Nagyon régóta készültünk rá, hiszen Kölyök és Vuki sokat emlegették, amin idén "kötelező" volt a részvétel. Hiszen adott volt a barlangos társaság, illetve a helyszín is a sok-sok izgalmas barlanggal. Ez az esemény mindig máshol kerül megrendezésre, idén az MKBT (Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat) szervezte Aggtelek környékére, a szlovák rész bevonásával. A barlangnap lényege, hogy a sok jó barlangász egy időben legyen egy helyen, tudjanak közösen barlangba menni, beszélgetni, szakmázni, sörözni, évente találkozni, satöbbi, satöbbi.
A bázist a Baradla előtti kempingbe és környékére tették, itt lehetett túrajelentkezéseket pontosítani, itt volt a főhadiszállás, a mentők központja, a bemutatók és a barlangcuccot áruló boltok kihelyezett részlege. A többség itt sátrazott, vagy a faházakban lakott. Mi viszont abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Kölyök meginvitált minket a Tornakápolnán lévő házába. Le is utaztunk már szerda este kocsival, hogy csütörtöktől teljes vállszélességgel bevethessük magunkat a programokba. Kölyök - jól ismervén a környék összes barlangját - előre összeállított nekünk egy ajánlatot, hogy mit érdemes megnézni, mi pedig szépen jelentkeztünk is rájuk. Estére rendesen összegyűlt a csapat, megérkezett mindenki, lassan nyugovóra is tértünk a létrásihoz hasonló hosszú közös ágyba. Elemér bebújt mellém a hálózsákba, tökéletes volt a kényelem.
Reggel együtt indultunk Esztramosra megnézni a bányát. Az Esztramos-hegyet vasércet keresve keresztül-kasul átfurkálták, hátrahagyva az egykori bányászat járatrendszerét. Ezt a rendszert akarják most részben kipucolni, de mindenképpen biztonságossá tenni, talán még a kalandturizmus számára is megnyitni. Nem egyszerű feladat manőverezni a volt és jelenlegi lyukak között, állandó az omlásveszély, némelyik terület bármikor beomolhat, elég hozzá egy rossz mozdulat, vagy nem szakértelemmel történő bontás. A munkálatok főnöke és szellemi atyja, Berczik Pali kalauzolt minket végig, adott betekintést a munkák jellegébe. Hihetetlen egy ember, határozott, tekintélyt parancsoló kiállással, szeme sarkában huncut mosollyal, borzongatóan öblös hanggal. Elképesztően gyakorlati, igazi mérnök, remek térlátással, ugyanakkor a bánya történetével és járataival kapcsolatban igen komoly lexikális tudással is rendelkezik. Nem tudtunk olyat kérdezni, amire nem tudott volna azonnal válaszolni. Elvitt minket a külvilág számára láthatatlan helyekre, miközben folyamatosan áradt belőle a szó, hogy hol mit csinálnak éppen, és azt miért, mi lesz a következő lépés; hallottunk bányatechnológiáról, barlangkutatásról, történelemről, közetekről, fémekről, mindenről. Halvány bepillantást kaphattunk a bányában dolgozók életébe, ami valljuk be nem lehetett valami irígylésre méltó. Igazi jó gazda módjára büszkén mutogatta a termeket és folyosókat. Láttunk valami barna nyálkás, zselés trutymóval benőtt gerendákat és villanykörtét, fejnagyságú kristályt, beláthatatlan aknákat, hatalmas termeket, omlásveszélyt, és a lyukat, ahova semmiképpen se essünk be, mert a mentés onnan szinte lehetetlen. Még órákig el tudott volna minket látni információval, de nem lehetett ott ragadni, hiszen jött a következő érdekesség, az Esztramos ékessége.
