Eljött az első egész hétvégés tanfolyam ideje, Aggtelekre mentünk megismerkedni a vizes barlangok szépségeivel. Pénteken este indultunk, mert szombaton nem akartunk hajnalban kelni, ugyanis reggel viszonylag korán kezdtük az első túrát. Négyen utaztunk együtt: Csaba, Feri, Doki és én. Sajnos Tamás, Miki és Viki nem tudtak lejönni péntek este, így az első ismerkedős estéből kimaradtak. Dugig pakoltuk a kombit, mindenkinek elég sok cucca lett a végén. Csaba simán levezetett odáig, meg sem álltunk sehol, és a hátül ülő krumpliszsákokra is nagyjából vigyázott.

Odaérve a falu közepén lévő barlangász házhoz már egy vidám társaság fogadott, az első emberek már korábban odaértek. A tipikus háromosztatú házba középtájon a konyhába léptünk be, amit egy emberes méretű asztal uralt, körülötte székekkel, belső oldalán ülésre és alvásra is alkalmas ágyakkal. A konyhában minden akadt, amire szükség lehetett, fel volt szerelve mosogatóval, gáztűzhellyel, edényekkel, a gerendákról lógtak le a serpenyők és a szedőkanalak. Tőle jobbra és balra nyílt egy-egy szoba, tele emeletes ágyakkal, tipikus turistaszállás hangulatot adva a helynek. Érkezés után gyorsan bepakoltunk, foglaltunk ágyat - szerencsére jutott hely az emeleten, ott szeretek leginkább aludni. Mindezek után belefolytunk a közösségi életbe. Vacsiztunk, söröztünk, becherovkáztunk, pálinkáztunk ízlés szerint, beszélgettünk a többiekkel, és úgy egyáltalán ismerkedtünk a BEACosokkal és egyéb tanfolyamosokkal.

Szerencsére a legtöbb társaságban akad egy-egy ember, aki tud gitározni, és kellően exhibicionista ahhoz, hogy a tudását megossza a többiekkel is. Povi hozta is a gitárját, és a szobában elkezdett játszani szépen csendesen. Az este előrehaladtával viszont túravezető Tamás egy ponton magához ragadta a hangszert, és hangját kieresztve énekelni kezdett az konyhaasztalnál. Nagyon jól csinálta, egy pillanat alatt remek hangulatot teremtett Povi szájharmonikázása kíséretében. A rutinosabb barlangászok énekelték a barlangos dalokat, mi újoncok meg csak nevettünk a mókás szövegeken, és a refréneket dúdoltuk.

Idővel nyugovóra tértünk, mert másnap kelni kellett viszonylag korán, hiszen egész sok időbe telik, mire mindenki megreggelizik és összepakol. 8 után nem sokkal indultak az autók Jósvafőre, addigra mindenkinek el kellett készülnie. A sofőrök elvitték a kocsikat, majd egy autóval visszajöttek a házhoz, és indulhatott is a csapat a Baradlához. Kellemes sétával el is értük a bejáratot, ahol az utolsó lehetőséget kihasználva még meglátogattuk a wc-t. Az overallomat nem volt szabad felvennem, mert nem mostam ki a hétvége előtt, így műnyúlban vágtam neki a túrának. Persze később a barlangban már belebújtam, nem kellett kézben hurcolászni.

A Baradlában először az aggteleki oldal turistás részeit néztük meg és jártuk be nagyjából. Valamikor jártam én már ott, de rettentő régen, nem túl éles emlékeim vannak róla. De így legalább újra rá lehetett csodálkozni a cseppkövek varázslatos világára és a hatalmas termekre. A nagyon kiépített rész után rámentünk a hosszú túra útvonalára, ami a benti patakot követte, de még mindig kiépített módon, csak rövid szakaszon gázoltunk a vízben. Hamarosan elértünk egy elágazáshoz, ami a Retek-ág bejáratát jelentette. Itt kisebb csoportokra oszlott a társaság, a mi csapatunk ment elől Doki vezetésével. Ő elég zúzósra akarta venni a figurát, hogy minél bentebb el tudjunk jutni, be is társultunk hozzá gyorsan.

