A gleccsertúra utáni nap pihenéssel telt. Nem is keltünk korán, élveztük a lazítást. Napközben Feriék elhatároztak egy családi kempingezést, ahova mi is csatlakozhattunk. Elég izgatott voltam emiatt, mert még nem is nagyon voltam kempingezni úgy igazán. Arrafelé viszont nagy hagyománya van ennek, boldog-boldogtalan nekiindul a szebbnél szebb tájaknak és kempingezik. Van, aki lakókocsis megoldással, és van, aki sátorral teszi ezt. Az infrastruktúra mindehhez biztosított, különböző profilú és felszereltségű kemping áll a kirándulók rendelkezésére.
A csütörtöki nap (július 1.) munkaszüneti nap volt Kanadában, ezért a pénteket elég sok ember kivette szabadságnak, így a kempingezők száma is megugrott azon a hétvégén. Mivel mi nem indultunk korán, ezért szerda estefelé már necces volt kempinghelyet találni. Feri tájékozódott a neten, és ő meg Csaba elindultak az öt gyerekkel helyet foglalni. Donna és én pedig még otthon voltunk egy darabig, tettünk-vettünk, intéztük a bevásárlást, majd a többiek után indultunk. Előzetesen volt olyan pillanat, hogy Csabával nem is hittük el, hogy aznap még elmegyünk, mert azért öt gyerkőc cuccait összeszedni nem egyszerű; ehhez jön még a kempingcucc, sátor, mindenkinek hálózsák, a kaja, ez-az-amaz. De a szülők már rutinosak, ők egy percig sem kételkedtek az indulásban.
Estére összegyűlt mindenki, minket már Donnával felállított sátrak és ropogó tűz fogadott. Sütöttünk marshmallow-t, sőt, beraktuk két kekszlap közé egy darab vékony csokival. Hmmm... Beszélgettünk a tűz körül egy darabig, majd készülődtünk a lefekvéshez. Ez tényleg komoly készülést jelentett, mert ott nem lehet csak úgy befeküdni a sátorba és mindent szanaszét hagyni. Ugyanis a Kananaskis Lake-hez mentünk, ami a medvék területe. Ők pedig rá tudnak járni a sátrak körüli élelemre. Ezért mindenhol figyelmeztető táblákon lehet olvasni, hogy mi a teendő. A szemetet medvebiztos szemetesbe szabad csak dobni, minden kaját ki kel vinni éjjelre a kocsiba. Csabával abban a sátorban aludtunk, mint amiben a hegyen is, Feriék meg egy gigantikus nagyban együtt.
Másnapra nem terveztünk semmi megerőltetőt. Reggeli után elmentünk a gyerekekkel sétálni egyet. Kicsit nyűglődtek a séta miatt, de nem volt apelláta. Útközben játszottunk Lilivel fekete-fehér-igen-nemet, majd lesétáltunk a tópartra. A fiúk ügyesen kacsáztak (én nagyon béna vagyok benne, nem sikerült), én pedig csak úgy lányosan beledobáltam a kavicsokat a vízbe. Tetszett a csobbanás és a csapott hullámok. Csabának az egyik ötöt is pattant a felszínen, az lett a legtöbb. A parti kövekből építettünk Lilivel egy kőbékát.
Mikor elindultunk, még nagyon hideg volt (az éjszaka és a hosszú túra miatt érzett fáradtság miatt is fáztam), de ekkorra már kezdett jó lenni, lentebb is vetkőztünk kicsit. A gyerekek nyűgösködtek, vissza akartak menni, de mi Csabával még mentünk volna tovább. Ferinél volt térkép, azt ideadta, a kis kulacsomat feltöltöttük teával, mert ajánlotta, hogy menjünk fel a közeli hegyre: Mount Indefatigable (Fáradhatatlan-hegy). Hááát, ha már itt vagyunk, végül is miért ne induljunk el? Ők visszamentek, mi pedig folytattuk az utat. Az volt a koncepció, hogy megyünk ameddig jól esik, maximum visszafordulunk.
A két tó közötti gáton áthaladva elkezdtük a fölfelét. Először nem a jó turistaúton indultunk, de sebaj, hamar rájöttünk, és legalább megnéztük a tavat abból az irányból is. Visszafordultunk, hogy aztán a helyes úton kezdjük el újra az emelkedést. Lassan mentünk, nem siettünk, ennek ellenére lemaradtam. Nagyon éreztem még a gleccsertúra hatását, de azért szépen haladtunk felfelé. Csaba kicsit előrébb járt, aztán mikor egyszer elvesztettem a nyomát, akkor nyűgös is lettem. Nem ment túl jól, de nem akartam visszafordulni. Mert akkor ő sem ment volna fel, és nem akartam elrontani az örömét. Ráadásul gyakran nem járunk arra, ennyi küzdést megér az a hegy. Persze az orrom is elkezdett vérezni, az volt az a pillanat, amikor tényleg csak egy hajszálnyi hiányzott a visszafordulástól. De a megfutamodás valójában nem volt opció. Így mentünk, szépen lassan, de biztosan.
