szerju

Eljött az első egész hétvégés tanfolyam ideje, Aggtelekre mentünk megismerkedni a vizes barlangok szépségeivel. Pénteken este indultunk, mert szombaton nem akartunk hajnalban kelni, ugyanis reggel viszonylag korán kezdtük az első túrát. Négyen utaztunk együtt: Csaba, Feri, Doki és én. Sajnos Tamás, Miki és Viki nem tudtak lejönni péntek este, így az első ismerkedős estéből kimaradtak. Dugig pakoltuk a kombit, mindenkinek elég sok cucca lett a végén. Csaba simán levezetett odáig, meg sem álltunk sehol, és a hátül ülő krumpliszsákokra is nagyjából vigyázott.

Odaérve a falu közepén lévő barlangász házhoz már egy vidám társaság fogadott, az első emberek már korábban odaértek. A tipikus háromosztatú házba középtájon a konyhába léptünk be, amit egy emberes méretű asztal uralt, körülötte székekkel, belső oldalán ülésre és alvásra is alkalmas ágyakkal. A konyhában minden akadt, amire szükség lehetett, fel volt szerelve mosogatóval, gáztűzhellyel, edényekkel, a gerendákról lógtak le a serpenyők és a szedőkanalak. Tőle jobbra és balra nyílt egy-egy szoba, tele emeletes ágyakkal, tipikus turistaszállás hangulatot adva a helynek. Érkezés után gyorsan bepakoltunk, foglaltunk ágyat - szerencsére jutott hely az emeleten, ott szeretek leginkább aludni. Mindezek után belefolytunk a közösségi életbe. Vacsiztunk, söröztünk, becherovkáztunk, pálinkáztunk ízlés szerint, beszélgettünk a többiekkel, és úgy egyáltalán ismerkedtünk a BEACosokkal és egyéb tanfolyamosokkal.

Szokás szerint izgatottan vártam a vasárnapot, mert mentünk tanfolyamos túrára a Matyiba. 10-re kellett odaérni, de jóval korábban keltem, hogy legyen időm itthon rendesen reggelizni. Ezt nem lehet elbliccelni, mert csúnyán megbosszulja magát néhány óra múlva. Csaba reggel még bement dolgozni kicsit, majd hazaugrott értem, és már robogtunk is fel a pálkocsmához. A többiek is szállingóztak lassan, majd mikor teljessé vált a létszám, hozzáláttunk az átöltözéshez. A kocsinál matatva Csaba észrevett egy mókust, ami a sarki ház kerítésének tetején csücsült, majd elképesztő technikával felmászott a villanypóznán, végigugrált a villanyvezetéken, amíg el nem érte a közeli fenyőfát.

Újabb hétvége, újabb tanfolyamos túra. Ezúttal nem a szokásos Mátyás-hegyi barlang volt a cél, hanem egy eddig általunk nem ismert helyre, a Ferenc-hegyi barlangba mentünk. Kis csapatunk a vasárnapi alkalmat választotta, tíz órakor találkoztunk a barlang melletti utcában az elektromos objektumnál. Ez a betonszínpad nagyszerű hely az öltözködésre, mert a teteje sík, magas, ezért nincs rajta sár. Szerencsére kellemes tavaszias napsütés és meleg fogadott odaérve, így nem volt annyira kellemetlen levetni a ruhákat az átöltözéshez. Ráadásul most nem is munkából kellett menni, ezért fel lehetett venni otthon az aláöltözetet, így csak az overallt meg a gumicsizmát kellett felrántani, és már készen is voltunk. Még motoszkáltunk kicsit, játszottunk egy arra sétáló tacsival, majd csoportokba oszlottunk. Sajnos csak négy tanfolyamos mehetett egy vezetővel, így Tamás kiszorult a mi csoportunkból, amit így egy szintén Tamás (túravezető), Csaba, Miki, Feri és én alkottunk.