A Retek-ág retek alakú cseppkövekről kapta a nevét, egy helyen láttuk is őket, bár szerintem sokkal nemesebb nevet érdemelne ez a szakasz, mint a retek. Hiszen igazi mesevilágba csöppentünk, nem is hittem, hogy ennyire gyönyörű létezik ilyen kis helyre összezsúfolva. A falak, a mennyezet, és úgy általában minden roskadásig tele volt cseppkövekkel, mindenféle formában, színben és méretben. Sokszor éppen csak egy átbújásnyi rés volt közöttünk, és gyakran lehajolva kellett közlekedni, hogy nehogy leverjük a szalmákat a mennyezetről. Nagyon boldog voltam, hogy ott lehetek, és nem győztem nézelődni, magamba szívni a látványt. A legkevésbé sem zavart, hogy sokszor térdig gázoltunk a hideg vízben, fázásnak nyomát sem éreztem. Minden kanyarnál izgatottan vártam, hogy vajon mi lesz utána, mit tartogat még a járat. Varázslatos egy hely, szerintem a mesefilmrajzolókat ilyen helyekre szokták küldeni továbbképzésre.

Két nagyon emlékezetes képződmény hagyott bennem mély nyomot. Az egyik az Anyósnyelv nevezetű cseppkő, ami egy kanyarban a mennyezetről lógott le úgy, mintha egy drapériát függesztettek volna fel. Hatalmas volt, hosszú és széles, leért egészen a földig, belefúródott, mint egy nagy tőr. Szépen át lehetett világítani, látszódott a szerkezete. A másik pedig egy gigantikus repedés volt. Mint mikor Mózes kettéválasztja a tengert, úgy választódott szét a szikla két oldala. Magas, keskeny résen kellett átgyalogolni egész hosszan, aminek az oldalát repedések tagolták a kőzet rétegei mentén, nagyszerű lépéseket és fogásokat kialakítva. Doki mondta, hogy a tanfolyam végére fel kell ott tudnunk traverzálni.

A végponttól kifelé jövet találkoztunk a többi csoporttal is, és már vegyesen, keveredve indultunk el kifelé. Sajnos itt következett a hétvége legrosszabb pillanata: párásodott a szemüvegem, konkrétan szinte semmit sem láttam. Nagyon vacak érzés volt, az sem segített, hogy belemártottam a vízbe. Emiatt egyszer meg is csúsztam egy kőperemről. Nagyot esni nem is tudtam volna, és szerencsére Matyi éppen ott ment mellettem, így meg tudott tartani, de azért a térdemet erősen beütöttem egy kőbe, ami nagyon nem esett jól.

A Retek-ágból kiérve csokiztunk, csizmát ürítettünk, majd elindultunk tovább a jósvafői oldal felé immár a kiépített (de még nem betonozott) részen. Cseppkövek jöttek-mentek, néhányan már be is teltek a látvánnyal, én viszont még úgy éreztem, hogy nem láttam eleget, még fér az agyamba információ. A következő csoda a jósvafői oldalon lévő zenés nagyterem volt, ahol körbejárhattuk a hátsó részeket is, teljesen szabadon, miközben szólt a zene, és játszadoztak a fények a cseppkőalakzatokon, különféleképpen megvilágítva őket. Azon gondolkodtunk közben, hogy vajon hány m3-es a terem, és ezt hogy lehetne lemérni. Meg azon is, hogy szerencsések voltak azok az ősemberek, akik ilyen kecót tudtak kifogni.

Végre, odakint! Már több órája bent voltunk a hegy gyomrában, és igen jól esett felérni a felszínre. Egyből megláttuk a legfontosabb jelet, kis nyilacska mutatta, hogy merre vannak a mosdók. Némi tárlatnézegetés után elsétáltunk a kocsikhoz, ahol mindenki rávetette magát a kajára-csokira. Akinek volt neoprénje, az át is öltözött, hiszen a következő napirendi pont következett: a Kossuth-barlang meglátogatása.

