Vasárnap 5-kor keltünk, 6-kor indultunk, hogy négy órával később odaérjünk a találkahelyre. Meseszép úton kocsikáztunk, keresztül a Sziklás-hegységen, először kisebb, majd egyre nagyobb hegyek között kanyarogva. A nagyobbak teteje még bőven havas volt. Egyszer meg is álltunk egy út menti tónál fényképezni.
Egy kisebb pihenőt a Peyto Lake-nél tettünk, amit Feri le akart fényképezni világosban, mert korábban mindig csak sötétben járt arra. Kicsit föl kellett mászni egy turistaúton, majd elénk tárult a tó. Ilyen szín a világon nincs, mint amilyet ott láttunk. Egy gleccser végének patakjából táplálkozott a tó, aminek a távolabbi része mély kék volt. Viszont ahol a patak belefolyt és belemosta a nagyon apró és finom tejszerű fehér hordalékot, az eleje türkizzé vált. Sokat nem nézelődtünk, mert kicsit késésben voltunk már...
10 után nem sokkal odaértünk az út menti parkolóba, ahol már várt ránk Eric, negyedik társunk, Feri egyik mászós pajtija. Gyorsan bemutatkoztunk, kicsit még szedelődzködtünk, majd elindultunk, hiszen hosszú út állt még előttünk aznapra. Célunk a 2730 méteren lévő táborhely elérése volt.
Az út első szakasza egy kellemes hullámvasutazós erdei gyalogúton vezetett. A folyón való átkelés után viszont le kellett térnünk erről a kellemes sztrádáról és rákanyarodtunk a mászóösvényre. Ez már sokkal kisebb és kevésbé használt utacska, néhol eltűnik, majd vissza-visszajött, de azért többé-kevésbé lehetett követni. Itt kezdődtek az izgalmak egy vízeséssel. Egyik oldala mentén vezetett az ösvény, ami kb. 10 centi széles volt csak, a vízesés felé egy hatalmas, ferde sziklatömbbel, amin nem lett volna vicces lecsúszni. Hiszen annak következménye a patakba való becsúszás lett volna, ami mélyen alattunk sziklák között hömpölygött. Megállni esélytelen lett volna, hiszen a szikla annyira sima felszínű volt, mintha lecsiszolták volna. Szerencsére nem lett semmi gond, de azért kicsit paráztam.
Egyre fentebb haladtunk a fenyvesben, hamarosan elértünk egy sziklagörgeteget. Átküzdöttük magunkat a szekrény nagyságú sziklákon, és kiértünk egy széles völgybe. A patak ezen a részen síkra feltöltötte a két hegy közét, minek következtében nem is tudta igazán eldönteni, hogy merre is folyjon, így szerteágazott. Persze ez nekünk nem volt annyira vicces, mert ezzel az akcióval kissé mocsarassá tette a környéket, amin nekünk ugye át kellett vágnunk. A mocsaras része még egész tűrhető volt, viszont a kisebb-nagyobb patakágakon is át kellett kelni, ami nem érintett különösebben jól, nem vagyok a legügyesebb patakugró. A legnehezebbnél Csaba visszajött a zsákomért, így nekem „csak” magamat kellett átküzdeni. A nehézséget az jelentette, hogy nem igazán akartam rögtön az elején szétáztatni a bakancsomat. A terület medveparadicsom is volt, ami ellen kétféleképpen védekeztünk: Eric kurjongatott alkalmanként, Ferinek meg lógott a hátizsákján kézközelben medvespray.
A kiszélesedés végén újabb vízesés várt, ami nyilván egy újabb meredek szakaszt jelentett. Még az ösvényen másztunk fel az erdőben, de a fenyők egyre kisebbek lettek, majd el is tűntek, felváltották őket a törpefenyők és a bokrok. Egy idő után ezek is elmaradoztak, elértük a kőhatárt. Át kellett kelnünk vízszintesen egy köves hegyoldalon, ahol ezerféle kőben gyönyörködhettünk. Különlegesek voltak és szinte mindegyik különböző. Ami messziről masszív szürkének látszott, az közelről rengetegféle színben pompázott. Láttam köztük egyenletesen csíkos tigrismintásat kétféle színnel (ami nem mindig ugyanaz a kétféle szín volt), párducmintásat, egyszínűt. Szürkét, lilát, zöldet, okkersárgát, fehéret, majdnem feketét, pirosasat, valamint ezek keverékét. Néha a keményebb kő körül lemállott a puhább, emiatt a kemények süniszerűen kiálltak. Akadt köztük néhány gömbölyded, a többség viszont élesen hasított felülettel, sík lapokkal rendelkezett. Elképzeltem, milyen lehet ott eső után, amikor minden vizes és még sokkal élénkebbek a színek... Persze figyelni kellett a lépésekre, hogy ne menjen ki a bokánk. A két túrabot nagyon sokat segített az egyensúly megtartásában.
