Az egész a túlélésen kezdődött. Hazafelé hg hozott minket, a kocsiban beszélgetve szóba került ez-az. Elmesélte, hogy a rómain lakik, nem túl rég költözött oda és szokott járni evezni reggelente. Én még soha nem próbáltam semmilyen evezős mutatványt, az osztálykirándulásos csónakázáson kívül, teljesen szűz volt számomra ez a terület. hg megkérdezte, hogy lenne-e kedvem kipróbálni. Hát lehet egy ilyen kérdésre nemet mondani?

Tulajdonképpen a rómait sem ismerem, egyszer jártam ott, tavaly tavasszal. Kollégákkal kihelyezett csoportgyűlést tartottunk. Kibringáztunk, hekket ettünk, fröccsöt ittunk, jót mulattunk. Ennek köszönhetően tudtam, hogy hogyan is kell oda eljutni. hg reggelente szokott evezni, 8 és 9 között. Abban állapodtunk meg, hogy a héten, ha jó idő lesz és menne evezni, 7 körül küld egy sms-t, hogy csatlakozhatok, ha szeretnék. Ez sajnos nem jött össze, mert borzalmasan vacak reggelek voltak, szemerkélő esővel és hideggel.

Ellenben eljött a szombat reggel. Mivel pénteken ismét nem sikerült túl korán lefeküdni, ezért hosszú alvást terveztem. Viszont muszáj volt reggel felébredni nagyjából a szokott időben rendbetenni a folyadékháztartást. Szerencsére pont ebben az ébrenléti fázisban kaptam egy sms-t. Meg is néztem, hg volt, menjünk evezni! Egyből felébredtem, gyorsan felhívtam, megbeszéltük a részleteket. Nem kellett sietni, így volt időm rá, hogy sebtiben összedobjak egy kolbászos tojást, majd bringára pattantam és irány a római!

A nagy kikötött hajónál találkoztunk, ő onnan 5 perc sétára lakik. A hajó mellett van a csónakház, amiben a hajói állnak. hg azon szerencsés emberek közé tartozik, akik két hajóval is rendelkeznek: egy szép sárga barátságossal és egy vad piros versenyhajóval. Ja, a műfaj a kajak volt - előzetesen ugye erről sem volt fogalmam.

Bringát leparkoltam a hátsó udvarban, a csónakházban segítettek leemelni a hajókat, majd lementünk a stégre. Némi elméleti oktatásban részesültem, megtudtam, hogyan kell beülni, hogy kell tartani az evezőt, beállítottuk a lábtartót és már vízre is szálltam.

Eleinte nagyon bizonytalan érzés volt, lévén soha nem tartottam a kezemben evezőt. Elkezdtem használni az eszközt, persze jó vizes lettem, de azért előre haladtam, nem sodort vissza a víz. Szépen haladtunk a part mentén, rettenetesen koncentráltam a mozdulataimra, figyeltem a hajó orrát, próbáltam a kormánnyal egyenesben tartani, jól tartani az evezőt és nem felborulni. Persze hg megnyugtatott, hogy azzal a hajóval kész művészet lenne borulni, de azért elég bizonytalan érzés volt. Főleg, mikor jöttek a hullámok...

Elérkeztünk nem sokkal a Szentendrei-sziget csúcsa alá, ahol a két ág összeér. Mindezt úgy érzékeltem, hogy húú, de nem haladok! Evezek, evezek, de alig megyek előre. Ez ugye azért van, mert a két ág összefolyik és a főág sodrása ott erős, nehezebb rajta átkelni. Mondta is hg, hogy volt olyan, akivel csak addig jutott, nem tudott rajta átevezni. Ezt nem engedhettem! Szorgalmasan lapátoltam, és éreztem, hogy nagy baj nem lesz, mert valamennyire haladok. Végül sikerült átjutni ezen a szakaszon, onnantól kezdve már nem volt olyan erős a sodrás.

Áteveztünk a folyón a sziget mellé, mert az a belső ív, ott kisebb a sodrás, illetve ott nincs kiépített part, ezért sokkal vadregényesebb. Szép ártéri erdő mellett haladtunk, vízben lévő és behajló fákkal, kavicsos parttal, néha vadkacsával. Feltűnt az új híd is, lassan közeledtünk felé. Közben egyre jobban tudtam kontrollálni a mozdulatokat, hg ellátott pár jótanáccsal, amit igyekeztem a gyakorlatban is megvalósítani. Néha már az is ment, hogy oldalra kipillantsak, olyankor láttam, hogy ő milyen szép mozdulatokkal hasítja a vizet. A hídhoz közeledve megkértem, hogy mutassa meg, milyen az, amikor úgy igazán evez. Na akkor belehúztott, szépen távolodott, láttam magam előtt a lapátok ritmikus táncát. A hídhoz érve visszafordult, majd együtt jutottunk el ismét a pillérek alá.