Elsétáltunk a bejárathoz, majd a szokásosnak mondható lépcsősoron lesétáltunk a táróba. A mesterséges rész hirtelen eltűnt, és előttünk állt a következő kaland. Hamarosan a száraz résznek is vége szakadt, újra éreztük a csizmába beömlő 13-14 fokos vizet, ami hamarosan átváltott combmagasságúra. Nézem az előttem lévő embert, hogy mire számíthatok, és mikor ő már fenékig merült, akkor lélekben nagyon készültem, hiszen én leszek a következő, és nem úszom meg. Viszont a látvány mindenért kárpótolt. A barlangot egész jól kiépítették, ami miatt turistacsoportok fogadására is alkalmas. Persze itt nem szépen lebetonozott járófelületre kell gondolni, hanem a falba rögzített lépővasakra, ami fölöslegessé tette a traverzálást, és a vízre kifeszített dupla-drótkötélre: egy a lépéseknek (víz alatt), egy pedig kapaszkodáshoz (vállmagasságban). Szűk falak között araszoltunk az acélsodronyon bokáig vagy térdig merülve a vízbe, miközben keskeny sziklapengék tűntek elő körülöttünk a vízben, néhol egy-egy cseppkő társaságában.

Elértük a barlang végét, ami búvárkodás nélkül megközelíthető, és Tamás asszisztálásával sikeresen bemásztunk egy üregbe anélkül, hogy nyakig merültünk volna az áldásba. Ő nagyon jól bírta a vízben ácsorgást, nemhiába vasember, persze a neoprén is gondolom segített. Sajnos indulni kellett vissza, pedig még szívesen időztem volna kicsit. A visszafelé úton jöttek szembe a már ismerős alakzatok, és a víz is egyre sekélyebbé vált. Kiérve a szabadba megmártóztam a patakban, hogy az overallomról lemossam az agyag nagyját a vízmű által gerjesztett vízesésben. Mikor kifelé igyekeztem a patakból, hirtelen eltűnt a lábam alól a patakmeder, és az addig térdig érő víz hirtelen nyakig érő lett, dobtam egy hasast, és kievickéltem a partra. Az overall nyakán nem folyt be a víz szerencsére, de a hasam kicsit nyirkos lett. Na ezt a részt szívesen kihagytam volna... Az autókhoz érve várt minket a reggel gondosan bekészített váltóruha, törölközővel egyetemben. Enyhén szállingózó hópihék között teljesen levetkőztünk, megtörölköztünk, és bebújtunk végre a száraz ruhába. A vizes cuccok bezacskózása után már robogtunk is vissza a szállásra.

Otthon az első feladat a felszerelés rendbetétele volt. A ház lakórésze mögötti helyiséget egy kályha fűtötte, amibe valaki jól begyújtott, a srácok pedig kifeszítettek fölé egy kötelet. A műnyulakat és az overallokat kicsavarás után kiteregettük a kötélre, a kályhát körberaktuk a gumicsizmákkal, és reménykedtünk benne, hogy reggelre nem marad minden csuromvizes. Eztán jött a zuhanyzás, ahol az átfolyós vízmelegítőnek hála mindenkinek jutott jó forró víz. Egész embernek érezhettük magunkat utána.

Napközben a házban két ember - akiket nem tudom, hogy milyen módon kapcsolódnak a BEAC-hoz - csinált a társaságnak vacsorát paprikáskrumpli formájában. Húúú, hogy az milyen fincsi lett! Jól is esett a meleg étel mindenkinek. Előtte-utána iszogattunk, és előszedtük az egyik elméleti órán kapott zsinórokat, hogy tanuljuk és gyakoroljuk a csomókat. Miki Matyival alkotott egy párost, én pedig mellettük Dokival merültem el a csomózás rejtelmeiben. Mindent megtanított, amit tudni kell - persze a neveket még nem tudom feltétlen a csomókhoz kötni, de a megkötés már egész jól megy. Na majd a kötéltechnikai órán még el lehet mélyíteni a tudást! Némelyiket már ismertem a tavalyi gleccsertúráról, de azért akadt bőven új is.

Ferivel még a hétvége előtt próbáltunk volna valami közös kajázásfélét összeszervezni a pajtikkal, de ez valahogy nem jött össze. Szó volt sokmindenről, többek között palacsintasütésről, amihez Feri végül hozott mindenféle kelléket, palacsintasütőt is beleértve. Mivel fejfájás miatt átaludta a paprikáskrumplit, ezért neki is láttunk a sütésnek, miután felébredt, mivel az alvástól nem lakik jól az ember. Ő volt a főszakács, a lányok meg a kiskukták. Réka kavarta a tölteléket, én meg a tésztát, majd közösen kisütöttük. Megtanultam a feldobálós megforgatást, amivel eddig még sosem próbálkoztam. Mikor mi jól laktunk, akkor a többit bedobtuk a közösbe. Mivel mindenki belelkesedett a gondolatra, ezért bekavartunk egy újabb adagot, hogy jusson mindenkinek. Azt hiszem sikerült belopni magunkat a társaság szívébe, hiába no, úgy tűnik, hogy a barlangászokhoz is a gyomrukon keresztül vezet az út...

