A kempingezésből hazaérve este elmentünk Donnával és Csabával Füstiékhez (Feriék kint élő barátja és a felesége), hogy visszaadjuk a cuccokat, amiket kölcsönadott nekünk - tőle volt a gleccsertúrára a beülőnk, hágóvasunk és jégcsákányunk is. Jól elbeszélgettünk velük, aminek az lett a vége, hogy másnapra megbeszéltünk egy közös kirándulást. Füsti mindenképpen ment volna egyedül is, felajánlotta, hogy csatlakozzunk, amit mi örömmel elfogadtunk.

Reggel nem indultunk korán, fél 9-re jött értünk, nem is mentünk messzi hegyekbe, csak a közelbe. Kábé egy órát kocsiztunk (ami alatt sikerült is szunyókálnom egyet), majd egy murvás úton leparkoltunk és elkezdtük keresni az ösvényt. Itt sem nagyon kijárt turistaúton haladtunk, hanem inkább csak egy ösvényen. Tulajdonképpen két csúcsot akartunk felkeresni: a Belmore Browne-t és a Tiara Peak-et, amik egymáshoz nagyon közel helyezkedtek el.

Sikerült is megtalálni a keresett ösvényt. Kezdetben szép fenyvesben haladtunk, majd át kellett kelni a patakon, amire egy nagy, kidőlt fenyőhídon is lehetőség nyílt. A fiúk természetesen ezt választották, én viszont inkább picit kerülve átugrottam a vizet - nem kockáztatva a leesést és vízbeesést. Leginkább attól paráztam, hogy leesek, és jól felsértenek a fenyők száraz ágai, mert elég magasan állt az a természetes híd. Eztán egy irtáson keltünk át, ahol rendesen kurjangattunk a medvék ellen (bár én titokban inkább látni szerettem volna egyet). Újra beértünk a szép fenyvesbe, és a patak újbóli átugrálgatása után elindultunk fölfelé. A patak valahogy eltűnt a kövek között, és tulajdonképpen egy kiszáradt mederben haladtunk fel a köveken.

Éppen ezért most nem is volt annyira szembetűnő a növényzet eltünedezése, szinte átmenet nélkül értük el a kőhatárt. Viszont az eddigiekkel ellentétben itt nem nagy kövek fogadtak, hanem kavicsok. Olyasmik, mint amiből a vasúti töltéseket készítik, méretre is és alakra is. Sőt, ezen a hegyen áthúzódott egy barnás sáv, ami miatt méginkább a rozsdalepte bazaltra asszociáltam.

Csaba ment elől, majd Füsti, végül én. Túrabotokat elfelejtettünk vinni, viszont Füsti kölcsönadta az övéit, amik nagyon jó szolgálatot tettek. Szerencsére nem volt meredek az oldal, csak a vége felé kicsit, de így is teljesen lassan tudtam csak haladni. Nagyon élveztem a kilátást, a tájat, csak a felfelé nem ment igazán. Még mindig nem tudtam kipihenni a nagy menést, hiszen a három napos gleccseres túra után egy nap pihi, egy nap túra, újabb pihi, majd pedig újabb túra következett. Sebaj, szépen haladtam azért felfelé az első csúcs irányába.

A fiúk már fent vártak az "álcsúcson", nem sokkal utánuk én is megérkeztem. Egyből fel is kellett venni a kabátot, mert bár néha a felhők mögül kibújt a nap, és minden gyönyörű napsütésbe burkolózott, erősen fújt a szél, ami miatt egy csöppet sem volt melegünk. Az álcsúcstól néhány méterre egy letörésbe behúzódtunk, az kicsit szélcsendesebb volt, ott ettünk almát és Füsti jóvoltából finom magokat. A srácok természetesen fényképeztek, én pedig fölvettem a másik nacimat is, hogy ne fázzak.

Nem sokat ücsörögtünk, elindultunk a rövid gerincen a Belmore Browne-hoz. A gerinc itt egyáltalán nem volt félős, mert csak az egyik oldalán tátongott szakadék, a másik oldala szép lankásan vezetett lefelé. Hamarosan el is értük a csúcsot, amihez azért kellett kicsit köveken felfelé kapaszkodni. De tényleg csak nagyon enyhén és rövid ideig, nem volt se félős, se túlzottan megerőltető.

