Kpg-vel, spinning-pajti kollégámmal a héten szóba került, hogy a hosszú hétvégén el lehetne menni valahova kirándulni. Eleinte úgy tűnt, hogy a terv csak terv marad, mert nem állapodtunk meg semmiben. Illetve annyiban, hogy mégsem megyünk, mert a családját kicsit elbátortalanították az általam megtett hosszabb túrák. Szerencsére szombaton meggondolták magukat, és kpg küldött egy sms-t, hogy túravezetőt keresnek, ismerek-e egyet. Este le is egyeztettük a részleteket, sőt, kpg-nek az a remek ötlete támadt, hogy kérdezzük meg Katicát (kollegina) is, hátha érdekli a dolog. A tervezett táv (10-15 km) ismeretében ő is csatlakozott. Hozta a két kölcsöngyereket, két csajszit, akiket "kibérelt" a hétvégére a saját fiai helyett.
Nem indultunk korán, 11 előtt 5 perccelre beszéltük meg a találkozót az Árpád hídhoz. Furcsa is volt reggel, hogy túrázás előtt még ennyi mindent el tudok intézni, nem kellett korán kelni sem. Katicáékkal a grafi előtt találkoztunk, onnan indultunk együtt Pomázra, ahol le akartuk tenni a kocsikat.
Azt az útvonalat választottam, amerre nem túl rég járunk Csabával és Medvével, illetve annak egy részét: Petőfi-pihenő, Kő-hegy, Vasas-szakadék, Lajos-forrás. Nem is túl nehéz, közel is van, ismerem is, érint kilátót, rétet, érdekességeket.
Gyerekekkel túrázni muris. Furcsán működnek. Ha valamit élveznek, érdekli őket, netán várják, akkor a fáradtág legkisebb jelét sem mutatják. Ellenben ha valami kezd ellaposodni, akkor kezdik kérdezgetni gyakran, hogy mikor érünk már oda? Messze van még? Ezekre a kérdésekre persze nem lehet okos válaszokat adni. A legjobb taktika az elterelés. Mindig ki kell találni, hogy mire koncentráljanak, mi lesz a következő cél. Ha ez sikerül, akkor elkerülhető a nyűglődés és az ötpercenkénti megállás. Katica, Ari és kpg elég ügyesen csinálták, látszik, hogy rendelkeznek némi tapasztalattal.
Szerencsére az útvonal elég érdekességet tartogatott, válogatott kalandokban volt részünk. Az első dolog, amin fellelkesedtek, az a patakon történő átkelés. Emlékeztem rá, hogy a Petőfi-pihenő emelkedője előtt át kell kelni valami patakon. Mikor ezt meghallották, onnantól kezdve azt várták. Nagyon reméltem, hogy valóban lesz is ott patak, nem csak egy árok, a csalódásnak talán beláthatatlanok lettek volna a következményei... Szerencsénkre még forrást is találtunk, amire nem is emlékeztem, sőt egy hatalmas kidőlt bükkfát is. A bükkfára egész hihetetlen módon másztak fel a lányok. Olyan egyensúlyérzékkel, hogy csak bámultam. Mindketten ügyesek voltak, de Luca különösen. Úgy állt fel és sétált végig a törzsön, hogy namég, mit sem törődve az alatta lévő mélységgel.
Mióta ott jártunk, egész megváltozott a környezet. Az addigi tiszta ösvényeket most lépten-nyomon keresztbe kidőlt fák tarkították. A gyerkek legnagyobb örömére. Nagyon élvezték, egyet elhagyva máris azt kérdezgették, hogy mikor lesz a következő? Ugye lesz még? Ismét egy jó kérdés, amire nem nagyon lehet válaszolni : )
A Petőfi-pihenő után megkerestük a közeli geoládát. Ugyanazt az örömöt lehetett látni a gyerekeken is, mint a felnőtt barátaimon, amikor megtalálunk egyet. Lenyűgözték őket a benne lévő kincsek, onnatól kezdve a környék összes ládáját felkutatták volna legszívesebben. Szegény kpg-t állandóan ezzel nyaggatták, hogy nézze meg a gps-en, hogy lesz-e útközben egy következő.