Este nehezen ment az elalvás, mert kavarogtak a fejemben a napi élmények, és a pozíció sem volt valami kényelmes. Immár hárman aludtunk a két ágyon, és figyelni kellett, nehogy lepottyanjak, mert korláttal nem rendelkezett az ágy széle. Rádásul horkoltak is a szobában, amit igen nehezen viselek. Elemér valamennyire segített, bebújt jól a fejem alá és melegített, de csendet és helyet még ő sem volt képes csinálni.

Vasárnap reggel ismét ébresztő - elég brutális lámpafénnyel, szokásos reggeli evés-pakolás, majd elautóztunk kicsit a Béke-barlang megközelítési pontjához. Szerencsére a műnyulam és a gumicsizmám szinte teljesen megszáradt; az overall persze nem, de az már nem számított annyira. Túrázós ruhában gyalogoltunk kábé 1,5 km-t a bejáratig, átöltöztünk barlangásznak, és a száraz cuccot lemenekítettük a táróba.

Megkezdődött az újabb kaland, egy igazi, kiépítetlen vizes barlangi túra. Hosszú lépcsősoron kellett legyalogolni, közben láttunk lógó-alvó denevéreket a táró falán. Leérve a nedves ágon indultunk el. Ismét varázslatos világba léptünk be, a bokáig érő vízben elkezdük befelé a sétát. A víz fokozatosan mélyült, a csizmába való befolyást mindenki részéről sziszegés kísérte. Gyönyörködtünk a cseppkőképződményekben és a patak ráncaiban, a vízalatti formák változatosságában. A társaság több részletre szakadt, a mi csoportunkban hatan maradtunk: Pinty, Pintyné, Feri, Ancsi, Kili és én. Pinty vagy Kili mentek elől, ők térképezték fel a terepet vízügyileg, hogy éppen meddig fog érni a víz a lépcsők után.

A patakmedert mésztufagátak (tetaráták) tagolták, amik igen trükkössé tették a közlekedést. Nem ártott, ha az ember tisztában van szerkezetükkel, akkor kevésbé érik kellemetlen meglepetések. A gátak egyik oldalán sekély a víz, a másik oldala pedig nagyon hirtelen mélyül, simán okozva ezzel bokáig-derékig érő váltásokat. Na ezekkel kellett vigyázni, hiszen senki nem vágyott a nyakig merülésre. Egy helyen át is traverzáltunk a víz fölé hajló sziklán, mert nem lehetett tudni, hogy meddig is merülnénk bele. A víz itt hidegebb volt néhány fokkal, mint a Kossuthban, nem esett volna jó az elején szétázni. Érdekes volt, hogy mennyire változott az ingerküszöb. Az elején még sziszegtünk, mikor a csizmába folyt a víz, a következő szisszenés a combtájékon következett, és a végső szissz csípőmagasságnál hallatszott. Ennél tovább szerencsére nem merültünk, derékmagasság volt a maximum.

A vízen kívül helyenként masszív agyagmezőn kellett átvágni. Iszonyat mennyiségű agyag gyűlt össze néha, teljesen tisztán, ezek a helyek minden keramikus álmai lehetnek. Az agyagnak van egy fontos tulajdonsága: nedvesen veszettül csúszik. És ha nincs mibe kapaszkodni sem, akkor csak disznó módra lehet átkelni rajta. A legnagyobb ilyen formációt az elég találó bálnapunci névvel illették a vicces kedvű barlangászok, szűk és csúszós agyagfalak között kellett átcsusszanni. Mindezt természetesen nedvesen, és nem is első csoportként. Egy kis mélyedésben ráadásul meggyűlt a víz is, térdig érő híg agyagmasszát alkotva, ami az alján besűrűsödött. Megállás nélkül és gyorsan kellett átmenni rajta, különben a csizma könnyen áldozatul eshetett volna a trutymónak.