Ma volt az első tanfolyami gyakorlati túra. Már nagyon vártam, mert azt gondoltam, hogy ezzel legalább a szombat nyomorúságát valamelyest sikerül kárpótolni. Szombaton volt a Téli Mátra, amire sajnos nem tudtam menni, mert csütörtök estére jól belázasodtam, és még pénteken is küzdöttem ezzel, na meg az izomfájdalommal. Bent gyötrődtem a szobában, miközben a többiek verőfényben túráztak a Mátra legszebb részein. A szívem szakadt meg, hogy én nem lehetek velük.

10-re kellett ott lenni a pálkocsmában, akkorra sikerült is felérnem. Egy gyors folyadék be-ki ciklus után mentünk is a táróba átöltözni. Még Csaba is befutott az utolsó pillanatban, így ő sem maradt le a dologról. Beosztottak minket kis csoportokba, 3 tanfolyamos és 2 szervező összetételben. Sajnos emiatt nem élvezhettük a túra során Feri társaságát, mert Miki, Csaba és én voltunk a tanfolyamosok a csoportban. Ezt igen sajnáltam, mint ahogy a többieket is (bár Tamás nem tudott jönni, Vikiék pedig előző nap vettek részt a gyakorlaton).

Tegnap is a szokásos kétheti túrához készülődve gyülekeztünk a pálkocsmában. Előtte Csilla és Feri elcsábítottak kirakósozni, mert Csillának van egy ezerötszázasa, amit áldott jó lélek lévén másokkal is megoszt. Ráadásul egy Kandinszkij képet ábrázol! Szívfájdító volt ott hagyni a színes kis darabkákat, ha rajtam múlik, akkor egész éjjel ott gubbasztok fölötte, de egyszer csak el kellett indulni. Még így is mi voltunk az elsők a kocsmában, majd lassan szállingózott a népség. Ettem fincsi melegszendvicset, amihez kunyeráltam egy kis hagymát a többiek zsíros kenyeréről, és meg lettünk ismertetve egy (állítólag) közismert tipikus kocsmai játékkal, aminek mindössze egyetlen kelléke van: egy gyufás skatulya. Azt kell úgy felpöckölni az asztallap széléről, hogy lehetőleg minél kisebb felületű lapjára essen, ezáltal lehet pontokat gyűjteni. Tényleg zseniális a játék, minden benne van, ami szükséges: egyszerű, szórakoztató, és két sör után is lehet játszani.

A barlangos túrák során ismerkedtünk meg Ferivel, akiről kiderült, hogy a barlangozáson kívül egyéb perverziója is van: amatőr csillagász. Egyszer tett is egy felelőtlen ígéretet, hogy ha alkalom lesz rá, akkor elvisz csillagokat nézni. Neki ugyanis van egy halandó ember számára gigantikus távcsöve, ami egyből felcsigázott.

Múlt év végén került először szóba, hogy január 4-én részleges napfogyatkozás lesz megfigyelhető Magyarországról, menjünk el megnézni. A dologra januárban visszatértünk, és beszéltünk is róla, hogy próbáljuk meg megszervezni az észlelést, ha van rá lehetőség. Csaba nem csatlakozott hozzánk, ezért ketten vágtunk neki a kalandnak. Mivel így volt elég hely a kocsiban a távcsőnek, gondoltuk bepróbálkozunk részlegesen a Quadrantidák meteorrajjal is, ami előző éjjel tetőzött. Nem volt kedvem az egész éjszakát odakint tölteni, ezért egy kompromisszumos megoldás mellett döntöttünk. Az volt a terv, hogy Feri hajnali 2-kor megnézni náluk az eget, meg mindenféle műholdképet, fél 3-kor beszélünk, és ha zöld lámpát kapunk, akkor 3-kor találkozunk. Így is lett, 3:10-kor már robogtunk is át a Margit hídon a hegyek irányába.