Elértük a patak felső szakaszát, tartottunk egy rövid pihenőt, mielőtt nekivágtunk a végének. Még elég sok szintet kellett leküzdeni, ezért ettünk-ittunk, közben leskelődtünk fölfelé, hogy merre is menjünk. Mindenki megszabadult erre az időre a hátizsákjától, amit nagyon élveztünk, hiszen a srácoké kb. 23 kilót nyomott. Az enyém könnyebb volt, de még így is bőven több volt, mint 10.
Nekivágtunk fölfelé a kőrengetegnek. Eleinte egész jól lehetett haladni a kisebb-nagyobb köveken, viszont jött egy szakasz, amit nagyon utáltam. Egyrészt nagyon meredeken emelkedett, ami alapból nem esett túl jól, másrészt ott nem kövek borították a hegyoldalt, hanem aprókavics, ami a nagy meredekség miatt nem tartott semmit. Ráléptem és csúsztam is vissza egyből, sokszor egész addig, ahonnan elléptem. Azt hittem, hogy ott fogok lesodródni az egész hegyoldalon, amire még csak gondolni sem akartam. Kicsit sikerült magunkat fentebb küzdeni oda, ahol a függőleges sziklafal kezdődött, és a kettő találkozásánál már nem volt annyira vészes a terep.
Elértük az első hófoltokat is, fel kellett venni a kamáslit is az egyiknél, hogy ne menjen tele a bakancs hóval. Nem volt egy egyszerű mutatvány, mert leülni is nehéz volt a meredekség miatt. Rendesen támasztani kellett magam egyik lábammal, amíg a másikra felcibáltam a kamáslit. Ráadásul a kabátot is fel kellett venni, mert elkezdett esegetni az eső, ami miatt én teljesen elszontyolodtam. Kérdeztem Ferit, hogy akkor most mi lesz? Semmi. Megázunk. Na én nem voltam ilyen nyugodt, nem szeretek hegyen megázni.
Eric kicsit más útvonalon haladt előttünk, picivel hamarabb is ért fel a gerincre, ahol a sátrazós helynek kellett lennie. Mikor felértünk, el nem tudtam képzelni, hogy fogunk ott sátrat verni, hiszen ököltől fejnagyságú kőig volt ott mindenféle kusza összevisszaságban, de semmiképp sem egyenletesen. Gondoltam itt szét fogják nyomni mindenünket, ezek ellen nem véd a polifoam, aludni semmiképp nem fogunk tudni rajtuk. Maximum egyetlen pozícióban mozdulatlanul, ami nekem nem opció, úgy nem tudok. Eric bóklászott kicsit, és megtalálta a tutit. Két kialakított sátorhelyet, egyenletes aprókavics terítéssel.
Nem is teketóriáztunk sokat, felvertük a két sátrat. Az egyikben aludt Feri Eric-kel, a másikban pedig Csaba és én. Kb. 8-ra lettünk kész a mutatvánnyal. Alighogy bevackoltuk magunkat, eleredt valami az égből. Félig eső, félig jég, vagy Isten tudja mi. Mindez hatalmas széllel társult, ami csak úgy lökdöste a sátor oldalát, majdnem felére csökkentve a belső légteret. Teljesen kétségbe estem, de jobbat nem tudtunk tenni, mint várni. Ráadásul Eric-et kint is érte egy darabon, mert éppen elment vízért. Szegény pára! Csillagfényes éjjelben reménykedtünk, hogy reggelre minél jobban megfagyjon a hó teteje és minél jobban tartson. Az volt a terv, hogy reggel meglátjuk mi lesz, aztán döntünk. Lefekvés előtt még partiztunk a sátrunkban, átjött Feri és főztünk finom levest meg valami backpacker’s kaját: stroganoff tésztát, amihez csak forró víz kellett. Míg punnyadt a kajcsi, addig a forró zacskón melegítettük a lábunkat Ferivel úgy, hogy a két talpunk közé fogtuk, két sorban, emeletesen. Mindent szépen elharmadoltunk, rettentő jól esett a meleg cucc. A vacsit egy teázással fejeztük be már Csabával kettesben. Éjjelre felvettem a kabátom kivételével minden ruhámat, bebújtam a hálózsákomba (-28 fokos), és próbáltam aludni. Nem mondom, hogy tökéletesen sikerült, hiszen mindezek ellenére fáztam, elég nyűglődősre sikerült az éjszaka. Soha nem aludtam még ilyen magasan, 2730 méteren sátoroztunk.