A bánya folyosórendszerén bementünk a Rákóczi-barlangba, szintén Pali vezetésével. Két perc után az állunk padlót fogott a csodálkozástól, mert megpillantottuk a mélyben a tavat. Arról a színről azt képzeli az ember, hogy nincs is ezen a világon, a kéknek olyan hihetetlen árnyalata csillogott odalent a lámpafényben. Egy fém lépcsősoron lehetett lentebb és lentebb jutni, kis platókon megpihenni, legeltetni a szemet az elképesztő formagazdagságon. A változatosabbnál változatosabb borsóköveket mindenféle cseppkő és sok-sok heliktit szakította meg, csak kapkodtuk a fejünket, hogy hova is nézzünk hirtelen, minden egyes felület alkalmas volt a percekig tartó nézelődésre. Aztán leértünk a tóhoz, és csak néztük, és néztük a nagy kékséget, beleképzeltem a búvárokat, hallgattuk Pali meséjét a törmelékbeöntésről, az úszó polisztiroldarabokról, a tisztításról, az ásványi anyag tartalomról, a barlang felfedezéséről. Teljesen bele lehetett feledkezni a sok-sok szépségbe, amit fájó szívvel, de el kellett hagynunk, teret engedve a következő csoportnak. Ittunk még egy mellékág tavacskájából Pali titkos bödönkéjének segítségével, majd ismét kimentünk a hideg hegyből a melegen simogató napsütésbe.
A túrát a hegytetővel folytattuk, amit teljesen lebányásztak, és aminek eredményeképp egy újabb üreget ismerhettünk meg, a Földvári Aladár-barlangot. Vezetőnk roppant felkészült módon mesélt a barlangról, annak is a kialakulásáról, a légköréről, a barlangi klímáról. Nem véletlen, hiszen évek óta ezt kutatja. Ez az üreg a rombarlang iskolapéldája, mivel nem képződik, hanem hanyatló fázisban van, pusztul. A cseppkövei lassan feloldódnak, a falak lecsupaszodnak, ráadásul a bányászat is komoly károkat okozott mindenben. Bemásztunk egy nagy cseppkőképződmény közepébe, láttuk a nagy kristálycsíkokat, és a kinti hatalmas zuhénak hála viszonylag sok időt töltöttünk el odabent nézelődéssel.
A napot a Béke-barlanggal zártuk, ami már önmagában is elég lenne egy nap bearanyozásához. A bejáratnál meglepő ismerősbe botlottam, egy Tamás nevű srácba, akivel az egyik legemlékezetesebb teljesítménytúrám utolsó 15 kilométerén áztam rommá. Ezt a helyet már ismertük beacos hétvégéről, de ide bármikor szívesen mennék újra, és újra, és újra, annyira magával ragadó hely. A két ág szétválásánál picit elmentünk a rövidebb ágba, láttunk egy csomó lesoványodott békucit, majd a többiekre várva segítettem Mikiről leráncigálni a csizmáját. Olyan mértékben rácuppant a lábára, és olyan vákum keletkezett lehúzásnál, hogy ez egyáltalán nem volt egyszerű mutatvány, de a klasszikus csizmalehúzó póz segített a nehézségek leküzdésében. A bálnapuncinál szépen sorba ülve átcsusszantottunk egy embert, aki a kellő agyagmennyiségtől majdnem túl is csusszant, botladoztunk a tetarátamedencékben, és csak élveztük a patakban történő gázolást. Érdekes, hogy sokkal kevesebb víz volt most odalent, mint a tanfolyamos túrán. azért az overall így is vizes lett, a végén ráadásul rendesen belefeküdtünk a patakba kimosni a trutymákot. Megtehettük, hiszen a nyári melegben gyorsan száradnak a cuccok, most nem kellett odakint vacogni átöltözés közben sem.
A nap végeztével élményekkel megrakodva visszamentünk Tornakápolnára. Estére nem volt más program, mint vacsifőzés, amit egy túrógombóccal abszolváltunk, majd megettük a "desszertet" Lior-féle gombás-csirkés tészta formájában. Édes volt az elalvás, ránk fért a pihenés a hosszú és fárasztó nap után.