Idén a tavalyihoz nagyon hasonlatosan alakult a szilveszter, biciklis barátokkal búcsúztattuk az óévet. A program reggel 10-kor kezdődött, ekkor indultunk (volna) hivatalosan Szentendréről, Vörös Csabiéktól. Persze némi csúszás besikerült, de azért nem sokkal később útra is keltünk. A Skanzen felé indultunk, de még a Skanzen előtti részen elhaladtunk egy csomó csipkebokor között. Bár minden fagyos volt, adtam egy esélyt a csipkéknek, hátha fincsik. És milyen jól tettem! A belső lekvárszerű részük egyáltalán nem volt megfagyva, viszont a szőrös magos rész igen. Ezek szerint a csipkehús fagyáspontja jóval 0 °C alatt van : ) Lakmároztam is belőle kicsit, nyamm! És nem ragadt a szőr a nyelvembe. Láttunk ácsorgó lovacskákat, amikhez a srácok simán benyúltak simogatni. El nem tudom képzelni, hogy merték, hiszen akkora hatalmas állatok! És amikor fújnak egyet, nekem kicsit félelmetesek. Amúgy nagyon barátságosak voltak, egyből odajöttek a kerítéshez meg minden, na de olyan óriásiak! Azért a végén erőt vettem én is magamon, és odaraktam a cukibb tarkának a kezem, és az orrát kicsit megsimiztem. Nagyszerű érzés ilyen nagy meleg állathoz hozzáérni.

Beneveztünk az 5T-re, mert már kétszer csináltuk, és nagyon szerettük. Idén a Karancsban került megrendezésre a szokásos időpontban - közvetlenül karácsony után. Ez egy remek alkalom arra, hogy némi mozgást becsempésszünk a karácsonyi és szilveszteri dőzsölés közé, ráadásul mindezt jó társaságban. Szandrával és Csabával neveztünk be hárman olyan hátsó gondolattal, hogy ha még valaki túrapajtit sikerül becserkészni, akkor Szandra egy másik baráti csapatához társul be, mert akkor nekünk is kilesz a csapatunk (minimális létszám 3 fő). Viszont nem ért rá se Miki, se Medve, se Tamás, így maradt az eredetileg tervezett felállás. Amit persze egyáltalán nem bántunk.

Életem legrosszabb Vulkántúrája volt az idei. Nagyon-nagyon akartam menni, mert ez már nálunk hagyomány, hogy december közepe táján nekivágunk a Börzsönynek. Ez az igazi téli antipunnyadós túra, hiszen ez mindig segít formában maradni, ezért még hajtani kell az évben utoljára.

Idén viszont ki kellett hagynom. A döntést a legutolsó pillanatig halogattam, sokat vaciláltam, hogy mit tegyek: menjek, vagy ne menjek? A józanabbik énem persze azt mondta, hogy ne tegyem, de az igazi énem ezt nem akarta elfogadni. Egy csomó indokot fel tudtam sorolni, hogy miért kell elmennem, még orvosi tanácsot is kértem. A barátaim is azt mondták, hogy nagyon gondoljam át, és ezt ki kéne hagyni, de én nem akartam rájuk hallgatni, mert homlokegyenest ellenkezőt mondtak, mint amit valójában hallani akartam. Azt gondoltam, hogy elindulok, és legrosszabb esetben felmegyek Nagy-Hideg-hegyre, aztán ott meglátom hogy bírom. Ha valami nem tetszik, visszafordulok. A szívem mélyén viszont tudtam, hogy nem fordulnék vissza, hanem végigküzdeném a távot (akadt már év, amikor nagyon kellett küzdeni), és az tényleg lehet nem használna. De estére kénytelen voltam belátni, hogy nagy levegőt venni is fáj, és felesleges áltatnom magam.

Úgy adódott, hogy kedves barátnőnk Szandra mozgalmat indított "Le a téli punnyadással!" címszóval, melynek hétvégén tartottuk meg az első eseményét, egy börzsönyi kirándulást. Sajnos nem tudott mindenki csatlakozni ilyen-olyan elfoglaltságok miatt, így a létszám végül ötben állapodott meg: Szandra, Juci és én képviseltük a női, míg Miki és Csaba a férfi vonalat. Az előzetes szervezéskor kicsit megrémültem, hiszen szombaton a távollétünkben fél 6-os indulást, fejlámpás befejezést terveztek, ami szerencsére szombat estére egy baráti 1/4 8-as indulássá szelídült.