A reggel elég szélsőségesen korai időpontot jelentett, ugyanis Feri reggel fél 2-kor jött át, hogy nem esik, egész hideg is van, menjünk! Persze hatalmas szél tombolt odakint, nem tudtam elképzelni, hogy fogok én oda kimenni. Csabával meg voltunk róla győződve, hogy nem megyünk sehova, azt hittük, Feri csak viccel azzal, hogy indulunk. Hát nem.
Elkezdtünk összekészülődni. Felöltöztünk (nem mintha nem lett volna rajtam így is vagy öt réteg ruha), felvettük a beülőt, hátizsákot, egy bot és a jégcsákány a kézbe, fejlámpa a fejre, hágóvas a zsákba, majd indulás bele az éjszakába. Elkezdődött életem eddigi legkeményebb napja – persze ezt akkor még nyilván nem tudtam. Feri kicsit előrement, a sziklák aljához, hogy előkészítse a köteleket. Mi is elhagytuk a sátrakat (reméltük ott lesznek még, mire visszaérünk), leereszkedtünk kicsit a havon, majd átugrottunk egy nagyrészt rejtett patakon, ahonnan előző este hoztak a srácok vizet. Még jó, hogy kicsit kilátszott a teteje és nem ért teljesen váratlanul a rejtett víz. Szerencsére sikerült az ugrás és nem lettem vizes mindjárt az elején. Nem látszott túl szélesnek a patak, de mivel hó fedte, nem lehetett tudni, mettől meddig tart.
Egy újabb hófolton átkelve elértük Ferit, bekötöttük magunkat a kötélbe mind a négyen, rendeztük a prusikokat, majd indultunk fölfelé. Csaba – Eric – Feri – én volt a sorrend. Kis idő múlva elértük a gleccser szélét és elindultunk rajta. Csöppet sem volt félelmetes, nem is mentünk meredeken. A tetején fagyos volt a hó, könnyedén lehetett sétálni rajta. Egy darabig. Csaba elkezdett be-besüppedni, a srácok irányították hátulról, hogy merre vegye az irányt. Egy idő után Eric átvette a vezetést, ami azért is volt megnyugtató nekem hátulról, mert ő mégiscsak a nullánál sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezett gleccserjárás terén. Mondjuk megosztotta velünk abbéli tapasztalatát, hogy többnyire nem az első ember esik be a hasadékba, hanem a második, mert annak már meggyengített felületen kell átkelnie. Szépen vezette a társaságot a hegy hátán. Az éjszaka gyönyörű volt, majdnem teljesen teliholddal, látszódtak a csillagok is. Éppen a Göncölt láttam a szelíd domboldalnak tűnő hegy felett, körülöttünk a gerincek csipkézett körvonalai látszódtak. Élveztem nagyon a helyzetet, de azért persze közben figyelni kellett a dolgokra: nehogy véletlenül mégis lecsússzak a hegyoldalon (bár ott ennek szinte nulla esélye volt), illetve a kötél mindig feszes legyen előttem.
Azért voltunk összekötve, hogyha valamelyikünk beleesik egy gleccserhasadékba, akkor ki tudjuk húzni egymást. Feszesen meg azért kellett tartani, hogy minél kisebb legyen a beesési mélység, minél hamarabb meg tudjuk fogni az esést. A gleccser a közel vízszintes szakaszokon jellemzően nem veszélyes, viszont ahol nagy szintkülönbséget kell áthidalnia a jégfolyónak, vagy alul valami nagy szikla felborzolja, ott a felszíne berepedezik, hasadékos lesz, amik a ráeső hótól nem mindig látszódnak. Ezeket a hasadékokat kell megpróbálni minél jobban elkerülni.
