szerju

A parkolóból elindultunk lefelé a tereplépcsőn a bejárathoz. A Mátyás-hegyi barlangéhoz. Benyúltam a kis csőbe a kulcsért, majd felnyílt a vasajtó és beléphettünk a barlangba. Kis előtér fogadott padokkal, más csoportok hátizsákjaival. Van, aki itt öltözik át, sőt volt olyan, aki a bringáját is itt rakta le. Elindultunk lefelé a mélybe egy nagy vaslétrán...

Leérve egy viszonylag szűk rés fogadott. Igen, tényleg csak viszonylag, mivel kényelmesen lehetett állva közlekedni benne. Elindultunk az egyik irányba, kezdetét vette életem első barlangi kirándulása.
Csodálatos helyeken jártunk, egy teljesen új világ tárult elénk odalent. Nagyobb termek és szűk folyosók váltották egymást. Mindennek megvan a saját neve, ez igaz a termekre, járatokra, kisebb-nagyobb szilaalakzatokra. Voltunk a színházteremben, aminek közepén egy emberi arc rajzolódott ki a sziklákból bizonyos szögben. Horgas orra volt, határozott arccsontja, mélyen ülő szeme és kissé lekonyuló szája. Jártunk a könyvtárban, ahol a hatalmas sziklakönyvek gerincei ferdén sorakoztak egymás mellett. Elmentünk a vonalzó mellett, ami előtt elástuk a gyűrűimet, hogy nehogy később sérülést okozzanak, vagy beakadjanak valamibe. Megsimogattam az elefánt ormányát, ami éppen kilépett egy sziklából, nagy, szomorú szemekkel.

Sok emlékezetes helyszínt jártunk be, ezek közül az egyik - a krokodilos folyó - igazi kihívást tartogatott. Egy viszonylag szűk részen úgy kellett végigmenni, hogy az ember nem rakja le a lábát az "ösvényre", hiszen az telis-tele van krokodilokkal. Ha mégis beleesik a vízbe, akkor az egészet újra kellett kezdeni. Hihetetlennek tűnt, hogy meg lehet csinálni, de másodjára sikerült (Csabának elsőre is). Kézzel-lábbal-háttal-fenékkel-mindennel kellett a két falon támaszkodni a teljesítéshez. Az egyik kanyarban elsőre azt hittem, hogy szétszakadok. Támasztottam magam a kezemmel-lábammal, de nem tudtam megállítani a csúszást, rossz helyre került a súlypontom és pelepottyantam a folyóba. Másodjára már jobban ment, de azon a részen ismét nagyon kellett küzdeni, hogy sikerüljön.

A másik vidám dolog Nyuszi kuckója volt. Tudjátok, az az a hely, ahova Micimackó bemegy, de kifelé már nem tud jönni, mert beszorul a lukba. A többiek kényelembe helyezkedtek, leültek a kis teremben, figyelték a próbálkozást. A luk kb. fejmagasságban volt, már ránézésre is igen picinek tűnt. Első feladatként el kellett érni, ami nem volt egyszerű, lévén a környezete annyira nedves és csúszós volt, hogy bárhogy lépve lecsusszant a láb. Valahogy sikerült felevickélnem, egyik kezemet és a fejemet bedugni. Nem jó, a másik karom hátul van, ezt így nem lehet. Kicsit vissza, kart valahogy átdugtam. Okés, eddig jó, de hogyan tovább?? Derékig viszonylag könnyen el lehetett jutni, bár ez sem volt annyira egyszerű, mert a lábakra is figyelni kellett, nem állhattak akárhogy, mert ha lent maradnak, akkor nem tudok befordulni. Következett a feketeleves, a csípő. Ott hasaltam a lyukban, lógott karom-lábam és elképzelni sem tudtam, hogy hogy tudok onnan kijutni előre. A baj az volt, hogy a vissza irány sem tűnt járhatóbb útnak... Teljesen beszorultam a sziklába, se előre, se hátra. A csípőcsontomat nyomta a cucc, semennyi hely nem volt sehol. Előrehajoltam, Miki nézte, hogy hol mennyi hely van. Kicsit oldalra kellett fordulnom, amit kivitelezni egyáltalán nem volt egyszerű. A lábammal kellett volna megtolni magamat, de azok teljesen keresztbe álltak, azt sem tudtam mozdítani. Kicsit nyüszögtem a nagy megszorultságban, pont mint Micimackó, a többiek persze kacagtak : ) láthatóan nagyon élvezték az előadást : )) Egyszer valami csoda folytán a lábamat meg tudtam mozdítani és kivettem a keresztbe állásból. Az a bizonyos tolás is sikerült valahogyan, és a fenekem átjutott a szülőcsatornán. Huhh, a neheze már megvan! Innen viszont még mindig nem volt egyszerű, mert fejjel előre kellett kimászni, elég magasról. Egy kellemetlen ponton nyomta a szikla a combizmomat, de amúgy remekül meg lehetett tartani magam. Rettentően féltem, hogy fejre fogok esni, de szerencsére a többiek már ott voltak megfogni. Kiesni tényleg nem lehetett, annyira szűk volt a lyuk. Huhh, megszülettem újra! Kemény dolog lehet ez a kisbabáknak is. Leültem a jól megérdemelt helyemre és immár én voltam a nézőközönség, végignéztem Mikit, ahogy átcsusszan a lyukon, majd Csabát, ahogy kínkeservesen megszületik. Ha először látom Mikit átmenni, akkor nem féltem volna a végén annyira a fejreeséstől, mert valójában nem olyan félelmetes, mint aminek elsőre tűnik.

