A barlangos túrák során ismerkedtünk meg Ferivel, akiről kiderült, hogy a barlangozáson kívül egyéb perverziója is van: amatőr csillagász. Egyszer tett is egy felelőtlen ígéretet, hogy ha alkalom lesz rá, akkor elvisz csillagokat nézni. Neki ugyanis van egy halandó ember számára gigantikus távcsöve, ami egyből felcsigázott.
Múlt év végén került először szóba, hogy január 4-én részleges napfogyatkozás lesz megfigyelhető Magyarországról, menjünk el megnézni. A dologra januárban visszatértünk, és beszéltünk is róla, hogy próbáljuk meg megszervezni az észlelést, ha van rá lehetőség. Csaba nem csatlakozott hozzánk, ezért ketten vágtunk neki a kalandnak. Mivel így volt elég hely a kocsiban a távcsőnek, gondoltuk bepróbálkozunk részlegesen a Quadrantidák meteorrajjal is, ami előző éjjel tetőzött. Nem volt kedvem az egész éjszakát odakint tölteni, ezért egy kompromisszumos megoldás mellett döntöttünk. Az volt a terv, hogy Feri hajnali 2-kor megnézni náluk az eget, meg mindenféle műholdképet, fél 3-kor beszélünk, és ha zöld lámpát kapunk, akkor 3-kor találkozunk. Így is lett, 3:10-kor már robogtunk is át a Margit hídon a hegyek irányába.
Azt terveztük, hogy felmegyünk Dobogókőre megnézni, mi a pálya, aztán az ottani tapasztalatok fényében döntünk a továbbiakról. Feri folyamatos kapcsolatban állt több észlelőcsoporttal is. Elindultunk kifelé a szentendrein, ahol szomorúan vettük tudomásul, hogy szállingózik a hó. A hegyre felfelé menet sem állt el a hóesés, a fákon pedig egész komoly mennyiségű zúzmaralerakódást láttunk. Sebaj, nem adtuk fel, ha már addig elmentünk! Pilisszentkereszt után hirtelen kitisztult az ég, legalábbis egy része, és megpillantottuk a csillagos égboltot. Hihetetlenül megörültünk, hátha szerencsénk lesz!
Leparkoltunk a Matyi büfé előtti parkolóban (sajnos almás pitéről most nem is álmodhattunk), majd kocsit (nem)lezárva elsétáltunk a sípályán kicsit túl lévő rádióállomáshoz. Az útmenti fák által határolt égi folyosó ígéretesnek mutatkozott, tele volt csillaggal. Sajnos úgy csak az égbolt kis szeglete volt látható, viszont a rádióállomástól már egész nagy területet lehetett belátni. Kicsit bámuldoztunk, a ködpamacsok jöttek-mentek, de alapvetően tiszta időt fogtunk ki. Ekkortájt döntöttük el, hogy maradunk. Visszasétáltunk a kocsihoz, és elautóztunk a rádióállomáshoz. Feri felfújta a hálózsákját (nagyon menő dolog, praktikus darab), én pedig leterítettem a három réteg polyfoam-ot, meg a hálózsákomat, és bebújtunk. Csak feküdtünk hanyatt és bámultuk az eget. Kaptam kis mesét mi-micsoda témában, megnéztük a Vénusz felkelését, és közben próbáltuk a lábujjainkat mozgatni, hogy ne fagyjanak el teljesen.
Kisvártatva jöttek Ferinek ismerősei. A srác kicsit nézelődött, felmérte a terepet, majd kirakta a távcsövének és a fényképezőjének az állványát. Még volt hátra majdnem egy óra napkeltéig, volt ideje rendesen rákészülni. Nekünk semmi kedvünk nem volt még kibújni a melegről, így még punnyadtunk a zsákokban. Sajnos eljött az idő, hogy ki kellett másznom, szólított a természet, ráadásul időközben a nap is felkelt - amiből sajnos nem láttunk semmit a közben beködösödött égen.
Elgémberedett tagjainkat felpezsdítendő tettünk egy sétát a csúcskőhöz. Pazar panoráma fogadott minket: mindent belepő hótakaró, a fákon nagyon vastag zúzmara, és nem csak az ágakon, hanem a törzseken is, és úgy általában mindenen. Lábaink előtt hevertek a hegyek-völgyek, távolban a Duna burkolózott gőzbundába, és a völgyekben megült a köd. Mindehhez a kora reggel fényei, és itt-ott kék égbolt társult. Leírhatatlan látvány.
