Kis ugrás az időben. Ugyanis eszembe jutott, hogy mit kellene még felraknom. Többek között ezt.
Szuper volt! - bár előző este nem ütközött volna nagy nehézségekbe, hogy lebeszéljenek az egészről.
Csaba a héten Aachenben volt, de a túra miatt még hazajött péntek este, azaz inkább éjjel. Ezt szerencsésen sikerült is megtennie, mint kiderült később az utolsó pillanatban, mert lezárták a repteret. Elég későre ért haza, éjfél előtt kicsivel, de úgy alakultak a dolgok, hogy még így is hamarabb, mint én : ) Zsoltinak ugyanis szülinapja volt (ő az, aki levitt minket a metróba), ezért összejövetelt szervezett, ami nyilván kihagyhatatlan. Szülinapozás és filmklub volt a téma, viszont a beszélgetés miatt végül nem került sor a filmnézésre. Elég későn sikerült elindulni haza - ami normális körülmények között még nem számítana későnek, de a másnapot is figyelembe véve már igen. Este még kis pakolászás és 1-kor kb. sikerült is ágyba bújni.
Szombat reggel 4-kor volt az ébresztő. Órát lenyomtam, de nem másztam ki azonnal, aztán 1 perccel később Csabáé is csörgött. Felkeltünk és úgy éreztem, hogy huhhh, a legnehezebb részén már túl is vagyunk. Sikerült felkelni!! Gyors készülődés, majd irány a metró. Az első meglepetés akkor ért, amikor kimentünk az ajtón, ugyanis havas volt a háztető, és a hó is szakadt. Azt hiszem, hogy még soha nem utaztam korábban a legelsővel, most ezt is kipróbáltuk. Teljesen pontosan érkezett. Kicsit vártunk az 1-es villamosra, majd elmentünk vele az M3 közelében lévő benzinkúthoz - ott volt megbeszélve a találkozó 5.20-kor Csaba haverjáékkal. Kocsival mentek ketten, minket is elvittek. Szerintem én már arra sem emlékszem, hogy kiértünk Pestről, egyből bealudtam a hátsó ülésen.
Megérkeztünk a versenyközpontba, aminek Mátrafüreden az erdészeti szakközépiskola adott otthont. Természetesen már tömeg volt, de már ismertük a rendszert. Láttam sok ismerőst, akit túrákról ismerek, találkoztam Marci kollégámmal, aki a szervezők közül is az informatikai részért felelt. Beszereztük a nevezési lapokat, kajáltunk, készülődtünk kicsit, aztán elindultunk. Gyönyörű volt. Szakadt a hó, pedig már amúgy is mindent beborított. Az elején felidéztem a másik két alkalmat, amikor már csináltam ezt a túrát. Legelőször Mikivel voltam, akkor még nem tudtam, hogy mi is vár majd rám. Másodjára Csabával és Medvével mentünk, akkor már fejemben volt az útvonal, most pedig már teljesen tudtam, hogy mire kell számítani. Együtt indultunk Ákossal és Lucával kényelmes, de haladós tempóban. Az eleje elég csúszós volt, mert az ösvényen sok pocsolya volt, amik ugye befagytak, ráesett a hó, nem látszódtak. Nagyon könnyen meg lehetett csúszni rajtunk. Közben persze kimelegedtem, a fejemen kapucni, amire ráolvadt a hó, csurgott le róla alkalmanként. Kezdett a nadrág is átnedvesedni a combomon a hópihéktől.
A második ellenőrzőpont előtt már nagyon szomjas voltam, de nem akartam megállni. Mert az olyan macera: megállni (akkor lehűlök), hátizsák le, termosz ki, a tea persze forró, nem lehet inni, majd mindez vissza... Inkább kivártam a pontot Mátraszentimrén, mert tudtam, hogy ott lesz tea a turistaházban. Eddig nagyon nem élveztem a túrát (kivéve rögtön az indulást), mert fáradt is voltam, aludni akartam volna, szomjas is voltam, teljesen átvizesedtem (belülről). Még az a szerencse, hogy van már egy "etalon-rossz", amihez lehet viszonyítani a pillanatnyi állapotot. És ez meg sem közelítette azt szerencsére, tehát panaszra semmi ok!
El is időztünk egy darabig a turistaházban, jó volt levenni a kabátot, meglegyezni a ruhát, kiszellőztetni azt a hihetetlen mennyiségű párát, ami felgyülemlett alatta. Vittem a kis túrabögrémet, három teát is benyomtam. Annyira forró volt, hogy kimentem és beletettem egy fél marék havat, hogy iható legyen.
