A változatos nyári közösségi programok mellett egy hét szabit egy kettesben eltöltendő nyaralásra tartalékoltunk. Mivel mindketten rajongunk a hegyekért, és én még sosem voltam a Dolomitokban, oda terveztük a hetet. Cortina bázissal akartunk sziklát mászni, via ferratazni, túrázni, pizzát enni, lazulni. Sajnos az időjárás közbeszólt, ugyanis a hét közepéig rettenetes időt mondtak arra a környékre, amit a webkamerák képei meg is erősítettek. Kimenni így nem volt értelme, de mivel szerencsére semmit nem foglaltunk le előre, így könnyedén át tudtuk szervezni a programot. A heti nyaralásból egy csodálatos zempléni hétvége lett, és két héttel elcsúsztatott szabadság.
Nosza, jöhettek újra az ötletek a mitcsinálást illetően, és hg roppant szemfüles módon átlapozta a Baraka katalógusát, és előállt egy teljesen ortogonális ajánlattal: menjünk el Montenegróba kajakozni! Egyből felcsillant a szemem, mert Mikiék nem túl régen jártak arra, és jó dolgokat meséltek, illetve szokott ott lenni minden évben barlangász kutatótábor, és az elmondások alapján gyönyörű a hely. Így hát volt két hetünk felkészülni, programot összeállítani. Mindent alaposan előkészítettünk, kinyomtattunk térképeket, leírásokat, beszereztünk útikönyvet, kikölcsönöztünk egy hajót, mert a Catalina mellé kellett egy másik tengeri kajak is, és péntek este munka után útnak is indultunk. Tettünk egy pihenőt Kanizsán Marcsinál, és szombat délelőtt kényelmesen elkészülve neki is vágtunk a végtelen horvát autópályának. Nyaralásunk mottója: "nem nézzük az órát, soha nem sietünk sehova".
Szombat este egészen Dubrovnikig jutottunk, ott kezdett el sötétedni. Mivel ezúttal sem foglaltunk le sehol semmit, nagyon rugalmasan tudtuk alakítani a dolgokat, és elhatároztuk, hogy sötétben nem autókázzuk le a legszebb tengerparti szakaszt, hiszen amúgy sincs fogalmunk róla, hogy hova akarunk megérkezni. Megkerestük a város kempingjét, és este nyakunkba vettük az óvárost. Iszonyú szép hely, masszív várfal öleli körbe a középkori óvárost. És mintha időközben szorosabbra vonták volna a városfalat, mint egy nadrágszíjat, a házikók szorosan egymáshoz bújtak. De nem csak a szomszédosak, hanem az egymással szemben lévők is, az utcák pedig összeszűkültek sokszor annyira, hogy két ember még el tudott menni egymás mellett, de három már nem fért volna el. Minden gyönyörűen letakarítva, a homlokzatok mészkövei lepucolva, és minden egyes ház alsó szintjét egy étterem, kocsma, pizzéria, fagyizó vagy egy valamilyen árulda foglalta el.
Dubrovnik amennyire gyönyörű, annyira mocsok módon lehúzós hely. Az óvárostól iszonyú messze fekvő kemping átszámítva 4500 ft volt fejenként, és a buszjegy is kábé kétszerese a budapestinek. Visszafelé nem is vettük igénybe a tömegközlekedést, már csak elvből sem, és ennek hála megtaláltuk a város egyik legklasszabb helyét. A járdán sétálva a kerítésen egy nyitott kapucskára lettünk figyelmesek, ami egy alsóbb sétányra vezetett. A sétány vége titokzatos lépcsősorban végződött, amin naná, hogy lementünk! Meredek sziklafalon vezettek le a fokok egészen egy tengerre néző placcocskára, ahol főszezonban valami zugkocsma üzemelhetett. Néhány percig csak ültünk és hallgattuk a tenger zúgását, majd folytattuk hosszú sétánkat vissza a kempingbe.
