szerju

Kötéltechnikai gyakorlat

Pénteken munka után kezdődött a sportos hétvégém, mert a srácokkal megbeszéltük, hogy gyakorlunk egy kis kötéltechnikát a Hajógyári szigeten. Mire én odaértem a sok finomsággal felszerelkezve, ők már lelógattak egy kötelet egy nagy fa ágáról, és szépen teljes slószban gyakorolták a társmentést. Én is beöltöztem (bár béna módon otthon felejtettem a kantáromat és a lépőszáramat, de megoldottuk), és már mentem is fel a kötélre sérültet játszani. Amint beadtam a kulcsot, Tamás már röpült is fel hozzám, hogy megmentsen.

A társmentés nem egyszerű dolog egyik oldalról sem. Sérültként lóg az ember a kötélen a mászógépeiben, egyszer csak elhagyja magát, onnantól kezdve nincs aktív szerepe, inkább csak tűrni kell. A megmentő alámászik, összeköti magát a sérülttel, majd fölé mászik, leszereli a sérültet, átszerel ereszkedésbe, és szépen leereszti önmagát a sérülttel együtt. Az a nehéz benne, hogy fel kell állni és machinálni a gépekkel, miközben a sérült mint egy darab zsák lóg a megmentő derekáról, kell hozzá fizikai erő rendesen. Közben irtó sok dologra kell figyelni. Egyrészt mindent a helyes sorrendben kell csinálni, nehogy leessen valaki. Másrészt nem szabad elveszni a sok lógó slószdarab tengerében. Ráadásul figyelni kell a távolságokra, nehogy megszívassa magát az ember a következő lépésnél.

Irtó nagy sikerélményt okozott, hogy meg tudtam menteni Tamást és Mikit is. Ennél többet nem is vállaltam volna be, ez már rendesen ki is fárasztott. Engem is megmentettek mind a ketten, természetesen sokkal jobb időket produkálva nálam - sebaj, kell ezt még gyakorolni! Mentettként tűrni kell, hogy néha fáj. Vág a kötél, taszigál a megmentő, becsípődik a bőr, nyom a beülő, hátrahajlik a derék. De mindez persze semmiség, legalábbis elsőre. Na a negyedik alkalom után már kezd kellemetlenné válni... Van viszont a gyakorlatnak kellemes oldala is, mivel igen bizalmas viszonyba kerül mentő és mentett - amit persze csak gyakorlaton, jóbarátok társaságában lehet élvezni, élesben merőben más volna a helyzet.

Zsombor is csatlakozott hozzánk később, és ő ipari alpinista révén jól értett a kötelekhez. Ki is épített egy aknaszimulátort: csigán átvetett kötél, amin lehetett mászni, miközben valaki folyamatosan ereszti a kötelet. Egy 60 méteres aknát (ekkora volt a kötél) másztunk ki; hát nem mondom, hogy nem volt fárasztó, de egész simán ment. Tamás volt az én aknaszimulátorom, és szerintem nagyon élvezte a helyzetet. Másztam-másztam, és csak azt vettem észre, hogy a faághoz képest folyamatosan süllyedek... Néha megkegyelmezett és hagyott egy kis sikerélményt, engedett felmászni majdnem a csigáig. Zsombor kiépített még nekünk egy majomhidat, amin a sima csigán való csillapított ereszkedést próbáltuk ki. Estefelé Csaba is jött nézelődni, majd lassan összeszedtük a cuccot, és irány haza.

Túra

Másnap jó korán keltem, mert el akartam menni túrázni. Idén még nem mentem egy tisztességes hosszút, és már nyakunkon a Kinizsi, valamit muszáj volt. Kinéztem a Téry emléktúrát, amit néhány éve már csináltam egyszer. Hűvösvölgyből indul, Dömösre érkezik, kb. 49 km 1360 m szinttel. Reggel 7 előtt picivel rajtoltam el több ember társaságában, de egyedül. Gondoltam kipróbálom az új bakancsomat, de persze a jól bejáratott is ott lapult a hátizsákomban, ami ettől jó nehéz lett.

A kora tavaszi erdő meseszép volt, hóvirágok, mézédes illatot árasztó odvas keltike mező, ibolyák, és mindenféle virág borította a talajt; a fákon pedig pici rózsaszín, óriás fehér, és mindenféle zöld rügyek kezdtek duzzadni-kibomlani. Az első 10 kilométert egyedül túráztam, eddigre az új bakancs ki is kezdte főleg a bal sarkamat, le is cseréltem. Mint utólag kiderült már kicsit korábban kellett volna, ugyanis jókora hólyagot csinált, ami kicsit ki is szakadt. Szerencsére a bejáratott bakancs nem bántott, így minden gond nélkül tudtam menni tovább.