Hamarosan elromlott az idő, elkapott egy kisebbfajta hóvihar. Balról fújta az arcunkba a szél a havat, nem esett túl jól. Viszont vigasztalt a hegyek mögött feltűnő világosság, a pirkadat előjele. Pitymallat előtt majdnem elaludtam menet közben, erősen kellett koncentrálni, hogy nyitva tudjam tartani a szemem. Annyira nem csoda, mivel már jó pár órája gyalogoltunk. A szél hirtelen alábbhagyott, mert beértünk egy védett helyre, szélárnyékba. Itt ért minket a napfelkelte, ami igazán páratlan volt a maga nemében. Balra egy nagy, ám szelíd dombnak látszó hegy magasodott, mint egy hatalmas kétpúpú teve púpjai hóval borítva. Ezt világította meg jobbról a csúcsok mögül felkelő nap. Az egész vörösben, majd narancssárgában úszott. Hogy a látvány még giccsesebb legyen, a púpoktól kicsit föntebb világított a majdnem telihold és az égen is színes bárányfelhők úsztak. Meg is álltunk kicsit fényképezni és gyönyörködni a látványban. Innentől kezdve már sokkal jobban esett menni, mert ha minket épp nem is sütött a nap, fény vett körül, az álmosság pedig elillant.
Megláttuk a Mount Brazeau-t, egyik célunkat, viszont először nem oda igyekeztünk, hanem a Mount Warren-re, amit akkor még nem is láttunk, elbújt az előbbi takarásában. Leereszkedtünk egy meredek oldalon, ahol sajna elég sok szintet vesztettünk, 440 métert, át a gleccser alján, majd kiértünk egy hatalmas hómezőre. Eleinte nagyon könnyen lehetett haladni, de aztán Eric (és mögötte mi is) egyre gyakrabban combig süllyedt a hóba, nem tartott semmit a teteje a nappali felmelegedés miatt. Mivel a viszonyok nem voltak éppen ideálisak, Eric szeretett volna visszafordulni, lemenni egy másik úton a völgybe, és inkább valami kisebb csúcsot megmászni. Feri viszont még menni akart tovább. Mi Csabával nem tudtuk tapasztalat híján, hogy mi lenne a jó. Feri végül azzal a logikus érvvel győzte meg a társaságot, hogy bár most nagyon rossz a hó, mindjárt átérünk egy más fekvésű részre, nézzük meg azt, utána döntsünk. Sajnos át kellett kelnünk egy hó alatti patakon és tavon, ahol sokszor csak négykézláb mászva tudtuk elkerülni a vízbe süppedést.
Nem tartott túl sokáig ez a bénázás, hamarosan újra kemény hó és ragyogó napsütés várt minket. Mikor befordultunk a hegy mögötti részre, még a lélegzetünk is elállt a látványtól. Egyenletes kék ég előtt a hegyen lévő gleccser jég-és hódarabjainak széle csipkéződött a napsütésben. Nem is értettem, hogy némely darab hogy marad ott a helyén, ezek szerint a jég húzószilárdsága megdöbbentő dolgokra képes. Első pillantásra minden fehérnek tűnt, de kicsit nézve kirajzolódtak a formák, a szinte lezuhanni készülő darabok, az árnyékok, az árnyalatok. A hómezőn láttunk legurult jégtömböket pihenni, csak remélni mertük, hogy nem fog ránk esni egy sem. Itt is fotóztak a srácok, és vetkőzni is kellett, izzasztóvá vált a hőmérséklet. Feri fel akarta venni a kalapját, hogy ne süljön pirosra a feje, de lefújta róla a szél, lefelé a lejtőn. Ami bár egyáltalán nem volt meredek, a tetejét vékony jég borította, így a kalap csak csúszott és csúszott. Csaba elkezdett utánafutni – ameddig a kötéldarab engedte – de nem érte utol. Már majdnem, de aztán egy széllökés újra odébb rakta. Még egy darabig figyeltük, ahogy távolodik, de persze már lemondtunk róla.
Közben feltűnt előttünk a csúcs, a Mount Warren. Meredeken emelkedett ki a környezetéből, a teteje még nagyon magasan volt fölöttünk. El nem tudtam képzelni, hogyan fogunk mi oda feljutni. A hómezőn átvágva elértünk egy kőlejtő tövéhez. A kötéldarabokat összetekertük, hogy nehogy beleakadjanak valamibe, majd elindultunk föl. Nagyon rossz terep volt, meredek, sodrókás, nem is tudtam olyan gyorsan menni, mint a fiúk. Persze kénytelenek voltak felvenni az én tempómat, mert össze voltunk kötve.