Miután kinézelődtük magunkat, elindultunk visszafelé. Az első csúcs alatt vízszintesen átkeltünk a köveken a nyeregbe, majd kisebb-nagyobb puklikon hullámvasutaztunk. Néha kellett a kezünket is használni a fölfelé haladáshoz, de szerencsére mindenhol jó fogások és lábtartók segítettek, ráadásul szinte vízszintes terepről indultunk fölfelé.

Hamarosan elértünk a Tiara lábához. Már messzebbről láttuk, hogy nem véletlenül így nevezték el ezt a hegyet: a tetején lévő szikla szépen koszorúzta az alsó részeket, szinte függőlegesen magasodott fölfelé. Idáig nem is volt semmi gond, de most hogyan tovább? Magasodott előttünk a fal, és nem tudtam, hogy fogunk oda felmenni. Persze Füsti nem látta ennyire vészesnek a helyzetet, sitty-sutty felmászott a sziklákon a csúcsra, mint egy pók. Ahogy elindult, szólt, hogy várjunk kicsit, mert eléggé morzsalékos volt az út, néha megindult egy-egy kő lefelé. Nem sokkal később boldogan kiabált már nekünk a csúcsról.

A felmenésen túl még egy probléma akadt: okés, tegyük fel, hogy valahogy feljutunk, de hogy (és főleg hol) fogunk lejönni?!? Füsti után megindult Csaba is, kapaszkodott egyre fentebb és fentebb, míg én csak vártam a fal tövében. Jöttek le a kövek néha, nem is akartam indulni még. Aztán Csaba mondta is, hogy ne is menjek, mert ott nem tudok fölmenni - ekkorra ő már kábé ötembernyi magasságban kapaszkodott a falon, és nem igazán tudta, hogy merre tovább? Fölfelé nem tudott, lefelé meg már nem tudott. Aztán valahogy csak sikerült magát átküzdenie azon a nehéz szakaszon, de mondta, hogy ott semmiképp ne induljak el.

Időközben Füsti fent terepszemlét tartott, és kinézett egy másik útvonalat lefelé, a szokásos köves hegyoldalon le lehetett menni a túloldalt. Na jó, akkor már csak fel kell jutni! Talált nekem egy másik útvonalat, ami föntről könnyebbnek tűnt, mint amin ők ketten felmentek. Ehhez viszont meg kellett kerülnöm egy sziklatornyot, ami egyáltalán nem volt egyszerű. Ugyanis a másik oldalán igen meredeken indult lefelé a hegyoldal, ráadásul az egyik részen egy hófolt is utamat állta. Ahhoz túl széles volt, hogy átlépjem, ezért próbáltam rálépni, de esélytelen volt átmenni rajta, ugyanis kemény jég bújt meg a hónak tűnő folt alatt. Próbáltam a bakancsommal lépést ütni rajta, de nem sikerült. Egy követ viszont sikerült lerúgni, ami vészjóslóan görgött a mélybe. Hosszan. Nem akartam én is a sorsára jutni. Ezért mintha tojáshéjon lépdelnék, átkeltem a hófolt tetején, szorosan a sziklafal tövében. Huhh, eddig megúsztam.

Közben kiabáltunk a srácokkal, hogy milyen föntebb a terep. Csaba is felért időközben a csúcsra, én is elkezdtem a falmászást. Az első lépések viszonylag könnyen mentek, majd mikor már három méter magasan kapaszkodtam a falon, akkor éreztem, hogy ez nem lesz könnyű menet, és nagyon nem lenne jó onnan már leesni. Mert nem csak azt a három métert esném, hanem még jól megtoldanám vagy kétszáz gurulással. Pont, mint az a kő...

Lépésről lépésre, fogásról fogásra haladtam, Füsti fentről segített, hogy mit hogyan csináljak, szavakkal irányított. Minden egyes fogást meg kellett rángatni, hogy ne akkor szakadjon ki a kő a falból, amikor éppen a súlyomat akarom ráhelyezni. A lábtartó helyekkel is hasonló volt a helyzet, mindegyiket először jól ki kellett tapogatni, lerúgni róla a mozgó alkatrészeket. Tulajdonképpen ugyanúgy kellett mozogni, mint a barlangban (ami sokat segített ezen a részen): három pontot mindig fixen tartani, ami lehetett kéz, láb, szétfeszítés, hát, fenék, akármi, csak valami fix dolog.