Vacak volt felvenni újra a vizes cuccokat, nem is volt melegünk egy picit sem utána. Viszont az ivás hatására a kedvem is megjött, innentől nagyon jól éreztem magam minden szempontból. Szerencsére az útvonal felfelé vezetett, így pár perc múlva már újra bemelegedve gyalogoltunk. Galyatetőre pikk-pakk felértünk, sokkal gyorsabban, mint ahogy gondoltam. Azért az út nem volt fenékig tejfel, hiszen Galya előtt erős jobbos szélben kellett menni, fújta a havat az arcunkba, teljesen beterített. És persze a nadrágnak egy újabb felületét is eláztatta... Fönt eszembe jutott, hogy mennyire szép volt itt tavaly: zúzmara, napsütés, kék ég... Hát ehhez képest most szakadó hó és szél. De ez nem szegte kedvünket, indultunk tovább.
A következő emelkedő a Csór-hegy oldalára vitt fel. Mikor először voltam Mikivel, itt haltam meg leginkább, így most lélekben nagyon felkészültem rá. És igen, jól is ment, magam is meglepődtem. Meg azt is tudtam, hogy az ellenőrző pont után hamarosan tenni kell egy kis kitérőt és kapni fogunk erőlevest. Nagy várakozással érkeztünk, és még annál is nagyobbat koppantunk. Bár ez az egyik legjobb szervezésű túra, itt most valamit nagyon elbaltáztak. Ugyanis nem volt leves, azaz volt, de még hideg, természetesen nem vártuk meg, amíg felmelegszik. Mérgesek voltunk rájuk, mert egyrészt szólhattak volna, hogy ne tegyük meg ezt a kis kitérőt, másrészt arról sem mondtak semmit, hogy mi a helyzet, meddig kell még várni. 5 percet? Vagy fél órát? Nyilván mentünk tovább, csalódottan... Ekkor szétváltunk, Csabával mi mentünk, Luca és Ákos kicsit később indultak.
Elkezdődött _az_ emelkedő Kékesre. Először csak lankásan a pisztrángos tóig, ahol zsíros kenyér és hagyma várt ránk. A pontőrök raktak egy nagy tüzet, hogy ne fázzanak, a kajálás pedig önkiszolgáló rendszerben működött. Fel is szúrtam a szelet kenyeret a késre, kicsit megpirítottam a tűzön : )
Aztán elindultunk fölfelé. Itt is fejemben volt az útvonal, tudtam, hogy mikor már azt hinné az ember, hogy felért, az még csak a gerinc és egy jobb kanyar után sokáig folytatódik még az emelkedő. Ennek megfelelően is készültem rá. Nagyon jól ment, még soha ennyire. Szépen felvettem a saját tempót, és csak mentem és mentem... Előzni nagyon nehéz volt, mert mindenhol egy embernyi szélességű volt a nyom a térdig érő hóban, ezért kétszer is meg kellett gondolni. Mikor már nagyon zavart, hogy valakitől nem tudtam haladni, akkor nem volt mit tenni, bele oldalt a nagy hóba, elfutni az illető mellett, majd beállni elé. Ez annyira fárasztó volt, hogy utána alig bírtam újra felvenni a tempót.
Jó hamar sikerült elérni a csúcsot, ahol ismét forró tea várt. Csabával nem ácsorogtunk sokat, hogy ne fagyjunk szét, elindultunk lefelé. Innen már csak 7-8 km-re volt a cél, de tudtuk, hogy meg kell még addig szenvedni. És részben igazunk is lett. Örültünk a hónak, mert nem kemény köves talajon, hanem puha hóban kellett lemenni, ami a térdnek nagyságrendekkel jobban esett, viszont tudtuk, hogy lesz pár rész, ami rettentően fog csúszni. És igen, így is lett. A túra egészére igaz volt, hogy nagyon a lábunk alá kellett nézni, itt pedig fokozottan. Minden egyes lépésnél. Mikor már több száz ember ugyanoda lépett és letaposta a havat, rettenetesen csúszott. Amúgy is a túra során végig porhó borította az ösvényt, emiatt minden lépésért meg kellett küzdeni, minden lépést korrigálni kellett oldalirányban. Ezen kívül sokszor visszacsúszott a lábunk, ami nem elég, hogy adott lépés hatását vitte el, még a következőét és az azutániét is. A sima gyalogláshoz is többszörös energia kellett.
Szerencsére túljutottunk a kritikus szakaszokon elvágódás nélkül, a völgy is kezdett kilaposodni és végre beértünk a célba. Isteni érzés volt levenni a vizes ruhát fölülről és fölvenni a száraz váltópulcsit. Ettünk-ittunk, megvárunk Lucát és Ákost, még egy kicsit beszélgettünk, majd indultunk is haza.
Jó volt na. Elfáradtunk, de rendesen. Élveztem, hogy jól megy, ezek szerint a rendszeres edzésnek mégis van hatása. Még izomlázam se lett, hurrá!
Csabának vannak képei itt ni. Idén készültek és tavalyiak, látszik jól a különbség.
Végül 42 km lett 1500 m körüli szinttel 9:22 alatt, az utolsó fél óra kivételével szakadó hóesésben. Remélem jövőre több mindenkit sikerül elcsábítani, igazán jó évadnyitó ez a túra.