Másnap indultunk tovább Montenegró irányába. Első célpontunknak a Sveti Nikola-szigetet tűztük ki, ami a parttól nem messze fekszik, bemelegítésnek ideális. Le is parkoltunk Budva szélén, hogy aztán a strandon hajóba szálljunk életünk első tengeri evezésére. Nem volt könnyű beszállni a hullámok miatt, de amikor sikerült, az felejthetetlen érzés volt. Siklottam a tengeren, alattam a kristálytiszta víz, lehetett látni a köveket és a növényeket. A víz színe a mélység függvényében változott a világoskéktől az egészen feketés árnyalatig. Láttunk 10-20 centis halacskákat csapatostól kiugrálni a vízből, mintha csak velünk játszottak volna, láttuk a szigetet alkotó szikla rétegződését, és a partvonallal ellentétes oldalon a végtelen tengert. Akartunk valahol fürdeni, de először körbehajóztuk a szigetet, hogy megtaláljuk a legideálisabb kikötőhelyet. Sikerült is egy szárazföldről teljesen megközelíthetetlen öblöcskét találni, ahol zavartalanul élvezhettük a víz és a napsugarak simogatását.
Kikötés után hajópakolás, és itt is megnéztük az óvárost. Nagyon hasonlított Dubrovnikra, kő épületek, szűk utcák mindenhol, éttermek-üzletek, de az egész sokkal kisebb léptékben. Estére bementünk a közeli kempingbe, és ezzel be is fejeztük a kiépített szálláshelyeken történő éjszakázásokat - bár a becici kempingért teljesen normál árat fizettünk, nem verte ki a biztosítékot, mint a dubrovniki.
Úton voltunk a Shkodra-tó felé! Gulyás doktor, egy kedves, sokat látott barátunk mondta róla, hogy ez a legszebb tó, amit valaha látott, így kíváncsian vártam, hogy végre ott legyünk. Kemping nincs a közelben, mi viszont több napot akartunk ott eltölteni, ezért a rendőrség előtt parkoló autóból hg akkor csórta ki a sátor-hálózsák kombót, mikor a kint lófráló rendőr bement valamiért az épületbe. Nagy rutinnal pakoltuk be cuccainkat a hajókba, és hamarosan vízre is szálltunk, hogy bejárjuk a tó montenegrói oldalát (az albán részre nem akartunk átkóricálni).
A Shkodra-tó különlegessége az, hogy a hatalmas vízfelület nyúlványokkal rendelkezik, amik észrevétlenül átváltoznak hegyi patakok, karsztforrások által táplált folyó vízzé. A tó leghíresebb része az egyik ilyen nyúlvány, mi is arrafelé vettük az irányt. A kanyargós vízen evezve alig találtunk kikötési pontot pisilés céljára, mivel a tó felülete közvetlenül a hegyekhez csatlakozik, szinte part nélkül. Ahol van valamennyi partocska, oda a bejutás meg iszonyú szívás, mert vízitök és egyéb susnya vastag szövevényén kell keresztülcsáklyázni a hajót. Nagy mázlinkra találtunk egy szuper partocskát egy elhagyott házzal, ki is néztük, hogy majd ott fogjuk tölteni az éjszakát. Addig viszont rengeteg időnk volt, elmentünk hát a nyúlvány végén lévő Rijeka Crnojevicába, ami egy tündéri falucska. Közeledve hozzá már éreztük a sodrást, kristálytiszta hegyi patakká szűkült össze a víz. Meg is látogattuk az áramtermelésre használt karsztforrást, gyönyörködtünk a part menti utcácska házaiban, és beültünk az ország egyik legrégebbi hídjával szomszédos étterembe. Halételekben verhetetlenek, a pincér igen készségesen ajánlott nekünk ennivalót, türelmesen válaszolt a kérdésekre. Tele hassal indultunk el, amikor meginvitált minket a főnöke asztalához, aki aznap házasodott, azt ünnepelték. Gyanítjuk, hogy a helyi maffia lehetett, kemény csókák gyülekezete. Az egyiküknek Budapesten, a Váci utca környékén van valami panziója, hét évvel ezelőtt vette, mert "olcsó" volt, no comment... Mindenesetre barátságosak voltak, jót ittunk velük helyi grappából, de mi nem vágtuk földhöz minden kör után a poharat, mint néhányan közülük. Néhány pohárka után odébbálltunk, és még meglátogattuk az utca másik végén lévő zugkocsmát - szigorúan a helyieket támogatandó. Egy pesti romkocsma ehhez képest smafu, de azért az látszott, hogy itt a lepusztultság nem a design része. Nem külföldiekre szakosodott, viszont roppant barátságos csaposa volt, és az árképzést sem a turizmus határozta meg. Fémpénznek híján kénytelenek voltunk két kört is meginni, hogy a csapossal való alkudozás után mindenki jól járjon.