Érdekes, hogy bizonyos fogalmak mennyire mást jelentenek az egyes embereknek. Mostani élmény, hogy a "superset" egyaránt jelent valamit a TRX edzőnek, valamint tök mást a munkahelyi beszélgetésben. És az is érdekes, hogy események mennyire meg tudják változtatni egy szó alapjelentését, felruházzák valami többlettel.

Ilyen szó most nekem a "lapos". Eddig jelentett valami sík dolgot, mint bármely más embernek, no meg persze jelentette a parkban lévő egyik éttermet is, ami a hordóval (másik étterem) ellentétben szögletes és lapos. Mikor kezdték az emberek jobban megismerni a Földet, rájöttek, hogy az mégsem lapos, de addig a Föld formája és a lapos elképzelhetetlenek voltak egymás nélkül. Asszociáltam még korábban a szó kapcsán vizenyős területre is, na meg nyilván ott van még a kislapos. Tegnaptól a "lapos" szó hallatán valami nagyon klassz dologra fogok gondolni - legalábbis remélem.

Kedd este ismét mentünk a földbe, helyszín a szokásos: Mátyás-hegyi barlang. Egész sűrű nap állt mögöttem, hiszen reggel kemény edzés, majd munka, iskola, konzultáció egy hallgatóval, mindezek közt bringázás és végül feltkerés félig a hegyre. Még a Szépvölgyin fölfelé találkoztam Csabával, elment mellettem kocsival, majd megállt, hogy még egyszer megelőzhessen. A pálkocsmában szokásos jó hangulat, fincsi forralt bor és melegszendvics várt. Lassan szivárogtak a kedves emberek, majd mikor összegyűlt a csapat, mentünk átöltözni és le a hegybe.

Szandra – kedves barátnőnk – beszervezett minket a Napszemüveg Örs hosszú hétvégézésébe, ami egy tátrai kirándulásban öltött testet. Az ilyet persze nem kell kétszer mondani, hiszen a Tátra örök szerelem. Korábban már kétszer voltunk itt, sok szépség és küzdelem köt ide. Először öt napot töltöttünk el itt – valamennyi túranap, amikor végigjártunk jópár nevezetes, bár akkor még számunkra ismeretlen útvonalat. Másodjára két éve jártunk arra, akkor négy és fél napot sikerült túrázással eltölteni.

A hétvége jó tartalmasra sikeredett, ugyanis becsatlakoztunk vizitúrázni. Azóta vágytam ilyenre, mióta bátyám sok-sok évvel ezelőtt ment a Tiszára, de én még kicsi voltam hozzá. Meg lány is. Szerencsére dgy beszervezett minket egy társaságba, hogy menjünk és kerüljük meg a Szentendrei-szigetet, így mi is úgy szerveztük egyéb dolgainkat, hogy ezt meg tudjuk tenni.

A kempingezésből hazaérve este elmentünk Donnával és Csabával Füstiékhez (Feriék kint élő barátja és a felesége), hogy visszaadjuk a cuccokat, amiket kölcsönadott nekünk - tőle volt a gleccsertúrára a beülőnk, hágóvasunk és jégcsákányunk is. Jól elbeszélgettünk velük, aminek az lett a vége, hogy másnapra megbeszéltünk egy közös kirándulást. Füsti mindenképpen ment volna egyedül is, felajánlotta, hogy csatlakozzunk, amit mi örömmel elfogadtunk.

Reggel nem indultunk korán, fél 9-re jött értünk, nem is mentünk messzi hegyekbe, csak a közelbe. Kábé egy órát kocsiztunk (ami alatt sikerült is szunyókálnom egyet), majd egy murvás úton leparkoltunk és elkezdtük keresni az ösvényt. Itt sem nagyon kijárt turistaúton haladtunk, hanem inkább csak egy ösvényen. Tulajdonképpen két csúcsot akartunk felkeresni: a Belmore Browne-t és a Tiara Peak-et, amik egymáshoz nagyon közel helyezkedtek el.