Visszamentünk a kocsihoz, közben próbáltuk leskelődni a napot, de nem akarta magát megmutatni. Jöttek a hírek az ország más pontjairól, és már kezdtük magunkat rosszul érezni miatta, hogy mennyire pechesek vagyunk. Ajkán ragyogó kék ég, verőfény, semmi nem akadályozza a látványt; Galyatető: jó látási viszonyok. Mi meg csak nézzük a büdös nagy szürkeséget odafent, meresztjük a szemünket, de semmi. Talán lentebb jobb lehet? Ki tudja? Nézzük meg! Útra is keltünk, elindultunk lefelé, hogy megyünk kicsit nyugatabbra, hátha. Viszont a csúcstól lefelé haladva a ködréteg egyre vastagodott, a látótávolság pedig drasztikusan csökkent. Ez így nem lesz jó. Már csak fél óra van a csúcspontig. Ha valahol van esélyünk valamit látni, az Dobogókő. Irány vissza.
A sípálya felé van egy nagyobb szálló, amit úgy tűnik télire teljesen magára hagytak, annak a teraszát pécéztük ki, mint kilátóhely. Sokadjára betájoltuk magunkat, hogy merre kell nézni, de semmi. Lementünk a kocsihoz távcsőért, hátha az majd segít. Persze nem, köd ellen nem véd. Aztán egyszercsak éreztük, hogy mintha világosodna, és akkor végre előbújt, amire annyit vártunk! Megláttuk a Napot, amiből a Hold egy jókora darabot kikanyarított magának. Egészen földöntúli látvány volt, ahogy a szürkeségből előderengett; halványan, de élesen és határozottan. Nem győztünk neki örömködni, még ugráltam is a gyönyörűségtől. Mivel még így is jókora párán keresztül láttuk, simán lehetett szabad szemmel is nézni, nem volt szükség a napszűrő szemüvegekre. Olyannyira nem, hogy azokon keresztül semennyit sem lehetett látni, ahhoz túl kevés volt a fény. Néztük, néztük, és nem hittünk a szemünknek, hogy valami lehet ennyire szép. Tisztára olyan volt, mint a Dreamworks filmek elején a Hold sarlója, amiből az emberke lógatja a pecáját. Mint egy fényes síkidom, amit kivágtak, és odaragasztottak az égre.
Aztán elkezdett a köd oszlani, a Nap fényesedni, és már nem lehetett szabad szemmel látni. Lementünk a kocsihoz elhozni az "észlelőasztalt" és a vetítőszerkezetet, majd visszatértünk, és Feri beüzemelte ez utóbbit. Ez egy kis papírból ragasztott szerkezet, aminek segítségével a Nap képét egy papírra lehet vetíteni, ezáltal lehet követni a Hold mozgását árnyjáték formájában. Egész ötletes kis ketyere. Még egy darabig gyönyörködhettünk a látványban, aztán jöttek a ködök...
Elkezdtünk járkálni, hogy ne fázzunk, ittunk forró teát termoszból és ettünk pilótakekszet. Meg a bakancsommal építettem egy hórepülőt. Találkoztunk egy idősebb párral, akik a szállóba szerettek volna bemenni, de szomorúan vették tudomásul, hogy teljesen be van zárva. Majd ismét éreztük, hogy fényesedik körülöttünk minden, és újra volt szerencsénk meglátni a jelenséget. A Hold már erősen kifelé haladt, épp csak kicsit harapott bele a Napba. Mint egy benyomódott ping-pong labda. A kilépés előtti percekben újra beködösödött, és tovább nem is láttuk.
Összepakoltunk, és indultunk is vissza Pestre, jöttem dolgozni. Egészen szürreális élmény volt ez a hajnal és délelőtt. Lenyűgöznek ezek a természeti jelenségek, nagyon szerencsések vagyunk, hogy láthatunk ilyesmit. És azért is hálásak lehetünk, hogy a köd megosztotta velünk az élményt. Persze ehhez kellett a mi kitartásunk is, jó döntések sorozata, és jókor lenni jó helyen. Láttunk "napudvart", ami olyan, mint a holdudvar: az égitest felőli részen kékes színű, kifelé pedig narancsba és vörösbe hajló gyűrű (hivatalos nevén koszorú-jelenség), fantasztikus csillagos eget és reggeli fényeket, zúzmarával roskadásig telt fákat, és persze a napfogyatkozást.