Kissé szédelegve, de határtalan jókedvvel sétáltunk oda a hajókhoz. A kinézett táborhelytől mintegy fél óra evezésre voltunk, de muszáj volt menni, mert valahol aludni kellett. Így hát "kissé" részegen vízre szálltunk, óbégattunk a vízről a mulató maffiózóknak, akik teljesen idiótának néztek minket, és már eveztünk is bele az éjszakába. Fejlámpáink fényében feltűntek a vízimadarak kontúrjai, útközben énekeltünk, és furcsa mód egyáltalán nem voltunk rosszul az imbolygástól, én is megtapasztaltam, hogy részegen evezni egyáltalán nem rossz élmény. Azt nem tudom, hogyan vertem fel a sátrunkat, de sikerült abban beájulnunk, hogy aztán éjszaka arra ébredjünk, hogy az eső egyenletesen kopogtatja a ponyvát.
A másnapi indulást persze nem kapkodtuk el - érthető okokból. Nehezen vettük rá magunkat, hogy felkeressük azt a bizonyos kanyart, de találtunk jó kikötési pontot is, és szépen lassan felkapaszkodtunk a hegyoldal közepén lévő kilátóponthoz. Az a látvány leírhatatlan, túlmutat minden katalógusfotón, egyszerűen át kell élni. Ott lenni és a saját szemünkkel látni azt a csodát feledtette minden másnaposságunkat és fáradtságunkat. Egész feltöltődtünk tőle, elidőztünk ott egy darabig. Mire visszaértünk a kacskaringós ágon a nagy tófelületre, el is kellett kezdeni újra táborhelyet keresni. Kissé reménytelen vállalkozásnak tűnt, mert ahol ki lehetett kötni, ott szikla volt szikla hátán, nulla vízszintes (vagy csak kicsit lejtő) felülettel, ahol meg látszódott némi part, oda áthatolhatatlan volt a vízitöksáv. Végül sikerült találni egy száraz foltocskát, de rendesen kellett csáklyázni az eléréshez. Cserébe maga a táborhely igazán romantikus környezetet adott: körülöttünk víz, távolban hegyek, ölelő fák és növényzet, mindentől távol, észrevehetetlen helyen.
Elhatároztuk, hogy még egy napot maradunk a tavon, így másnap elindultunk egy másik nyúlványon, mert a gps-en láttuk, hogy az szintén egy nagyobb vízfelületbe torkollik. Bele is feküdtünk a dologba, a víz kábé annyival folyt, mintha a Dunán eveztünk volna fölfelé. El is értük a nagy tavat, ami jellegében hasonló volt, mint az addig látott részek, de a színvilága teljesen különbözött. A környező hegyek itt teljesen kopárak, szinte növényzet nélküliek voltak, így a zöldek helyett a szürke és a kék szín dominált. Észrevettünk viszont egy várat, amihez sikeresen megtaláltuk a kikötési pontot, és egy kedves helyi fószer útba is igazított, hogy merre tudunk feljutni. Azt hiszem megtaláltuk a legszebb panorámájú várat. Egy kis kúpon helyezkedett el, 360°-os panorámával rendelkezett, körben kacskaringózó patakok, hatalmas vízfelületű tavak, hegyek, hegyek és hegyek minden mennyiségben, kopárak, zöldek, egymás mögött több rétegben. És a vár ott állt elhanyagoltan, egy pici kis gyöngyszemként. hg-val egyből át is alakítottuk gondolatban, átterveztük az életünket a vár köré csoportosítva, turisztikai hasznosítással.
Ez a tó tényleg hihetetlen. Tele van vízimadárral, kormoránok és különféle gázló- és halászó madarak tömkelege él itt, jöttünkre felreppentek. Állítólag pelikán is van, de mi olyat nem láttunk sajnos. A part végig növényekkel (vagy sziklákkal) szegélyezett, gyakran eveztünk tavirózsák között is. A víz meg annyira tiszta - különösen a folyós részeken - hogy a ficánkoló halakat tökéletesen ki lehetett venni. Na és a jégmadarak... sok van belőlük, és némelyik egészen közel engedett minket, gyönyörködhettünk a színpompában. Evezőssel nem találkoztunk sehol, a turistákat motoros hajókon hozzák-viszik. Ki is vívtuk a helyiek rokonszenvét, hogy saját hajtású járgánnyal érkeztünk, a motorosok vezetői is mind kedvesen integettek nekünk, és sok-sok turista lefotózott minket, mint látványosságot. Nem bántuk meg a plusz egy itt töltött napot, csak sötétedésre értünk újra a kocsihoz, és indultunk visszafelé Kotorba.