Megváltás volt felérni a kőhányás tetejére, de akkor még nem tudtam, hogy az örömöm korainak bizonyult. Ugyanis innen kezdődött csak a cidrizős rész. Keresztezni kellett a gleccser másik ágát, ami ezen a részen nem volt mentes a hasadékoktól, hiszen éppen itt kezdett lefolyni a völgybe, ahonnan följöttünk. Feri volt az első ember, az ő feladata volt megállapítani, hogy járható-e a kinézett szakasz. Rögtön egy keskeny jéghídon kellett átkelni, amin alig mertem, remegtek szinte a lábaim. Szerencsére a botot lehetett használni harmadik lábként, az segített átjutni. Tulajdonképpen a tudat bénított meg, hogy beleeshetek valahova. Elértünk a rizikós szakasz végére, és előttünk tornyosult egy irdatlan meredek, havas emelkedő, tetején a csúccsal. Teljes mértékben lehetetlennek tűnt oda feljutni. A következő pillanatban megláttam Ferit, ahogy elindul fel a hegyre. Semmi szerpentinezés, csak úgy direktbe. Két kezében bot és jégcsákány, azokat minden lépésnél beleütötte a hóba, a bakancsával pedig lépést ütött. Teljesen rátapadt a hegyoldalra, látszott rajta az erő és a kitartás, elképesztő látványt nyújtott. Ahogy ő egyre fentebb haladt, úgy kezdték el a rettenetes emelkedőt a többiek is, végül én is sorra kerültem. Közelről már egyáltalán nem tűnt vészesnek, a nyomokban, mint egy lépcsőn fel lehetett sétálni – persze ezt a luxust csak a hátsó emberek élvezhették. A jégcsákány remek szolgálatot tett, bár a visszacsúszást nem tudta azért megakadályozni, ellenben remekül bele lehetett vágni a nyelét a hóba, és arra támaszkodni.
A hótaposást egy kis sziklás rész szakította meg, ahol összegyűltünk picit, ettünk egy-két kocka csokit, majd indultunk tovább. Nem tartott sokáig a szikla, újra kiértünk a meredek hóra. Nagy sokára kilaposodott és fölértünk a csúcsra. Nagyon boldog voltam, bár felállni ott nem igazán mertem. Aztán közölték, hogy nem még nem az igazi csúcs, korai az öröm, a kicsit távolabbi másik kb. 2 méterrel fentebb van. Nem akartam odamenni. De nagyon nem. Teljesen be voltam szarva már a gondolatától is, hogy én oda átmenjek. Kértem a többieket, hogy ne menjünk át oda, mert nem merek. Ennek oka egy gerincszakasz volt, aminek egyik oldala függőlegesen letört, a másik pedig nagyon meredeken lejtett, az egész tetején hópárkány tanyázott. Rettegtem tőle, hogy lecsúszok, és a többiek a kötél ellenére sem tudnak megfogni, magammal rántok mindenkit. Egy kicsit hisztiztem, de nagyon nem lehetett, mert Feri elindult arra a bizonyos gerincre... Onnantól kezdve rettentően koncentráltam, le kellett győznöm a félelmemet, ami nem könnyű. Tériszonyosok érezhetnek ilyesmit, amikor a félelem szinte teljesen megbénítja a mozdulatokat. Ezt az érzést fejben kell legyőzni, ami nem egyszerű. Nagyon lassan, lépésről lépésre óvatoskodtam át a félős részen, hála Istennek nem tartott túl sokáig, és ismét fel mertem állni.
Hamarosan el is érte Feri, mint első ember az igazi csúcsot 3357 méteren, én is láttam magam előtt, ahogy odaérnek a többiek szépen sorban. Utolsóként én is odaértem és teljes eufóriát éreztem, hogy fölértünk épségben. Valóban kár lett volna megállni az álcsúcson, bár ezt ott nem úgy gondoltam. Sokat nem akartunk időzni, de azért csináltunk pár csúcsfotót, és megittuk a Csaba által felcipelt csúcskólát, amit mindenki mennyei nedűnek tartott akkor. Megtaláltuk a csúcsnaplót, be is írtuk magunkat – a legutolsó bejegyzés öt évvel ezelőtti volt... (később Csaba talált a neten egy két évvel ezelőtti túraleírást). Nem egy gyakran látogatott hely...