Pénteken közösen átruccantunk Szlovákiába megnézni a Buzgó-barlangot, ami egy kissé kiépített cseppkőbarlang. Azért kissé, mert nem lebetonozott felületeken kell sétálni, hanem a patak fölött fapallók vannak beállítva, korlát nélkül. Van benne aranyos drótkötélpályás átkelés, turisták számára igazi élmény. A kiépített rész a gigantikus cseppkőoszlopig tart, ami 34 méter magas, ezen az éghajlaton páratlan. Olyan nagy, hogy a lámpáink be sem tudták világítani a tetejét, de szerencsére a beépített világítás megoldotta a problémát. Miután kigyönyörködük magunkat, a túravezető elvitte a csapatot kicsit a nem-turistás részre is. A Kossuth-barlanghoz hasonló oldásformák között kellett követni a patakot, ahol gondosan ügyeltem arra, nehogy vízbe lépjek, és felkavarodjon a tisztasága. A vezetőnk reflektorával rávilágított egy sziklasarokra, ami földöntúli fényben kezdett tündökölni, az egész egy hatalmas kalcitkristály volt. Egy óriási terem után elértük a tavat, ami majdnem annyira valószínűtlen kék vizű volt, mint előző nap a Rákóczi-barlangban. A hely szépségét legjobban jellemzi, hogy miközben csak álltunk és néztük a termet a vízzel, Lior csak ennyit jegyzett meg halkan: fasza. A kocsikhoz baktatva megtudtam, hogy Mozdonyos miért mozdonyos, és hogy Mozdonyos Éva milyen kalandok során került kapcsolatba a barlangászattal.
A Buzgó után szétváltak útjaink, mindenki másfelé indult. Zsuzsi Liorral ment valahová, Kölyök és Mozdonyosék szintén másfelé, mi pedig öten (Miki, Kata, Adri, Feri és én) indultunk a Csengő-lyukhoz.
A Csengő-lyuk egy aknabarlang, úgynevezett zsomboly, jellemzője, hogy a vízszintes irányú kiterjedése sokkal kisebb, mint a függőleges. Odaérve egy társaság éppen kijött onnan, egy kedves szlovák lány mennyei almás pitével végigkínált minket. Annál finomabb eledelről álmodni sem mertünk volna - jó barlangászhoz méltóan mindig fogékonyak voltunk a kajára, különösképpen a sütikre. Kiderült, hogy nem lesz igazán túravezetőnk, hogy egyedül fogunk lemenni. Mint mindig, most is Kata ment előre, mi pedig szépen sorban követtük őt a kötélen. A barlang nem volt különösebben mély, kábé 100 méter, viszont lent meglepően kiterjedt. Alapvetően két ágra oszlott, egy kicsi és egy nagyobb galériára. Először a kicsiről csodáltuk meg a bejárat leszűrődő fényeit, ami az átjáróban denevérformát rajzolt ki. Miután a szemünk megszokta a fényviszonyokat, a lámpákat kikapcsolva élveztük a fények játékát a falakon. A megvilágított törmelékhalmon találtunk egy döglött egeret, sok-sok bogarat, fatörzset, egy kidőlt cseppkövön pedig barlangnaplót, ahova gondosan be is írtam magunkat. Átsétáltunk a nagy galériára, ahol pici kötélmászás után megettük a végpontcsokikat, nézegettük a háromgenerációs (nagypapa, apa, unoka) cseppkövet, és csak örültünk magunknak.
Visszafelé indulva még egyszer elmentünk a kis galériára, de ekkor nem álltunk meg a tövénél, hanem felmásztunk a cseppkövek között, egészen el a leghátsó kis teremig. Láttunk "csillámporral beszórt" felületeket, icipici tetarátamedencéket, plafonról sűrűn lógó sztalagtiteket, a kőzet rétegződését, sok-sok apró csodát. A trükkös mászásnál felsegítettük egymást, igazán jó kis csapatot alkottunk. Lassan visszamásztunk a felszínre, ahol a helyi erő várt minket, meggyőződött róla, hogy mindeki rendben kijött.