A gleccsertúra utáni nap pihenéssel telt. Nem is keltünk korán, élveztük a lazítást. Napközben Feriék elhatároztak egy családi kempingezést, ahova mi is csatlakozhattunk. Elég izgatott voltam emiatt, mert még nem is nagyon voltam kempingezni úgy igazán. Arrafelé viszont nagy hagyománya van ennek, boldog-boldogtalan nekiindul a szebbnél szebb tájaknak és kempingezik. Van, aki lakókocsis megoldással, és van, aki sátorral teszi ezt. Az infrastruktúra mindehhez biztosított, különböző profilú és felszereltségű kemping áll a kirándulók rendelkezésére.

Vasárnap 5-kor keltünk, 6-kor indultunk, hogy négy órával később odaérjünk a találkahelyre. Meseszép úton kocsikáztunk, keresztül a Sziklás-hegységen, először kisebb, majd egyre nagyobb hegyek között kanyarogva. A nagyobbak teteje még bőven havas volt. Egyszer meg is álltunk egy út menti tónál fényképezni.

Montrealból pénteken átrepültünk Calgaryba, ezzel megkezdődött az utazás igazán nyaralós és izgalmas része. Feri várt mindket a reptéren, hazafelé bekanyarodtunk a belvárosba - mondván utána úgysem visz oda minket többet, hiszen a hegyek az ő világa. Tipikus amerikai város, felhőkarcolók a központban, majd külvárosok végeláthatatlan sora. Megismerkedtünk a családdal, mert korábban csak Ferit ismertük személyesen, aki bringa- és túlélőpajti.

Másnap Feri elvitt minket egy kis városnézésre, amit természetesen sportprogrammal kötöttünk össze. Mindketten kaptunk egy-egy bringát, Csaba egy montit én meg egy picike országútit, és nekivágtunk a városnak. Megnéztük a Nose Hill-en a füves pusztát, amit egy részen meghagytak eredeti formájában beépítetlenül, innen szépen látszódtak a hegyek, valamint a belváros. Végül jó nagyot tekertünk, kb. 46 km-t, ami persze a bringásokat nem viselte meg egyáltalán. Mindent láttunk, amit kellett: eltekertünk a golfpálya mellett, majd a belváros tövében a folyóparton folytattuk az utat. Érdekesek voltak a hidak, mert több is úgy volt kialakítva, hogy fölül jártak az autók, alul pedig a gyalogosok és a bringások. Természetesen mindenhova nagyszerű feljárókat építettek, igazi kis bringás paradicsom a part, na meg az egész város és környéke. Viszont dimbes-dombos. Amire nem készültem fel, eléggé ki is döglöttem a végére. Útközben elhaladtunk az állatkert kerítése mellett, láttunk bivalyokat és medvét is. Hatalmas állat mind a kettő, néztük is őket egy darabig. Sőt, a bringaúton észrevettem egy kigyócskát, ami a szájában épp egy egérkét cipelt, ami keservesen cincogott kicsit.

Alig vártam már, hogy hazaérjünk, elszállt az erőm, éreztem rendesen a lábaimat. A nyújtást nem hanyagoltam el, becsülettel megnyújtottam mindenemet. A nap még közel sem ért véget, elég sok dolgunk maradt estére, mindent elő kellett készíteni a másnapi kirándulásra. Először szétosztottuk a cuccokat, mindenki kapott beülőt, hágóvasat, jégcsákányt, majd gyakoroltuk a csomókat. Megtanultuk magunkat rákötni a kötélre, illetve a prusikokat is előkészítettük. Este még kimentünk a játszótérre a gyerkőcök egy részével. Míg ők hintáztak és mászókáztak, addig mi gyakoroltuk az önmentést a hinta csövén, hogyan kell a prusikok segítségével felmászni a kötélen.

A pihenőt követően kocsiba pattantunk, hogy megnézzük a Niagara folyó beömlését az Ontario tóba. Kocsival nagyon közel van, negyed óra alatt ott is lettünk volna, ha nem állunk meg útközben. De muszáj volt, meg kellett nézni két hatalmas vízerőművet, ami a folyó két partjára épült. Egy az amcsi oldalon, egy pedig a kanadain. Gondolom ez a szimmetria miatt történt, nehogy elbillenjen a folyó az egyik oldali betontömegtől. Vagy nehogy az egyik állam jól kihasználja a folyó energiáját, a másik meg ne. Mindenesetre elég szépen pöffeszkedtek a parton, szeretem az ilyen hatalmas betonépítményeket.