Visszafelé igyekeznünk kellett, mert eléggé eltelt az idő, sokkal rosszabbak voltak a körülmények, mint előzetesen gondoltuk. Már előre féltem a meredek havon való leereszkedéstől, de az nem is lett olyan vészes. Én csak lépdelni mertem befelé fordulva, a fiúk simán lecsúsztak volna a havon. Én nem mertem bevállalni, mert ha nem sikerül megállnom, akkor lezuhantam volna a mélységbe. A srácok tündércuki türelemmel viseltettek irántam, nem sürgettek. Ekkor én voltam az első, Csaba folyamatosan feszesen tartotta mögöttem a kötelet, hogy biztonságban érezzem magam. Újra eljött a hasadékos szakasz, ahol fordult a kötélparti, ismét Feri állt az élre. Nem lehetett csak úgy átkelni, folyamatosan tesztelni kellett a havat, nehogy beleessünk valamibe, hiszen sokkal melegebb volt már a hőmérséklet, mint mikor mentünk, gyengülhettek a szakadékokon átívelő esetleges hóhidak. A jéghíd visszafelé már nem volt annyira nagyon félős, mint odafelé. Nem hiába, az ember ingerküszöbe változik egy ilyen túra során... A kőlejtő tetején megálltunk pihenni kicsit, itt ettem utoljára a nap folyamán, két pilótakekszet.
A leereszkedés nem volt gyerekjáték. A meredekség miatt nagyon utáltam. Csúszott, mint a büdös fene, néha egy-egy rossz lépés, és meg se állok az aljáig. Itt is én voltam a tempóadó az összeköttetésnek hála, nagyon megkönnyebbültem, mikor leértünk. Gondoltam, hogy innen már lazán visszasétálunk a táborhelyre. Ami bár nem kevés idő, felfelé is kell mászni, de semmi különös. Gondoltam én (és biztos mindenki más is) naivan. Ugyanis közben elromlott az idő, elkezdett havazni. Az odafelé vakítóan fehér jégcsipke ekkorra szürkévé változott, alig különbözött a szürke jégtől. Ez a szakasz még nem is volt rémes, mivel itt csak a hómezőn kellett átvágni, semmi hasadékveszély, a hó is tartott, csak a szelet és a havat kellett elviselni. Ámde nemsokára iszonyúan fújni kezdett a szél, kavart az arcunkba a jégszemcséket. Mi még csak-csak elvoltunk, de Feri otthon hagyta a kabátját, rajta nem is külső szélálló réteg. Még reggel én adtam neki egy hosszú ujjú felsőt, azt viselte legkívül.
Visszafelé valahogy sokkal tovább tartott odaérni ahhoz a részhez, ahol reggel meghoztuk a döntést, hogy tovább megyünk. Tudtuk, hogy a meleg miatt nagy szívás lesz átkelni azon a részen. Ugyanis a hófelszín még kevésbé tartott, süppedt a hó alattunk, és tisztán látszott, hogy a hómező lapos része felé tartunk, ahol a felszín alatt élénk vízmozgás volt tapasztalható. Hamarosan személyesen is megismerkedtünk ezzel a vízmozgással. Koncentrálni kellett a menésre, mindenki egyre jobban fáradt már. Én az előttem lévő kötelet figyeltem, ha az megmozdult, akkor én is mentem, lépkedtem szépen az előttem menők nyomaiba. Előttem nagy káromkodás hallatszott, elérte az első ember a felszín alatti tavacskát, bele is lépett a vízbe. Egyikünk sem úszta meg. Figyelmeztettek, hogy menjek négykézláb, de az se segített, a kezem könyökig besüllyedt a jeges vízbe, majd felálltam, a lábaim is bemerültek bokáig, éreztem, hogy a jeges víz átcsap a bakancs szárán és befolyik, eláztatva mindent. Szerencsére mentünk és nem hűlt el egyből a lábam. De amint picit is megálltam – akár fél percre, éreztem a hideget. Legalább fél centi magasan tocsogott a víz a cipőmben. Sebaj, ameddig megyünk, nincs nagy gond!
Az idő egyre rosszabbra fordult, teljesen belekerültünk egy hóviharba, nagyon erősen fújt a szél. Vártam már azt az emelkedőt, amin odafelé oly kellemesen leereszkedtünk, de még nagyon sokáig kellett rá várni, csak nem akart közelebb kerülni. Még közöttünk terpeszkedett a gleccser egy része, hasadékokkal gazdagon megrakva. A kötél meg-megállt előttem, olyankor én is álltam pár másodpercet, ami azt jelentette, hogy az első ember nem megy. Feri kicsit megdőlt, akarta, hogy valaki más vezessen. Kérdezett engem, de én képtelen lettem volna ott vezetni a csapatot és figyelni a hasadékokra. Csaba állt előre és innentől kezdve ő ment elől végig. Óvatosan átkeltünk a hasadékos szakaszon, szerencsére senki sem potyogott bele semmibe, de kétszer is négykézlábra ereszkedtünk, hogy minél nagyobb felületen oszoljon el a súlyunk, mellettem láttam némi feketeséget, ami valamilyen nyílást jelentett. Nem vágytam semmi közelebbi ismeretségre, olyan gyorsan mentem ott át, ahogy csak bírtam, közben a szívem a torkomban dobogott, a pulzusom hirtelen megugrott.