Csaba meg tudta kerülni a Földet, végigment az Egyenlítőn, amire én felmászni sem tudtam. Ez egy nagyobb terem, aminek az oldalfalán pici repedés fut végig, azon kell vízszintesen végigmenni. Majd legközelebb tovább próbálkozok...

Láttunk sziklarepedésbe települt kristályokat, denevéreket, sőt, apró pici cseppköveket is.
Miki megmutatta az állatkertet is: az agyagból egy nagy szikla tetejére figurákat készítettek. Állat, ember, vár, minden volt, sőt a kínai nagy fal is felkúszott a sziklára. Hiába na, játékos népség ez a barlangász!

Az egyik nagy teremben - a könyvtárban - mindannyian leültünk és lekapcsoltuk a fejlámpákat. Totális sötétség. Szokatlan állapot. Semmi, de tényleg semmilyen fény nem volt. Egy darabig még fénypöttyöket láttam, majd az is elmúlt. Csak a hangok maradtak. Fura, hogy ilyenkor jövünk rá, hogy mennyire a látásunkra támaszkodunk, most viszont sokkal intenzívebben használtuk a többi érzékszervünket. Kezet fogtunk, megnyugtató volt ott tudni a másik embert. Hirtelen a szagokra is jobban tudtam figyelni. Elmerengtünk azon, hogy mit kell tenni, ha nincs fény. Ott kell maradni és nem mozdulni. Még belegondolni is rossz volt, hiszen egyedül még lámpával is nehezen találnék ki abból az útvesztőből. Hiszen annyi, de annyi járat van, teljesen elvesztettem az idő-, távolság- és magasságérzékelésemet. Nem tudtam, hogy mennyit mentünk fel, mennyit le, milyen mélyen lehetünk, mennyi ideje vagyunk lent és távolságban mennyi az annyi. Odalent minden annyira más. Meseszép. Ahogy a fejlámpák megvilágították a tereket, látszott az agyag meleg barnássága és kő hűvös szürkesége. Táncoltak az árnyékok, minden változott és vibrált. Néha egész száraz helyeken mentünk, máshol kicsit csöpögős volt környezet és nedves a szikla. Nehéz volt felmérni, hogy mi mekkora. Néha hason kellett csúszni, mert annyira szűk volt, máskor óriási repedések és tágas terek magasodtak fölénk, alánk, mellénk. Teljesen egyetértek Mikivel, hogy a világ hirtelen valóban három dimenzióba ugrik. Nem csak 2D-ben tudom megválasztani a haladási irányomat, hanem bejön a harmadik dimenzió is, hiszen hol felfelé kezdtünk kimászni egy teremből, hol pedig lefelé kúsztunk át valahova. Mindenhol üregek, járatok, nyílások és termek sorozata, amik helyenként összekapcsolódnak, hihetetlen komlex és kusza szövevényt alkotva.

A barlangban újra csinálhat az ember olyasmit, amit gyerekkorából ismer, de felnőttként nem szokott már. Lehet hason csúszni-mászni a kemény agyagos földön, ér koszosnak lenni és nem törődni a ruhával, hanyatt feküdni, ha éppen az kell, letérdelni, kapaszkodni, mászni, ráhasalni a legelképesztőbb dolgokra is, nem törődve a környezettel felkapaszkodni a kövekre... Rettentően komplex mozgás, minden izmot megdolgoztat. Érzem, hogy a karom elfáradt, de izomláznak eddig még nincsen nyoma - de ezzel még várjuk ki a holnapot... Legnagyobb esélyes rá a hónalj mögötti izom. A barlangi tereptárgyak tanítanak küzdeni, ugyanakkor érezni a korlátokat. Kell néha bátorság, viszont ott van cserébe a jó érzés, ha sikerül valamit megoldani.

Éjfél után jöttünk ki, világító telihold fogadott minket az éjszakában. Elköszöntünk Lacitól és Ágitól, majd hárman lesétáltunk a Margit-hídig, közben daubneres moszkauert majszoltunk. Miénk volt a világ! Teljesen beleszerettem ebbe a föld alatti világba, annyi felfedeznivaló van még odalent. Megyek legközelebb is.