Az éjszaka - hála a füldugóknak - jól telt, senki nem horkolt a szobában. Rajtunk kívül még két lány lakott ott, Angliából valók, turistáskodtak. Reggelire várt a finom, házi készítésű, frissen sült muffin, amiről a fiúk olvastak a szállásról szóló review-k között. Tényleg isteni finom volt, tele gyümölccsel: málnával és áfonyával. Majd kipukkant a tetejük, annyira kicsúcsosodtak, és a szélére kiült gyümölcsök látványa igencsak nyálcsorgató látványt nyújtott. Hmmm, meg is ettem kettőt joghurttal és almával.

Tulajdonképpen csak egy alkalmas hétvégénk adódott erre a kirándulásra, ami sajnos pont egybeesett az F1 kanadai versenyével, de úgy döntöttünk, hogy mégis inkább ezt választjuk. Elvégre F1 van Mogyoródon is. Pénteken a srácok nem dolgoztak, így három nap is rendelekezésünkre állt az úthoz. Béreltünk autót, egy cuki kis PT Cruisert, majd elindultunk a hosszú útra. Tényleg hosszú, mivel kicsit több, mint 650 km-t kellett megtenni egy nap alatt. hogy elérjük a célt, a Niagara vízesést.

Hétfő este elmentünk a srácokkal kicsit sétálni, megnéztük a fullerént. Elmetróztunk a parkszigetre, amin ez az épület is van, a 67-es expó amerikai pavilonjának épült valamikor. Egykor az egész területet, meg a kikötő többi részét is expóépületek borították, amit egy régi légifotón láttam, de ebből mára talán három maradt meg. Nagy szerencse, hogy ez az egyik. Bemenni sajnos nem lehetett, mert már zárva volt, így csak élveztük a kellemes esti napfényt, amit a fiúk jól ki is használtak fotózásra. Játszottunk egy szökőkúttal is, amit egy idősebb pár meglátott, később láttuk, hogy ők is csináltak vicces képeket róla. A folyóparton gyönyörű volt a naplemente, látszott szépen a város és a vakítóan kék víztükör. Legnagyobb örömömre megláttam három szürke gémet is! Elhatároztam, hogy ide még vissza kell mennem.

Jó ez a város, tele van érdekességgel. Persze ez gondolom nem minden kultúrában szocializálódott embernek ennyire érdekes. Itt vannak mindjárt a tűzlétrák, amik minden épületben megtalálhatók, jellemzően a külső oldalon (na jó, egy bizonyos méret fölött már máshogy, belül oldják meg). Néha csigalépcső alakot öltenek, máskor meg csak olyan kígyószerűek.

A teherautók és kamionok nagyon tetszenek, teljesen mások, mint otthon, sokkal aranyosabb az orruk, olyan hegyes.

Az itteni emberek elég vegyes-elegyesek. Mindenféle fajta népség keveredik, sok a kínai, indiai, fehér, fekete. Láttam nagyon szép legfeketébb embereket, viszont arabokat nem nagyon. Franciául beszélnek többnyire, de tele van az utca angollal is, gondolom a sok turista miatt. A helyieknek egyáltalán nem gond váltogatni a két nyelv között. Tegnap voltunk Csabával egy boltban és egy csajszi árult valami szőrfelszedő hengert. Egy kisebb társaság gyűlt köré, akik közül volt, aki csak angolul értett, és volt, aki (talán) csak franciául. A csajszi olyan jól és gyorsan váltogatta a két nyelvet, hogy csak ámultam. Már majdnem olyan jól csinálta, mint Katica az angol és a magyar között.