Csaba nagyon jó tempót diktált elől, nem álldogáltunk meg, szépen haladtunk. Végre elértük azt az emelkedőt is, ami sokkal nagyobbnak tűnt, mint odafelé gondoltam. Nem is csoda, hiszen 440 méter szintet vesztettünk, aminek legnagyobb részét akkor kellett visszanyerni. Közben a hóvihar csak erősödött, szinte semmit sem lehetett látni, a reggeli nyomainkat teljesen elfújta a szél. Megkezdtük a meredek felfelét, amin nagyon szenvedtem, de mindenki más is. Minden lépésért meg kellett küzdeni és simulni a hegyoldalhoz, mert annyira fújt a szél szemből, hogy különben nem lehetett megmaradni. Néha próbálkoztam a felnézéssel, de egyszerűen nem lehetett előrenézni, mert a szél annyira fújta az arcomba a jeget, hogy képtelenség volt bármit látni. Nagyon megerőltető volt a haladás, úgy éreztem, hogy itt az életben nem jutunk fel. Koncentrálni kellett, hogy nehogy megálljak, bár legszívesebben csak összerogytam volna lihegni. Háromszor éreztem húzást a derekamon, ami azt jelentette, hogy lassabban haladtam, mint az előttem menő Feri, teljesen megfeszült a kötél. Mindez azért, mert a többiek lassan túltették magukat a nagyon meredek szakaszon, kezdett nekik picit kilaposodni az emelkedő, és ezért gyorsabban haladtak.
Az út emelkedett még egy darabig, a szél sem akart csillapodni kicsit sem. Még egy ideig ilyen körülmények között mentünk, szerencsére Csabának a gps-e mutatta, hogy merről is jöttünk reggel, mert körülöttünk amúgy minden homogén szürke volt, nem lehetett megkülönböztetni az eget a földtől. Egy idő után valamelyest szélvédett helyre jutottunk, itt meg is álltunk picit. De tényleg csak picit, mert nagyon hamar elkezdtünk fázni, nekem főleg a lábam. Rettentő éhes és szomjas voltam, de nem bírtam fagyos csokit letuszkolni a torkomon. Kérdeztem Ferit, hogy van-e innija a szopós zsákjában, mondta, hogy egy csepp sem. Nekem még volt a zsákomban innivaló bőven, de nem volt erőm levenni, mert ahhoz először a vállamon lévő fagyos kötelet kellett volna lehámozni magamról. Feri mondta, hogy kiveszi nekem. Mikor odamentem hozzá, leszedte az arcomról a ráfagyott jeget – amit én nem is éreztem. Mondtam neki, hogy ugye Csaba milyen erős, hogy így „felhúzott” minket azon az emelkedőn. Ő viszont azon csodálkozott el, hogy én mennyire bírom a strapát, és hogy ő Csaba helyében lehet megállt volna megvárni a hóvihar végét. Bírni kellett, nem volt más választásom abban a helyzetben, valahogy le kellett onnan kecmeregni. A megállásnak már a gondolatától is rosszul voltam, egyáltalán nem volt opció, akkor biztos odafagytam volna valamihez, de a kihűlés legalábbis garantált lett volna, és saját lábon nem jövök le, hiszen csurom víz volt a lábam. Hálás voltam, hogy Csaba nem állt meg, és mentünk folyamatosan. Tudta, hogy nekem az jó, ameddig megyünk, addig nincs baj. Feri jól meglepődött, hogy a zsákomban egy bontatlan üveg Gatorade van. Bár iszonyú hideg volt, mindketten jót ittunk belőle, valamelyest erőt adott. Én már nem tudom, hogy ott miféle tartalékomból mentem, mert az energiaszintem nulla volt. Jó pár órája ettem utoljára a két kekszet, éreztem már régen az éhséget is. Ez biztosan valami túlélési ösztönből fakad, másra nem tudok gondolni. Mert a lábaimat nem esett annyira nehezemre emelni. Ha a kötél ment előttem, akkor mentem én is.