Ilyet még nem tapasztaltunk korábban, hogy lementünk egy barlangba teljesen egyedül, vezető nélkül (a privát vezetőnk Adri lett, ő volt a legmagasabban képzett közülünk). Annyi időt töltöttünk ott, amennyi jól esett, mindent alaposan megnéztünk és bejártunk, teljesen a miénk volt a felfedezés öröme, nagyon élveztük. A figyelem persze nem lankadt, óvatosak voltunk, de mindent felkutattunk, segítettük egymást, figyeltünk a másikra.
Este értelmes időben visszaértünk, mert a Barázdálás, az aznapra tervezett utolsó barlang elmaradt. Ezért is vettük nagyon ráérősre a figurát a Csengő-lyukban, és így maradt idő otthon felkészülni a szombatra. Tornakápolnán Mozdonyos Éva sütött lángost szabad tűzön, tárcsában. Nagyon régen ettem olyan fincsi példányt; tejföllel-sajttal és sok fokhagymával szépen eltűnt néhány mindenkiben. Este páran bementek Aggtelekre, sőt Zsuzsi ott is aludt, hogy biztosan le ne késse a másnapra tervezett barlangjait. Nekünk nem volt kedvünk menni, inkább elsétáltunk megnézni a falu határában lévő pincét, amit a kocsiból már többször is láttunk. Lior, Feri, Miki és én felkerekedtünk egy kis becherovka társaságában, hogy megnézzük azt az üreget. Nem kellett sokat sétálni a falutól, de csak lassan haladtunk, köszönhetően a bámészkodásnak és az iszogatásnak. A hétvége legjobb nem-barlangos élménye lett ez az este, és ezt nem a pince látványa nyújtotta, ami nem volt nagy szám. Hanem a srácok sziporkáztak, szinte végignevettem az utat. Mikiből csak úgy áradtak a szóviccek, de ha ez még nem lett volna elég, a szóviccek elmagyarázása még rátett egy lapáttal. Lior csak mérsékelten tud magyarul, és egy-egy magyar szóvicc elmagyarázása kotyvalék nyelven nem kis kihívást jelentett. Miki többször is megcsillantotta asszociációs és tanítói képességeit, nagyon jól szórakoztam rajtuk. A hazafelé utat szentjánosbogarak fénye világította be, telis-teli volt velük az útmenti bozót, sosem láttam még ilyet.
Szombaton a Kis-zsombolyban nyitottunk, ami szintén a szlovák oldalon van. Már betéve tudtuk az utat, egész könnyen odataláltunk. Szokásos társaságunk kiegészült Adrival, Lőrinccel és Lőrinc lányával, így kilencen vágtunk neki a lyuknak. Ez tényleg csak egy lyuk volt a hegyben, mindenféle elágazódástól mentesen. Olyannyira lyuk volt, hogy az aljáról (-140 m) volt több pont is, ahonnan látni lehetett az eget. Leérve valami kopogást hallottunk, majd érkezett hozzá a csöpögés is. Kiderült, hogy odafönt esik az eső, sőt nem csak sima eső, hanem jégeső. Elképesztő érzés -140 méteren érezni a jégeső kopogását a sisakon, kívánom mindenkinek azt az élményt. A később leérkezők csúrig áztak a kötélen, sokmindent nem tudtak tenni, mint tűrték. Odalent szokásos csokizás, majd elindult az eleje. Kivételesen nem a szokásos érkezési sorrendben, hanem azok először, akik átáztak, nehogy megfázzanak. Nem volt meleg, ezért szorosan összebújtunk egy kupacba, jól tudtuk melegíteni egymást, hiszen ennél nincs jobb hőforrás odalent. Adtam és kaptam is hát- és hasmelegítést, és egy-egy hideg kéz nem is tud könnyebben felmelegedni, mint valakinek a karja alá bedugva . Ez egész addig működött is, ameddig el nem zsibbadt mindenkinek mindene, utána egy icipici kötélszakaszon tornáztunk, ameddig sorra nem kerültünk. Kifelé mászva egyre nagyobbra nyílt a barlang szája, egyre több fény jutott le, majd ki lehetett kapcsolni a lámpát, gyönyörködni a nedves-mohás-napsütéses bejárati szakaszban, a fények játékában, és végre odakint lenni! Jó volt leszedni a vizes cuccot és vadászni az útmenti szamócákra, amíg mindenki ki nem jött és el nem indultunk a kocsival.