Az utcán viszonylag sok a kéregető, de nem nyomulósak, hanem ülnek valahol, kezükben papírpohár vagy kalap. Hajléktalanok is biztosan vannak, de eddig még nem nagyon sikerült találkozni velük. Ma viszont a metróban egy annyira büdös ember ment nem sokkal előttem, hogy 15 méterre már lehetett érezni a szagát.

A városban elég jól lehet közlekedni, nincs annyi sok autó, hogy ne lehetne megmozdulni tőlük. Kíváncsi vagyok, hogy ezt hogy érik el, biztos szerepet játszik a jó tömegközlekedés. Nagyon sok viszont a bringás, elég jó a város ilyen szempontból. Van több bringaút is, meg alapvetően szélesek az utak, alkalmasak a tekerésre. Az autósok meg nagyon előzékenyek, simán átengednek a zebrán, meg a kikötő mellett nagy úton is türelmesek a kóválygó gyalogosokkal. És szerintem kevesebben cigiznek, mint otthon. Legalábbis sétálgatva nem fújták folyton az arcomba a füstöt. Amúgy minden gyalogtávolságra van, bár ez azért kicsit relatív, függ attól, hogy kinek mennyi az ingerküszöbe. Azért a bixik és a metró jól tud jönni hazafelé.

Az utcaképben pedig az a furcsa, hogy lazán megfér egymás mellett a 30 szintes és a két szintes ház, amire sok példát lehet találni. Emiatt az utcák igen változatosak, nem mindenhol van egy karakteres utcakép, ez elsőre nagyon furcsa volt, hiszen távol áll a megszokott budapesti zártsorú beépítéstől.

Szerencsére minden simán ment. Tesómmal jó korán elindultunk a reptérre, biztos, ami biztos. Ez sajna azt is jelentette, hogy 4-kor már csörgött az órám. Nem volt fincsi. Frankfurtig sikerült ablak mellé ülnöm, bár nem sokáig élvezhettem a kilátást, hamar elnyelte a felhő a várost. Pedig imádom nézni felülről a tájat, különösen az ismert részt, mert az is annyira más. Frankfurttal kapcsolatban megoszlottak az előzetes tanácsok: volt, aki szerint sietni kell, meg labirintus, meg igyekezzek, más szerint egyáltán nem vészes, nem szokták lekésni a gépet az emberek. Saját tapasztalat szerint nem vészes, kijelzőn megnéztem a Montrealba tartó gépet, megadott kapuhoz el, nem is kellett nagyon kacskaringózni. Iszonyú sok ember gyűlt össze már ott az elkerített váróban, el sem tudtam képzelni, hogy fogunk felférni mind egy repülőre. Buszokkal vittek a gigászi géphez, 3x3 ülés volt egy sorban. Itt sajna nem ablak mellé szólt a jegyem, de a gép nem telt meg (nem is értem, hiszen annyi ember felszállt rá), így simán tudtam ülni az ablakhoz. Sőt, egyedül voltam egy hármas részben, de egy fickó átült oda. Nagyon cuki volt, de sajnos csak franciául beszélt, így kicsit magányosan telt az út. Legalább tudtam aludni egy jót, amikor felhős volt az ég és nem lehetett bámuldozni lefelé. Láttam viszont a holdat a felhők fölött, majdnem fél volt. Csak úgy szikrázott a napsütésben! És láttam egy szivárványt is, kábé 10 centis volt az ablakon át : )

3 éve már megcsináltuk egyszer Csabával, azóta akartam újra menni. Abban az évben szerveztük a tavaszi túlélést a Heves-Borsodi-dombságban, ami azt jelentette, hogy sok héten keresztül mentünk túrázni szombaton és/vagy vasárnap. Ennek köszönhetően elég jó formában voltunk, hozzászokott a lábunk a túracipőhöz, a verseny után egy héttel „simán” megcsináltuk a Kinizsit is. Tavaly szintén nagyon akartam menni, a remek formát akkor is a túlélőszervezés biztosította, de sajnos ki kellett hagynom, azon a hétvégén festettünk. Most viszont minden adott volt újra: először is a szándék, meg a szabad hétvége, illetve egy-két nehéz, hosszú túra a szezonban.