A barlangban a cseppköveken kívül a hidegvizes formák is domináns szerephez jutottak. Az áramló víz néhol szépen lecsiszolta a köveket, és láthatóvá tette annak rétegződését. Máshol pedig úgy nézett ki a barlang fala, mintha fémművesek kerek végű kalapáccsal kikalapálták volna az egészet, gömbölyded mélyedéseket kialakítva. A szikla a szürkén kívül sárgás és vöröses színekben is tündökölt, sokszor cseppkövekkel kombinálva. Az áramló víz a puha részeket marja ki először, létrehozva így az ágas-bogas kőalakzatokat, amin nem győztem álmélkodni. Máshol meg a függő cseppkövek répaszerűen nyúltak le a plafonról, így könnyen el tudtuk képzelni, milyen lehet egy répaültetvény vakondperspektívából, a földet eltávolítva.

Nem mentünk el teljesen a folyosó végéig, az utolsó 40-50 métert nem vállaltuk be, mert a vesék még megúszták a fürdést, annyiért nem érte meg megmártóztatni őket. Találkoztunk a Csabáék csoportjával is, ők már visszafelé tartottak. Csaba és Tamás is nyakig vizesek voltak, ők úsztak is egy darabon, nemhiába kemény legények. Szegény Viki is csurom vizes volt, és ő ráadásul a srácokkal ellentétben fázott is nagyon. Nem hiszem, hogy túlzottan élvezte ezt a barlangot.

A végponttól kicsit visszább megettük a csokikészletünket megosztva egymással. A lehető legidiótább helyen tettük ezt, mert bár nem álltunk vízben, és fel is tudtunk egyenesedni, de az egyik legszűkebb helyen álltunk meg. Innen már "csak" ki kellett menni. A víz egyre kisebb és kisebb lett, és legnagyobb bánatomra csak úgy faltuk a távolságot a kijáratig. Pinty néha a bemenethez hasonlóan a nyakába kapta az asszonykát, hogy ne ázzon szét teljesen. Igazán lovagias tett volt, mert Kriszta nem túl magas termetű, így jobban bemerült volna, mint mi. Kifelé menet a mésztufagátakra nagyokat kellett lépni, ami elsőre okozott némi meglepetést. Mert a lábat a teli csizma miatt nehéz volt már emelni, ráadásul a víz ilyenkor elkezdett visszafolyni a combtő irányába, ezért egy idő után inkább térdeléssel küzdöttem le a szintkülönbségeket. Egy szembejövő csoport egyik tagja a sisakjával levert egy szalmacseppkövet, kristályszerű hanggal töltötte be a törés a termet. Gyorsan kihasználtam az alkalmat és megfogtam a leesett darabot, ezt már lehetett. Az élőkhoz sosem nyúltam, nehogy miattam ne tudjanak tovább nőni. Egy kicsit vittem a kezemben, hozzákocogtattam a kövekhez, hallgattam a csilingelést. Kivinni persze nem akartam, cak egy picit vittem. Aztán egy koccnál kettétört, majd még ketté, közben a kezemet is kellett használni kapaszkodásra, így megváltam tőle.

Visszafelé már nem láttuk a denevéreket, így sajnos nélkülük kellett felmászni a majd' 300 lépcsőfokon a felszínig. Csaba hősies módon megvárt minket, jól szét is fagyhatott a várakozásban, és melegítette nekem a törölközőt. Ismét szállingózó hóban kellett levetkőzni és felvenni a száraz ruhát. Micsoda érzés volt benne felmelegedni! Egész jól esett a túrázás vissza a kocsihoz, szívesen gyalogoltam volna kicsit többet is a borókás domboldalakon.

A házban kajálás-búcsúzkodás-takarítás, és már robogtunk is vissza Pestre. Útközben meséltettünk Dokival barlangi mentős sztorikat, de alapvetően csak próbáltam feldolgozni a hétvége eseményeit. Még azóta sem sikerült teljesen, rettentően koncentrált formában kaptam az élményeket. Iszonyú sok inger érte a lelkemet, a végére én is kissé túlcsordultam a sok jótól. Fantasztikus dolgok vannak a föld alatt, lélegzetelállító termek, folyók, képződmények, minden megváltozik és teljesen egymásra leszünk utalva. Nemhiába, ennél jobb feltöltődés nincs is, minthogy kedves emberekkel különleges helyeken járni, közben próbára tenni az álló- és tűrőképességet is. Már alig várom a következő egész hétvégés alkalmat!