Durván féltávig már feljutottam, amikor még rázósabb rész következett. Szerencsére Füsti oda már le tudott jönni hozzám segíteni. Sikerült neki odaadnom a hátizsákomat, utána azért nagyságrenddel biztonságosabbnak éreztem a mutatványt, hiszen nem akart lerángatni a szikláról a zsák. Egyszer Csaba véletlenül lelökött egy követ (szerencsére nem fölöttünk volt), kurjantott, hogy azért vigyázzunk. Folytattam a fölfelét, majd egy kis idő múlva Csaba kiáltott újra megdöbbenten, hogy az a kő még mindig gurul... Nem mertem belegondolni, hogy én is lehetnék egy kő. Igazából nem is volt időm félni, mert annyira lekötötte az agyamat a koncentrálás a fogásokra és a lépésekre, hogy már nem jutott hely a parának. Füsti mutatta a lépéseket is (persze nem mindent úgy csináltam, ahogy ő, mert én nem voltam olyan ügyes), de leginkább a módszert. Így a segítségével szépen lassan el is értem a sziklafal tetejét. Iszonyat nagy megkönnyebbüléssel töltött el a csúcsra való felérés. Egy kis ideig fel sem mertem állni, inkább csak ültem, és csodálkoztam, hogy azon a terepen fel tudtam menni.

A küzdelmet siker koronázta, ugyanis a csúcsra épített kőemberkében megtaláltuk a csúcsnaplót. Szépen be is vezettem a nevünket, ettünk kicsit, bámészkodtunk, majd indultunk lefelé. Az igazat megvallva szerettem volna minél hamarabb elhagyni azt a hegyet.

Jó meredek törmeléklejtőn ereszkedtünk le, közben nem győztem ámuldozni azon, hogy Füsti mit művelt. Hihetetlen gyorsasággal szaladt le a köveken, és legnagyobb megdöbbenésemre egyszer sem vágódott el. Egy hosszú hófolton a fiúk a bakancs talpán síeltek lefelé, én meg nadrágszánkóztam egyet. Később át kellett kelnünk vízszintesen egy szakaszon, mert a hófolt vége szakadékban végződött, de legalábbis olyan terepben, hogy a fiúk jobbnak látták nem arra menni. Így hát bementünk inkább a fenyvesbe, teljesen érintetlen erdőben haladtunk a puha és vastag tűpárnán, bukdácsolva a kidőlt törzseken, és szlalomozva a fák ágai között. Tudtuk, hogy jó az irány, és hamarosan becsatlakozunk majd valami ösvényfélébe.

Ez így is lett, elértünk egy másik patakmedret, ami tele volt kövekkel, majd nem sokkal később a reggeli nyomunkba is becsatlakoztunk. Visszafelé átmentünk a fenyvesen, az irtáson, majd következett a fenyőhíd a patak fölött. A srácok könnyedén átsétáltak rajta, és ezúttal én is elhatároztam, hogy nem leszek nyuszi. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, ha vizes lesz a bakancsom az sem számít igazán. Szépen lassan, a botokkal támaszkodva átaraszoltam rajta, és marha büszke voltam magamra, hogy nem kerültem ki!

A végén a gps-en jól látszott a kocsi pozíciója, Csaba felvetette, hogy csináljunk egy levágást, amivel jól lerövidítjük az utat. Hát csináljunk! - mondtuk rá mi is. Aztán jól megbántuk. Mert a fenyvesben leereszkedve egy mocsár fogadott, azon a részen a patak nem tudta kitalálni önmagát, ezért ment mindenfelé. Esélytelen, hogy ott szétázás nélkül átkeljünk, ezért a szélén elsunnyogva, kellemetlen fenyvesben visszaevickéltünk az ösvényre. Innentől kezdve már simán kiértünk a murvás úton a kocsihoz. Ettünk - ittunk - átöltöztünk, majd indultunk hazafelé.

Remek kis napunk volt hála Füstinek, köszönet érte.

Füsti képei a Belmore Browne-ról és a Tiara-ról. Majd lesznek Csabának is, de még dolgozik rajtuk - bár most inkább a Tour-t nézi.