből felrebbent, amint észrevett minket.
Megtaláltuk a jelzett helyen a befolyást, és el is fogott egy kellemetlen érzés, kisebbnek tűnt, mint amire számítottunk. hg el is indult rajta fölfelé, én a nyomában. Vacak, szűk kis csatorna volt, amin kábé 50 métert tudtunk befelé haladni, és jöttek a keresztbe dőlt fák, a továbbhaladás lehetetlenné vált. Megfordulni sem volt hely, ki kellett tolatni. Kikötöttünk a torkolatnál, és hg elment felderíteni a terepet. Jó sok idő eltelt, mire visszaért, egész jó kis túrát nyomott időközben. Kiderült, hogy egy zsilip zárja el a Túrt, azért nem lehet direktbe fölevezni rajta, így vissza kellett menni a Tiszán egy darabon, hogy közelebb kerüljünk az átemelési ponthoz. Vacak meredek, mintegy 3 méteres partfalnál kellett kikötni, és kirángatni a hajókat, de a java csak ezután jött. Át kellett őket cipelni először egy erdős részen, majd egy kukoricás szélén, végül egy réten. Aztán következett a Tisza gátján az átemelés, és végre, újra vízre lehetett szállni, immár a Túron.
Gyönyörű szakasz következett, szinte teljesen folyásmentes vízzel, körülöttünk tavirózsákkal, és a vízfelületen pedig centi vastag száraz levélréteggel. A hajóm rendes ösvényt vágott rajta, ami csak hg hajójának elhaladta után percekkel zárult ismét össze. Szépen kacskaringóztunk fölfelé a folyón, majd a terep kezdett eldurvulni, és egyre nehezebben jutottunk át az akadályokon, egyre több bedőlt fa nehezítette a haladást. A térkép jelezte, hogy még igen sok van hátra, a pancsizásról és a napozásról már régen letettünk. Eléggé benne voltunk már a délutánban, tartottunk egy gyors kajaszünetet, aztán húztuk tovább. A célunkat is módosítottuk időközben, már csak egy dolog lebegett a szemünk előtt: fejlámpa nélkül odaérni a kempingbe. A nádas részek mellett lassan elevickélve jöttek a szúnyogok, böglyök és mindenféle szúrós rovarok. Az abszolút mélypontot a villanyvezeték átvágásakor értük el, mindenféle repülő izé a mi vérünkre pályázott. Ami még nem akkora baj, szívesen adok belőle, de az nagyon nem fair hozzáállás, hogy belém spriccelnek viszketős anyagot.
Elértük a tavalyról már ismerős részt, és így azt legalább tudtuk, hogy onnantól nem lesz durva akadály. Felriasztottunk egy ivó őzet, majd egy másik szaladt mellettünk sokáig a part menti erdőben. Láttunk a víz mellett osonó rókát, és egy átnyúló faágon átugrándozó mókust is. A bakcsókat már nem is számoltuk, a szürke gémeket is csak fogadásból. Egyre sötétebb lett a környezet, és már inkább sötétben, mint szürkületben megláttuk Túristvándi fényeit, és hamarosan feltűnt a vizimalom előtti öböl is, ami egyben a kempingünk kikötőhelye. Nem kellett elővenni a lámpánkat, de csak éppen hogy nem. Jó éhesek voltunk és fáradtak, a sütögetésről már rég lemondtunk, a kaját hidegen is meg tudtuk volna enni. Egy halvány reménysugár maradt, ugyanis tavaly a kempingben készítettek meleg ételt, idén is bíztunk az 1%-ban. És bejött. Laci (a kempinges) egyedül tartotta a frontot, mert Marika már a kórházban feküdt, várták a kisbabát. Mázlinkra sült a kemencében oldalas krumplival, nemsokára el is készült, meg is vacsoráztunk hármasban, majd hulla fáradtan zuhantunk be a hálózsákjainkba.
Vasárnap egy darabig ismerős terepen eveztünk, kacskaringóztunk Túristvándi körül, felismertünk tavalyról ismerős helyeket, és egyszeri kikötéssel, 50 szembe haladó kenu kerülgetésével, némi szemerkélő esővel, sok-sok jégmadárral, némi álmossággal küzdve elértük a Kisbukót, ami a Túrt köti össze a Túr-csatornával. Összeszedtük a lelkesedést a hosszú átemeléshez, és nagy lelki erőről téve tanúbizonyságot csöpörgő esőben vízre szálltunk. Teljesen ismeretlen terep következett, fogalmunk sem volt róla, hogy egyáltalán evezhető-e ez a szakasz, de reméltük a legjobbakat. A csöpörgés hamarosan elmúlt, a napsütésben megszáradt a blúzom, majd újra jött az eső, és így tovább. Aztán egyszer csak megunták a váltakozást, és minden egyszerre volt jelen: szakadó eső és szikrázó napsütés. Mi csak eveztünk rendületlenül, csodáltuk az eső által felpöttyözött vizet, és a napfény csillogását a csöppeken, a fákon, a vízfelszínen. Szerencsére meleg volt a levegő, és így kevéssé zavart az elázás, megállni nem lett volna sok értelme, mert úgy is csak ázni tudtunk volna, cserébe nem is haladunk.
A csatorna ötödik egyenes szakaszának végén várt a Nagybukó, ami a Túr-csatorna tiszai zsilipje. Éppen hogy csak ki tudtunk jönni és bemenekülni a büfé sátra alá, mikor eleredt a nagy zuhé. Ezt már nem esett volna túl jól a vízen kapni, hűvösebb is lett, és nem kísérte kevéssel utána napsütés. Legalább ettünk-ittunk, kicsit töltekeztünk és pihentünk az egész napos hajtás után. Kémleltük az eget, hogy akkor most mi fog következni? Semmi jó. A zivatarfelhő felettünk kavargott, nekünk viszont hátra volt még egy átemelés és a Tiszán néhány kilométer a kocsiig. Mikor kicsit alábbhagyott, akkor neki is vágtunk, nem törődve az esővel, úgyis mindenünk csurom vizes volt már. Mikor vízre szálltunk a Tiszán, újból rázendített. A nagy cseppektől a folyó egésze bugyborékolt, mintha a benne lévő összes hal szappanbuborékokat fújt volna odalent, amik kiültek a felszínre. Jóleső érzés volt tempót húzni egy darabig, majd az utolsó másfél kilométert lazásra véve elérni a csekei homokpadot.
Jóval korábbra terveztük az érkezést, hiszen csak 7 körül sikerült kikötni, így anyusékhoz is elég későre értünk haza. Anyus várt minket finom vacsival, éhesek is voltunk, jól beettünk a harcsapaprikásból és a madártejből, nem okoztunk csalódást. Láblógatós, evezgetős, fürdős-napozós hétvégére számítottunk, ehhez képest kicsit kalandos és hajtós lett, de ezt valójában egyáltalán nem bántuk. Örültünk, hogy sikerült megcsinálni a kört, amit elhatároztunk, és élveztük a közös kalandokat és élményeket. Legközelebb már sokkal könnyebben fog menni a mostani tapasztalatok birtokában. Ha valaki szeretné megcsinálni ezt a kört, keressen, elmondom az okosságokat.