A látvány mindenért kárpótolt. Ahogy egyre fentebb jutottunk, egyre több tárult elénk a környezetből. Kezdtük jól látni a két tavat és a környező hegyeket. A messzeségen kívül a közeli dolgokra is figyeltem. A múltkori heggyel ellentétben itt sokkal bujább növényzetben haladtunk. Valahogy a helyi mikroklíma és talajadottságok kedveztek a virágoknak, így változatosabbnál változatosabb példányokat csodálhattunk meg, teljesen lekötötte a figyelmemet. Folyton lelkendeztem Csabának, hogy éppen melyiket nézze meg, mert mindegyik annyira különleges volt - gondolom időnként a pokolba kívánt emiatt, de nagy türelemmel viselte. A hegy különböző magasságú szakaszai különböző színekben pompáztak: az alsóbb részen sárga virágok borították a talajt, valami apró liliomféle; fentebb egy részen kékké változott a föld a nefelejtsektől; de láttunk sárga, piros, fehér, lila virágokat is. És iszonyú sok szamócát. Virágot. Csak virágot, gyümölcsöt egyet sem. Grrrr... Talán ezt sajnáltam legjobban, nagyon fájt a hiánya.
Lassan itt is lecsökkent a faméret, jöttek a bokrok, majd csak a fű, később már az sem. Elértük a sziklahatárt, ami hamarosan jó meredekké változott. Tulajdonképpen az út is megszűnt, innentől kezdve mindenki ott ment, ahogy tudott, nem lehetett látni egy dedikált útvonalat. A kövek lötyögősök és érdesek voltak, de annyira, hogy az ember kezéről a bőrt simán le tudták koptatni. Többször megálltam pihizni pár másodpercet, de a küzdelemnek meglett a jutalma, ugyanis felértünk a csúcsra!
Azaz csak az első csúcsra, ugyanis nem az volt a legmagasabb pont. Itt csak egy időjárásfigyelő állomást találtunk, meg két túrázós lányt, akik a lehető legjobb helyet választották uzsonnájuk elfogyasztásához. Az igazi csúcsot egy rövid gerincen át lehetett megközelíteni, Csaba el is indult, én meg követtem. Először vaciláltam, hogy menjek-e, de aztán erőt vettem magamon. Nem fizikait, hanem inkább lelkit, ugyanis a gerincgyártók itt is szűkölködtek az anyaggal, ezért nem valami széles úton haladtunk. Úgy is mondhatnám, hogy igen keskenyen. Többször nem is mertem felállni, nehogy véletlenül lepotyogjak, sőt egy szakaszon konkrétan négykézláb, majd ülve keltem át. De az igazi csúcsnál igen kellemes kis teraszocska fogadott, amit két nagy kő határolt el a szeles oldaltól. Itt ücsörögve ettük meg a csúcsalmát és a csúcscsokit (Csaba meglepicsokiját). Míg ő fényképezett, én egy darabig gyönyörködtem a panorámában, majd elkezdtem visszaaraszolni a kitett gerincen.
Indulásnál kicsit túlzásnak tűnt a sok réteg ruha, meg felfelé is, viszont a csúcson már egyáltalán nem. Olyan erős szél fújt, hogy egy részen szinte rá tudtam hasalni és megtartott. Szerencsére nem kellett sokat menni a szeles oldalon, a gerincen átkelve egy lépés után már tökéletes szélcsendet élvezhettünk. Ekkorra már késő délutánra járt az idő, kiürült a hegy. Ugyanis itt lehet találkozni emberekkel, nem is olyan nehéz terep, kirándulóhely közelében is van, népszerű célpont a túrázók körében. Lefelé ugyanarra mentünk, mint fölfelé. A bokros szakaszon nagy meglepetésünkre Csaba meglátott egy állatkát. Irtó murisan viselkedett, nem volt egy félős jószág. Sőt, kíváncsian méregetett minket, de azért egy bizonyos távolságot tartott. Mókusra tippeltünk, mert olyasmi volt, csak kisebb farokkal és a földön élt fák hiányában. Később láttuk, hogy földimókushoz volt szerencsénk. Csaba fényképezett, én meg csak nézelődtem és lassan csurogtam lefelé. Végighaladtunk a már ismert szakaszokon, majd viszonylag gyorsan visszaértünk a kempingbe.
Jól kifáradtunk, de a többieknek - főleg Donnának - hála meleg paprikáskrumpli fogadott. Ferinek elmeséltük az élményeinket, majd ismét élveztük a jól megérdemelt pihenést, miközben ő a gyerekekkel elment megnézni egy előadást egy közeli kempingben. Nem terveztük aznapra, hogy egy ilyen hegyet megmászunk, de egyikünk sem bánta meg. Csodálatos látványban volt részünk, megfigyelhettük fentről a környező vonulatokat, a tavakat, a tóba beömlő patakok deltáját, a homokpadot, a szigeteket, a növényzet rétegződését. És méltóak lettünk a hegy nevéhez. Összesen kábés 1200 m szintet mentünk, ami azért nem is olyan kevés.
Este még Csabával elsétáltunk egy gátszakaszhoz, ahol talált nekem szarvast, hármat is. Egy darabig figyeltük őket, a tűréshatárukig megközelítve őket, majd jóéjt kívántunk nekik és mentünk mi is pihenni.
Még egy éjszaka ott aludtunk a kempingben, bár immár kettővel kevesebben, mert Donnának és kis-Donnának haza kellett menni egy nappal korábban. Másnap hazafelé útbaejtettük a látogatóközpontot, amit nagyon profin megcsináltak. Szép faépület, hatalmas üvegablakokkal, télen működő kandallóval, interaktív kiállítással, ajándékbolttal. Az idő elromlott már ekkorra, így többször nem is álltunk meg hazáig.