Sajnos a Gombaszögi barlang utolsó túrájáról húsz perccel lecsúsztunk, de sebaj, gondoltuk megnézzük a Szilicei-jégbarlangot. Útközben megláttuk Tamás kocsiját előttünk, nosza, több sem kellett, Feri magából kivetkőzve autósüldözésbe kezdett, levágta a kanyarokat, pörgette a motort, és végül sikerült őket utolérni. Azért az is kellett hozzá, hogy Tamásék megálljanak a Barázdálásnál. Kiszálltunk köszönni egymásnak, megtudtuk a Barázdáláshoz vezető infókat, aztán már mentünk is utunkra. A jégbarlanghoz vezető ösvényen eszegettük Lior pereckéjét, majd elértük végre nagy vágyakozással a helyet. A lépcsősoron lefelé haladva éreztük a hideget egyre fentebb és fentebb kúszni magunkon; először még csak a bokánkat terítette be, majd szépen haladt felfelé, mígnem teljesen beborított már a hideg levegő. A barlang őszintén szólva kicsit csalódást okozott, mert nem volt benne nagy jégtömeg, csak egy hatalmas orrból lecsöppenő jégtakony. Ami persze szép, és egész megdöbbentő, hogy ott van, de nem dobtunk azért tőle egy hátast. Nyilván a barlang többi részében van még jég, az viszont le volt zárva. Visszafelé a kocsihoz leheveredtünk egy napsütötte réten szunyókálni. Csodálatos volt a délutáni napsütés simogatása a hasunkon, legalább Feri tudott pihenni egy kicsit - elég kimerítő lehetett annyit vezetni, ő nem tudott útközben néha ejtőzni.
Este bementünk Aggtelekre, mivel Adamkó főzött babgulyást a népnek, nem lehetett kihagyni. Jó volt találkozni a többi beacossal, ismerős barlangásszal. Nem kis meglepetésemre ismerőssel futottam össze: Pataky Ritával a tanszékről, és a férjével. Rita is kicsit ledöbbent, de hát hiába, jó fej barlangászok mindenütt vannak. Megnéztük Leo kötélszakításos bemutatóját a sziklafali kötélpályán, ami egy igen látványos karabinertöréssel ért véget, majd belevetettük magunkat a forró babgulyás élvezetébe, ami a hideg idő miatt kimondottan jól is esett. Nem sokáig tartott nekünk a mulatozás, ugyanis ripsz-ropsz megszervezte Miki, hogy lemenjünk másnap reggel egy barlangba, még a reggeli csoport előtt, emiatt szerettünk volna korán feküdni.
Vasárnap hajnalban keltünk, hogy meg tudjuk látogatni a Barázdálás nevű zsombolyt. 9:45-re kellett kiérnünk, Povi szerint három óra kellett hozzá, fél óra az út a kocsitól, kábé 3/4 óra az autókázás, tehát fél 6-kor kellett otthonról indulni. Huhh. Nem esett túl jól felkelni és kilaposkúszni, lehetőleg minimumot zörögni, de ha már egyszer elhatároztuk, meg is akartuk valósítani. A kemény mag vágott neki: Miki, Feri, Kata, én. A tervet remekül sikerült tartani, meg is találtuk könnyen a lyukat, szokásos módon Kata ereszkedett le elsőként az ismeretlenbe.