Nagy-Szénás előtt nem sokkaltól akadt túrapajtim is egy Gábor nevű operatőr srác személyében. Innentől kezdve csak úgy röpültek a kilométerek. Vele tettük meg a Klotildligetig tartó szakaszt, ahol megálltunk az ellenőrzőpontnál kicsit enni-inni. Sajnos elváltak útjaink, ugyanis ő innentől kezdve futott, én viszont továbbra is csak gyalogolni akartam. Szerencsére a magányos gyaloglás nem tartott sokáig, mert egy nem jól jelzett kereszteződésben útbaigazítást kértem egy túratárstól, akivel aztán a célig együtt mentünk. Hihetetlen jó arcokkal lehet megismerkedni az ilyen túrák alkalmával, ezért is szeretem ezeknek a hangulatát. Kellemes egyenletes tempóban haladtunk, nem álltunk meg sehol, gyúrtunk a pilisszentkereszti levesre. Hogy az milyen jó volt! Finom húsleves sok-sok lével, tésztával, répával, husival, hmmm... Erőt adott a felmászáshoz Dobogókőre.

Azt hittem, hogy sokkal keményebb lesz felgyalogolni Dobogókőre, de egy kicsit sem viselt meg. A Matyi-büfétől 30 méterre éreztem, hogy csörög a telefonom. Abban a pillanatban megláttam Csabát a korlátnál - ő biciklivel érkezett fél perccel korábban. Ezt az időzítést! Ha akartuk se tudtuk volna jobban kiszámolni, hiszen ő nem tudta, hogy én hol járhatok, én meg nem tudtam, hogy ő végül felteker-e odáig, vagy sem. Nem sok időt töltöttünk együtt, mentünk mindketten a saját utunkon. Innen következett a túra legvacakabb része: a nagy ereszkedés Dömösre. Persze néha térdgyilkos meredeken, a végén némi aszfalttal fűszerezve.

Na de a cél! Szeretem a beérkezés pillanatát, azt az "igen, megcsináltam!" érzést. Átvettem a kitűzőt és az oklevelet, majd felsétáltam egy megállónyit, hogy legyen jól helyem hazafelé a buszban. Aranyos túrázókkal utaztam, akik nem bánták, hogy lehúztam a bakancsomat, jót beszélgettünk, ittunk egy kupica pálinkát is. Két busz kerülgette egymást, hol az egyik, hol a másik állt meg felvenni a felszállókat, így viszonylag gyorsan hazaértem. A másik buszon kiszúrtam volt kollégáimat, akikkel a végállomáson még sikerült is találkozni, nagyon örültem nekik. És mire hazaértem, addigra Csaba már rendelt pizzát vacsira...

Barlang

Vasárnap persze szokásos tanfolyamos barlangos túra, Solymárra mentünk az Ördöglyukhoz. Két csoportra oszlott a társaság, mi először az előző nap kiépített kötélpályán mászkáltunk, immár barlangi körülmények között. Nagyon élveztem, teljesen jól ment. Semmi problémám nem volt már az átszerelésekkel, magabiztosan használtam a gépeket. Persze még sokat kell nagyon gyakorolni, hogy teljesen rutinná váljon minden mozdulat. A kötélpálya után rátértünk a barlangtúrára, ahol ismét egy új karakterű üreget ismertünk meg.

Mások voltak a formák, a színek, a képződmények, egyszóval minden. Sokszor irdatlanul csúszott, kellett kapaszkodni rendesen. Láttam rózsaszín kristályokat, teljesen odavoltam a gyönyörűségtől. Nagyon tetszettek még a barlangászok által agyagtalanított kövek. Ezek a mászóútban álltak, felületüket nem borította agyag, és simára voltak koptatva. Mint egy rézszobor, aminek bizonyos részeit fényesre simogatják a turisták, úgy emelkedtek ki a szürkeségből. És vörös-cirkalmas színben pompáztak, mindig más és más mintákat kirajzolva.

Sokat küzdöttem a fejluxommal, aminek az akkumulátorja sokszor nagyon útban volt, csúszkált, mérgeskedtem is miatta, mondtam is rá csúnyákat. Véglegesedett az elhatározás, hogy veszek egy igazán jó lámpát, mert az minőségi változást fog jelenteni térérzékelés terén. Álmélkodtunk még Pintyen, aki megmutatta az avatófalat teljes sötétségben. Azaz nem mutatta, mert nem láttuk : ) Viszont felmászott, amit rajta kívül egyedül Miki tudott megcsinálni - persze ő már nem sötétben. Ettünk végpontcsokit, majd kifelé vettük az irányt.

Szokás szerint remek érzés volt kiérni a barlangból, bár napsütés helyett szemerkélés fogadott, na meg persze Feri mogyorókrémes és lekváros palacsintája, amire mindannyian jól rámoccantunk. Hirtelen nem is értettük mi történt, úgy néztünk rá, mint aki a Holdról jött, mikor kiejtette a száján a "Kér valaki palacsintát?" mondatot. A fénykép kedvéért nagy élvezeti faktorral kellett enni, de ezt nem kellett nagyon megjátszani, eléggé megéheztünk odalent. Átöltözés után lebaktattunk a kocsikhoz, majd elindultunk a hétvége záróeseményére: Matyi teázós-sörözős házibulijára. Mint kiderült éppen születésnapja volt, isteni tortát ettünk, jót beszélgettünk, boroztunk, vizes lufikkal szórakoztunk.

Kellemesen lefáradtam a hétvége végére, jól megmozgatódott egyaránt a karom és a lábam. Sok-sok ilyen kell még! Csak a bal sarkam lenyúzódását hagytam volna ki szívesen, estére már igen fájdalmas volt a kocsitól elgyalogolni a bejáratig.

A képekért köszönet Mikinek.