Feltűnt előttünk a Lupa-sziget, ami csak hajóval megközelíthető, illetve megláttuk a Lufi-szigetet is - ezt dgy hívja így, valójában Egyfás-sziget (mivel gyakorlatilag egyetlen fa nő rajta). Ki is akartunk kötni rajta, de most nem lehetett, mert a magas vízállás miatt nem rendelkezett parttal. Nyáron szoktak ott bográcsozni kisebb társaságok a kavicsos parton.

Úgy döntöttünk, hogy akkor a Lupa-szigeten kötünk ki. hg keresett is egy alkalmas stéget, majd abszolváltam én is sikeresen a kiszállást, beborulás nélkül, hurrá! Nem mondom, jó érzés volt kiszállni a hajóból, eléggé elgémberedett a fenekem már. Mikor a karomat kicsit megmozgattam, éreztem, hogy húha, itt lehet lesz majd valami izomlázféleség...

Kiültünk a kis betonrámpára, pilótakekszet majszoltunk, örvendeztünk az együtt töltött időnek és a szép környezetnek. Elkezdett picit szemerkélni az eső, de nem intenzíven. Nem sokat időztünk, csak folyóügyeket intéztünk és ittunk a hg által gondosan elkészített málnaszörpből, majd hajóra szálltunk (no beborulás), és irány a laguna!

A laguna egy kis holtág, ami azért járható, nincs teljesen leválva a folyóról (nyilván, különben be sem tudtunk volna menni). A bejárathoz át kellett srégan kelni a folyón. Érdekes érzés volt újra beülni a hajóba a pihi után. Valahogy minden könnyebben ment, a mozdulatok ismerősek voltak már. Gyorsan elértük a bejáratot és beeveztünk ebbe a csodálatos világba. Igazi érintetlen part, keskeny víz, minden belóg, fatörzsek úsztak, helyenként csak libasorban lehetett haladni, annyira összeszűkült. Láttunk két kiskacsát, még nagyon fiatalok voltak, inaltak el a bozótosba. Hol lehetett a mamájuk? Ki tudja. Teljesen vadregényes világ Budapest közvetlen közelében. Hihetetlen. Kicsit csalódásként éltem meg, hogy nem láttuk itt vizimadarak tömegét, de tudom, ne legyek elégedetlen, nem lehet mindent egyszerre.

A lagunából kiérve hazafelé vettük az irányt. Mennyivel könnyebb volt lefelé evezni a folyón! Végig a part mentén haladtunk, jöttek szembe a már ismerős dolgok: Lufi-sziget, híd, a túloldalon lévő építmények. A sziget melletti parton maradtunk, le akartunk menni a szigetcsúcsra, és onnan átvágni. Milyen jól is tettük! Egy belógó száraz ágon ült valami. Nem hittem a szememnek, legszívesebben felkiáltottam volna a gyönyörűségtől. Egy szürke állt méltóságteljesen a víz fölött. Szeretem a szürke gémeket, annyira kecses jószágok. Ahogy közeledtünk, elszállt, de szerencsére nem ment messze, így hamarosan újra megláthattuk. Nem győztem betelni vele, teljes extázis. Közben elkezdett az eső kicsit jobban csöpörészni, de egyáltalán nem volt vészes, nem áztatott el, nem zavartattuk magunkat. A víz viszont teljesen kiürült, mindenki kiment a partra. Vicceltünk is rajta, hogy pedig ez még igazán remek kirándulóidő, a túrázók ilyenkor még vidáman mennek : )

Lassan elértük a szigetcsúcsot és átvágtunk újra folyón. Egész más érzés volt így lefelé csorogva érezni azt az erős áramlatot, amin felfelé oly nehéz volt átjutni. Megláttuk az állóhajót, előtte a stéget, a kaland végpontját. Nagyon gyorsan odaértünk, köszönhetően a sodrásnak. Ismét nem volt gond a kiszállással, sőt a stéghez történő navigálással sem. Felvittük a hajókat, letisztogattuk, elköszöntünk a csónakházasoktól, majd felnyaláboltam a bringát és irány a megbeszélt palacsintázás!

Alighogy beültünk a fedett hely alá, elkezdett esni az eső. Nem durván, de elég kellemetlenül, a levegő is lehűlt. Palacsinta helyett ettünk fincsi meleg gulyáslevest és mákos gubát, közben jót beszélgettünk. Kaja után még elkísértem hg-t haza (ő futott én meg tekertem), mert volt olyan rendes, hogy adott nekem egy kabátot, hogy ne ázzak szarrá a bringán hazafelé a szakadó esőben.

Nem kellett álomba ringatni délután, a mozgás és a friss levegő megtette hatását. Evezni jó.