Ez a zsomboly szintén egész más volt, mint bármi, amivel eddig találkoztunk, Tamásék szerelték be, és csupa jókat mondtak róla. Hatalmas aknával indult, hosszú ereszkedésekkel, majd szűkületekkel, mászásokkal, létrával tarkított aknarendszer vitt le a -180 méteren lévő végpontig. Itt már semmi parát nem éreztem, eléggé megszoktam már a leereszkedést. Tempósan haladtunk, a társaság nem egy tötyörészős fajta, útközben persze nézelődtünk az érdekes részeken. Lefelé menet sikerült is nyernem egy hátmasszírozást, hiszen zálogként megszereztem Kata pruszikzsinórját, amit egy ereszkedés végén ott felejtett a kötélen. Ilyen változatos zsombolyban még egyikünk sem járt, nem csoda, hogy a sokat látott Tamás is beleszeretett. Lefelé a csapat egyszer szorult helyzetbe került, de szerencsére a levitt kisbag tartalma átsegített minket minden nehézségen. Alul kinézelődtük magunkat a cseppkőképződményeken, majd szépen sorban indultunk is vissza. Kimászáskor Kata csinált egy roppant tanulságos videót, amit utólag megnézve többedjére is elfog a jókedv és a nevetés. Talán ez volt a hétvége egyik legnagyobb élménye, akármennyire is szar poénokat szórtak a fiúk kijőve. Még reggel volt, mikor kiértünk, szinte percre pontosan sikerült tartani magunkat az időtervhez, nagyon büszke voltam magunkra. Találkoztunk az Adriék csoportjával, akik kis késéssel vágtak neki a túrának, szóval még nekünk is belefért volna egy kis csúszás.
Továbbmentünk az előző nap lekésett Gombaszögi-barlang felé, ami egy idegenforgalmi barlang, csapódtunk is egy turistacsoporthoz. Jó barlangászhoz méltóan azért vittük a saját fejlámpánkat, aminek odalent hasznát is vettük, minden gyárilag nem-megvilágított résbe benéztünk, bizonyos alakzatokat pedig jobban megvilágítottunk. A hely arról nevezetes, hogy 3 méteres szalmacseppkő is nő benne, amit sajnos csak az overallos túrán lehet megnézni. Nekünk most "csak" egy 2,5 méteres példány jutott, már az is elég elképesztő. A barlang egyik terme igazán páratlan, teljesen fehér cseppkövek díszítik, amit néha egy-egy okkeres lefolyás tagol. Egyszerűen meseszép, jó sokáig bámultuk a látványt. Egyéb izgalmak itt nem vártak ránk, a túra is a végéhez közeledett, mi pedig fájlaltuk nagyon a folytatást. Na sebaj, a beaccal van esély ide egy komolyabb kirándulást szervezni, majd akkor bepótoljuk a most kimaradt részeket.
Eldöntöttük, hogy indulunk lassan hazafelé, viszont a határnál még elcsábultunk a Baradla szlovák részébe, a Domica-barlangba. Hozta azt a látványt, amit vártunk tőle, cseppkő cseppkő hátán, ami viszont koránt sem adta meg azt az élményt, amit mondjuk a Béke-barlang. Azért a barlangi tavon hajókázni nem semmi, ahogy tűntek fel a terem részei egy-egy kanyarnál, az azért páratlan. Egy dolog ragadott meg itt nagyon, mégpedig a hajókázós rész előtti tetarátamedencék. Mind méretük, mind bonyolultságuk szemet gyönyörködtető látvány, sokkal jobban vonzották a szemem, mint a cseppkövek.
Visszaérve Tornakápolnára bevágtuk a szunyát, nehogy gond legyen a hazafelé úton. Felkelve nem maradt más hátra, mint összepakolni és jól kitakarítani a házat, elköszönni mindenkitől, majd hazaautókázni. Telítődve a hétvége sok-sok csodájával és élményével, és már előre várva a jövő évi barlangnapokat.
Laci, nagyon szépen köszönöm, hogy ennyi mindent megosztottál velünk. Az egész barlangi világot, a sok élményt, a jó túrákat, nem beszélve a házatokról Tornakápolnán. Felejthetetlen élményeket adott ez a néhány nap, de nem csak ez, hanem a barlangászat összességében.
A képek Lior galériájából valók.
