szerju

Kpg-vel, spinning-pajti kollégámmal a héten szóba került, hogy a hosszú hétvégén el lehetne menni valahova kirándulni. Eleinte úgy tűnt, hogy a terv csak terv marad, mert nem állapodtunk meg semmiben. Illetve annyiban, hogy mégsem megyünk, mert a családját kicsit elbátortalanították az általam megtett hosszabb túrák. Szerencsére szombaton meggondolták magukat, és kpg küldött egy sms-t, hogy túravezetőt keresnek, ismerek-e egyet. Este le is egyeztettük a részleteket, sőt, kpg-nek az a remek ötlete támadt, hogy kérdezzük meg Katicát (kollegina) is, hátha érdekli a dolog. A tervezett táv (10-15 km) ismeretében ő is csatlakozott. Hozta a két kölcsöngyereket, két csajszit, akiket "kibérelt" a hétvégére a saját fiai helyett.

Tudjátok hol voltunk ma? Egy építkezésen. Tegnap felhívott este Kosztolányi Zsolti, hogy van-e program mára. Ebből már nyilván ki is találtátok, hogy mi volt a látogatás tárgya. És igen, valóban az, egy kolléganője látogatást szervezett a 4-es metró építkezésére, ő meg volt olyan drága, hogy szólt (egyszer megígérte). 11-kor találkoztunk a Kálvinon, majd kis várakozás után el is indulhattunk. Dóri (a kolléganő) családtagjai, ismerősei meg Zsolti révén a mi kis csapatunk alkotta a közönséget, nem voltunk kezelhetetlenül sokan.

Kis ugrás az időben. Ugyanis eszembe jutott, hogy mit kellene még felraknom. Többek között ezt.

Szuper volt! - bár előző este nem ütközött volna nagy nehézségekbe, hogy lebeszéljenek az egészről.

Csaba a héten Aachenben volt, de a túra miatt még hazajött péntek este, azaz inkább éjjel. Ezt szerencsésen sikerült is megtennie, mint kiderült később az utolsó pillanatban, mert lezárták a repteret. Elég későre ért haza, éjfél előtt kicsivel, de úgy alakultak a dolgok, hogy még így is hamarabb, mint én : ) Zsoltinak ugyanis szülinapja volt (ő az, aki levitt minket a metróba), ezért összejövetelt szervezett, ami nyilván kihagyhatatlan. Szülinapozás és filmklub volt a téma, viszont a beszélgetés miatt végül nem került sor a filmnézésre. Elég későn sikerült elindulni haza - ami normális körülmények között még nem számítana későnek, de a másnapot is figyelembe véve már igen. Este még kis pakolászás és 1-kor kb. sikerült is ágyba bújni.

Az egész a túlélésen kezdődött. Hazafelé hg hozott minket, a kocsiban beszélgetve szóba került ez-az. Elmesélte, hogy a rómain lakik, nem túl rég költözött oda és szokott járni evezni reggelente. Én még soha nem próbáltam semmilyen evezős mutatványt, az osztálykirándulásos csónakázáson kívül, teljesen szűz volt számomra ez a terület. hg megkérdezte, hogy lenne-e kedvem kipróbálni. Hát lehet egy ilyen kérdésre nemet mondani?

Az egész az összepakolással indult. Már akkor izgultam, hiszen nem nagyon volt abban tapasztalatom, hogy mit is kell vinni egy ilyenre, mennyi ruhát, enni- és innivalót, meg úgy egyáltalán. Az azért nem volt kérdéses, hogy melyik hátizsákommal megyek, természetesen csak a nagy jöhetett szóba. Csütörtökön este kész is lettem a pakolással, amihez hozzátartozott a bakancs waxolása is. Szerencsére emberi időben sikerült lefeküdnöm, hiszen tudtam, hogy aludni kell. Péntek reggel szokásos időben keltem, nagy örömmel vettem fel az aznapi ünneplő túrafelszerelést, felnyaláboltam a zsákomat és irány a munkahely. Rendes munkanap volt, de az agyam közben már egész máshol járt. Este fél 7-kor volt a találkozó (persze adminisztráció miatt jó volt korábban menni), én 6-ra terveztem az érkezést a Felvonulási téri találkahelyre. Picivel előtte érkeztem, Gábor már ott tanyázott.

Ez volt az első. Már jó régen készültem rá, de valahogy soha nem adódott rá alkalom. Mindig menni kellett valahova máshova, vagy egyéb program jött közbe, illetve az egész valahogy rémesen nehéznek tűnt.

Idén viszont minden másképp alakult, már hónapok óta nézegettem a kiírást, barátkoztam a gondolattal. Kérdezgettem ismerősöket is, akik már megcsinálták, hogy milyen is az egész. Mert hát ez mégis csak a Mátrabérc, erre nem indul el az ember csak úgy. Ez nem az a túra, aminél természetes, hogy az ember szintindőn belül beér. Egy régi kollégám is folyton ezzel hencegett büszkeségtől dagadó mellel, hogy ő már egyszer megcsinálta.