A kalandok közül kiemelkedett a turistaház körül töltött idő. Ettünk, ittunk, kávéztak a függők, jól éreztük magunkat. Egész döbbenetes módon a Kő-hegy tetején egy kis tó terül el. Közvetlenül a turistaház szomszédságában, persze csak időszakos, nyáron teljesen kiszárad. Egy füves rét laposába jól összegyűlik az esővíz, ami gondolom a szikla miatt nem tud elszivárogni. Nem is tudom már pontosan kitől származott az ötlet, de valamelyikünk kitalálta, hogy akár bele is lehetne menni. A gyerkőcök kapva-kaptak az alkalmon, megkérdezték, hogy szabad-e. Szerencsére nem voltak vaskalaposak a szülők és a pesztra, ezért igent mondtak. A csajszik lehúzták a cipőt, feltűrték a nacit és irány a víz! Mi a ház melletti padokról néztük őket. Egyszercsak nem bírtam tovább és én is becsatlakoztam. A franc fogja nézni a vizet sóvárogva a partról! Megérte bemenni, mert nagyon fincsi volt a lábaknak. A szélén kicsit iszapos, belül már nem. És végig füvön sétáltunk. A vizet jól felmelegítette a nap, de azért váltakoztak benne a melegebb és a hűvösebb áramlatok. A legmélyebb részén térdig is ért. Kpg suttyomban le is videózta a pancsit. A gyerekek jó sok időt eltöltöttek odabent, amit látva mások is bemerészkedtek.
Kicsit elidőztünk itt, már csak azért is, mert nagy fellegeket láttunk gyülekezni, és nem akartunk valahol nagyon elázni. A felhők aztán elvonultak, ragyogó napsütés követte. Arival kicsit félrevonultunk és csináltunk napüdvözletet. Nagyon élveztem, hogy mindezt egy mezőn tesszük, ráadásul verőfényben.
Találtunk kukacot is, amit végül Orsi és Jolán is meg mert fogni, igazi hősök voltak! Minden elismerésem, nehéz lehet olyanhoz hozzányúlni, amitől viszolyog az ember. Én valószínű egy pókkal szemben lettem volna nagyon bizalmatlan.
Megnéztük a Vasas-szakadékot, ami mindenkinek nagyon tetszett, de ott nem időztünk sokat, mert ott nem lehet annyi mindent csinálni. Ari észrevett egy szép ciklámen virágot, ami a sziklafal tetejére nőtt rá, de már bent a hasadékban. Elképesztő helyeken tudnak élni növények! Még jó, hogy nem tériszonyosok : ) Orsi meg egy kis siklót talált. Aki ismer, az tudja, mennyire szeretem az ilyen jellegű állatokat. Jól megnéztük mindannyian, aztán hagytuk menni dolgára.
Elbaktattunk a Lajos-forráshoz, amihez tartva találtunk egy gyászos cincért. Szép állatka, meg is mentettük, nehogy agyonnyomja valami autó az úttesten. A forrást már nagyon várták a lányok, mert már előre felcsigázta őket az ott lévő kis tóról szóló mese és az újabb pancsi lehetősége. Biztos hideg volt a víz, de ennek ellenére jól eltotyorásztak benne egy darabig.
Innen már csak vissza kellett ereszkedni Pomázra a kocsihoz. Azt gondoltam, hogy majd lesz nagy nyűglődés visszafelé, de szerencsére nem így lett. Le a kalappal a lányok előtt, nagyon ügyesek voltak. Mindig ki lehetett találni figyelemelterelőket, a lehető legjobbkor akadt elénk egy megmászható kidőlt fa, egy béka, egy turistaház forrással. És lehetett játszani a sárral. Mindenkinek jó sáros lett a cipője, az esők miatt ez elkerülhetetlen volt. Eleinte nem mindig élvezték, de mikor versenyezni kellett, hogy kié sárosabb, néha olyan élvezettel léptek bele a szinte bokáig érő sárba, hogy öröm volt nézni! A pici nyűglődéseket gyorsan le lehetett szerelni, zokszó nélkül gyalogolt mindenki visszafelé. Látszik, hogy a szülők rendelkeznek némi rutinnal ezen a téren, ügyesen kezelték a picit nyafogós helyzeteket.
Pomázon még élveztük a késő délutáni nap melegét, az uncsibb városi szakaszt Orsival feldobtuk egy kis fűdobálós csatával meg némi árnyjátékkal.
A gps szerint 16-17 km-t mentünk 423 m szinttel. Kpg csinált fotókat és videókat, lehet nézelődni.