A kempinget bebuktuk, ugyanis a térképen jelzett példány egyszerűen nem létezett. Annyira nem sírtunk, mert végül klasszabb és gazdaságosabb helyet nem is találhattunk volna táborozásra. Az órávostól gyalog 5 percre egy kies parkolóban töltöttük az éjszakát a Hotel Elizabetben, a reggelizőhelyhez pedig kemény két percet kellett gyalogolni, hogy azt a tengerparton ülve tudjuk elkölteni. Alig vártam, hogy végre megegyük-igyuk a reggelit, mert már viszketett a tenyerem a lapátért, vonzott a Kotori-öböl felderítése. Házhajó és hipermodern vitorlás között indultunk el, ennyire kicsinek civilizált környezetben talán még sosem éreztem magam.
A partot végig beépítették, cukibbnál cukibb házacskák sorakoztak, de a templomok egy részét valamiért a domboldal közepére építették - jól kicombosodhattak a helyi nénik. Áthajóztunk a szűk szoroson, és nem bírtunk ellenállni egy napernyős strand csábításának. Miközben épp fürödtünk, a sziklák mögül elődugta az orrát egy házhajó, és lassan átúszott a szoroson. Úgy tűnt, hogy éppenhogycsak átcsusszan. Fürdés után körbehajóztuk a két szigetet, a barátságosabbikon kikötöttünk nyújtózkodni. Barátkoztunk floridai turistákkal, akikkel kölcsönösen lefényképeztük egymást, adtam nekik e-mail címet, és azóta már el is küldték a képeket. Visszafelé meglátogattuk Perast városkát, ahol csak a szűk, árnyékos sikátorban lehetett megmaradni, annyira melegen tűzött a nap. Nagyon muris volt a helyi kosárlabda pálya, amit a tengerre, egy feltöltésre építettek.
Iparkodtunk a visszaéréssel, mert még napnyugta előtt fel akartunk jutni a várba. Kotor városa fölé magasodik egy iszonyú meredek hegy, aminek egy különálló csúcsára építették fel a várat, és a bástya- és falrendszer szinte lefolyt a városig. Sikerült a nap utolsó sugarait fent megcsípnünk, de ehhez elég rendesen tempót toltunk fölfelé. Megérte, pazar módon a lábaink alatt hevert a város, az egész öböl, a házhajó. Visszafelé felfedeztük a környéket, és egy másik úton mentünk vissza. Lenyűgöző volt a régi, kőből kirakott szerpentinsor, ami egy ősi faluhoz vezetett, illetve a harc nyomai, amit minden egyes termékeny négyzetméterért folytattak az ott élő emberek. Kis teraszokat alakítottak ki, hogy állataik legelhessenek, és az olajfáknak legyen hova gyökeret verni.
Este a mozgástól és az élményektől fáradtan bebóklásztuk Kotor - szintén falakkal körülvett - óvárosát, ami nagy hasonlóságot mutatott Dubrovnikkal és Budvával, finom vacsi egy helyi vendéglőben, és már jöhetett is a beájulás a Hotel Elizabetbe.
Bár pénteken elkezdtünk hazafelé tendálni, a napunk nem is telhetett volna kellemesebben. Még a nyaralás kezdetekor Dubrovnikban belebotlottunk egy evezőt szorongató srácba, aki szórólapokkal reklámozta a szolgáltatásukat, a közeli sziget körbeevezését vezetővel. hg kapva-kapott az alkalmon, ügyesen végighallgattuk, hogy mik a látnivalók, és már akkor elhatároztuk, hogy visszafelé meg kéne csinálni saját hajókkal. Mivel a Kotori-öbölre elég volt az egy teljes nap (bár a környező hegyekben végtelen időt el tudtam volna túrázni), így tudtunk is rá időt szakítani. Ráadásul azt is tudtuk már, hogy a Dubrovnik-Kanizsa távolság pont kitölti a napot, jó lenne másnap onnan indulni hazafelé.
A már ismerős strandon szálltunk vízre, mert ott jól le lehetett parkolni Lizikét. Ez jó messze volt a prospektusos helytől, de sebaj, mi nem kezdő evezősök vagyunk, úgy gondoltuk, hogy ez még simán belefér időben. Követtük a partvonalat ki az öbölből, és hamarosan ki is értünk a nyílt tengerre. Hihetetlen érzés volt a nyílt víz hatalmas, lusta-lomha hullámain ringatózni, rendesen különbség volt a fent és lent között, csak úgy siklott a hajóm! Elhaladtunk a nudista részleg mellett, majd falanszter-szállodák sora következett, és egy újabb öblöt is kereszteztünk. Na ezután jött a feketeleves. Az addigi lankás-sziklás part hirtelen átment függőleges sziklafalba, ami azt is jelentette, hogy a nyílt víz felől érkező hullámok visszaverődtek, megzavarták a korábbi egyenletességet, és ide-oda dobálták a hajót. Catalina annyira fickándozott alattam, hogy nem mertem egyáltalán oldalra fordítani a fejemet; csak előre láttam, és amit a szemmozgással be tudtam fogni. Kissé paráztam is, hogy jajjmostmilesz, húzni nem igazán tudtam, mert a stabilizálással voltam elfoglalva, ráadásul a kiszámíthatatlan vízmagasság miatt nagyon könnyű lett volna luftot húzni egy rossz pillanatban, amit a borulással éreztem egyenértékűnek. Kissé kintebb húzódtunk a partvonaltól, ott kevésbé éreztük a visszaverődést, viszont nagyon nem lehetett kimenni, mert benne éreztük magunkat a turistahajók közelekedési vonalában - és azért ők mégis csak nagyobbak és erősebbek.
Azért kicsit haladtunk, lassan feltűnt az óváros falrendszere, a víz is teljesen megnyugodott a szigetnek hála, indulhatott a szigetkerülés! A Lokrum-szigetet kerültük meg, útközben találkoztunk a turista-kajakos csoporttal, és jöttek-mentek mellettünk a kisebb-nagyobb hajók. Tudtuk, hogy a sziget partvonalán van valahol egy barlang (láttuk a prospektusban, mesélte a srác), azt akartuk megtalálni. Találtunk is egy kisebb lyukat, ahova nekem eszem ágában sem lett volna bemenni. Meredek sziklafal töréspontján feketéllett egy kis üreg, a környezetében pedig csak úgy csapódtak oda a hullámok a falhoz. hg persze odament, és be is hajózott a lyukba. Aggódva szemléltem a műveletet, de szerencsére hamarosan ki is jött. Biztatott, hogy menjek én is. Egy frászt! Én? Oda? Soha. Nekicsap a hullám a sziklának. Ááá, nem olyan vészes, és nagyon szép, és belül iszonyú jó bluggy-gluggy hangok vannak - hangzott a biztatás. Nem. Na jó, akkor menjünk. Aztán a kíváncsiságom győzött, és torkomban dobogó szívvel odaóvatoskodtam. Tényleg nem volt annyira vészes, és a fények és hangok varázslatos játéka fogadott. Továbbhajózva megtaláltuk az "igazi" barlangot. Szép nagy példány, a tenger jól kihordta a kőzet beszakadását. Ámuldoztunk egy sort, szeretettel gondoltunk a beacra, és hogy ezt Németh Tamásnak jól el kell mesélni, aki igazi kajak-fun barlangász.
A szigetkerülésen gyorsan túljutottunk, és nem is akartunk többet kóricálni, engem eléggé feszélyezett a lökdösős hullámos rész, szerettem volna rajta túllenni minél hamarabb. Nagyon kellemes csalódás ért visszafelé, ugyanis sokkal kevésbé hatott meg a kritikus rész. Egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül, tudtam oldalra nézelődni (persze azért koncentráltam is). Úgy tűnik megszoktam a strapát, vagy csak a hullámzás jött jobb irányból, vagy mindkettő. Mindenesetre egész gyorsan visszaértünk a strandra, és a délutánt egy remek úszással zártuk. Este nem fosztottuk meg magunkat egy óvárosi étteremtől, igazán remek lezárása volt ez a nyaralásunknak. Éjjel természetesen nem abban a büdös drága kempingben éjszakáztunk, hanem nem sokkal mellette egy parkolóban a Hotel Elizabetben.
A másnap reggel még tartogatott egy fürdést és egy tengerparti reggelit, és mikor elkezdtünk hazafelé gurulni, már abban a pillanatban vágyódtunk újra vissza. Tele voltunk ötletekkel, hogy mit lehetne még megnézni, a listánk nem hogy szűkült, hanem inkább csak bővült az egy hét elteltével. Még soha nem töltöttünk el kettesben egy hetet korábban, de minden a lehető leggördülékenyebben ment. Elég magasra tettük a mércét, már előre várom a következő nyaralásunkat.