Végre-valahára felértünk az emelkedő tetejére, megkezdődött az ereszkedés. Ahol délelőtt olyan jól tartott még a hó, az mostanra meggyengült. Csaba folyamatosan ellenőrizte a bizonytalan részeket a botjával, hogy rá lehet-e lépni. Eléggé féltem, hogy valaki beleesik valamibe, már a gondolatától is megfagytam egy akár több órás mentőakciónak kevés mozgással. Itt is többször kellett négykézlábazni, semmit sem kockáztattunk. Csaba így is combig süllyedt egy üregbe. Feri látta a nagy fekete mélységet, ahogy elhaladt azon a szakaszon, én oda sem mertem nézni, kikerültem, amennyire csak tudtam.
Idegőrlő percek után megpillantottuk a sziklát, ami a gleccser szélét jelentette. Hatalmas kő esett le a szívünkről, tényleg túlestünk a veszélyes szakaszon, innentől kezdve már csak el kell érni a sátrakat. Szét is szedtük a kötelet, hogy ne akadályozzon a mozgásban, gyorsabban lehetett úgy haladni. Rettentő óvatosan ereszkedtem le. Bár nem volt meredek, de a hó miatt csúsztak a nedves kövek, fáradt is voltam, ilyenkor minden mozdulat sokkal veszélyesebb (az ízületekre is), hiszen az izmok már nem akarnak és tudnak annyira dolgozni, sokkal nagyobb a sérülésveszély. Egy csurgónál megtöltöttük a kulacsokat, hogy legyen estére vizünk. Nem álltam öt percet, de elkezdtem reszketni, úgy fáztam. Menet közben ismét nem volt olyan borzasztó. Leereszkedtünk ahhoz a patakhoz, amit reggel át kellett ugrani, itt már nem érdekelt annyira a szárazon maradás – hiszen nem volt már minek szárazon maradnia. A sátrak már látszódtak, de még vagy 45 métert kellett menni fölfelé jó meredeken. Már mindenki teljesen meg volt halva, nagyon szenvedtünk.
Felértünk. Ott voltak a sátrak, bár pár centi hó borította. Kötelet, zsákot, botot, jégcsákányt, beülőt le. Semmi másra nem vágytam, minthogy levegyem a bakancsomat és a zoknimat és befeküdjek a sátorba. A kamásli csomóit alig bírtam kibogozni, végül nagy sokára sikerült. Lerángattam a vizes cuccokat, beleértve a nadrágot is és bekukacoltam a hálózsákomba. Halálosan kimerültem, mozdulni sem tudtam. Sem koncentrálni semmire. Rettentő éhséget és szomjúságot éreztem, de megmozdulni képtelen voltam. Csak feküdtem beburkolózva és mintegy húsz percen keresztül reszkettem. Eleinte folyamatosan vacogtam, majd egy percre abbamaradt, aztán kezdődött újra. Hideg vizet és csokit nem tudtam volna letuszkolni a torkomon, már a gondolatától is fáztam.
Csaba is levette a vizes cuccait, viszont ő nem hagyta el magát, aktivizálódott. Előbányászta a gázmelegítőt, odarakott vizet melegedni. Közben én is összeszedtem magam annyira, hogy tudtam gondolkodni és beszélni. Meg akartuk csinálni a másik levest. Kiabáltunk Ferinek a másik sátorba, hogy jöjjön át enni. Semmi válasz. Kipurcantak. Végül Eric válaszolt valamit, majd Feri összeszedte az erejét és átvánszorgott levesezni. Teljesen kész voltunk, a meleg folyadék infúzióként áradt szét bennünk. Ennél finomabbat még csak elképzelni sem tudtam. Összegörnyedve ücsörögtünk, én nagyrészt a zsákban és semmi mást nem éreztem, mint boldogságot. Megcsináltuk. Kemény volt, de kibírtuk. Nem történt meg az, amit Eric említett a továbbmenés eldöntésénél, hogy legrosszabb esetben a csúcson töltjük az éjszakát. Sem az, hogy valaki beleesik egy hasadékba és menteni kell. Ehhez képest egy jeges vizes bakancsbeázás és egy ideiglenes fázás igazán semmiség. És tényleg, innentől ez mind nem számított. 18 kilométert tettünk meg 18 óra alatt. Az átlagsebességünket könnyű kiszámolni, ez mindent elmond. Pedig nem ücsörögtünk sehol órákat...
A leves után magunkhoz tértünk kicsit, megcsináltuk a másik backpacker’s kaját, a pizzát. Előző este lemondtunk róla, mert az elkészítésénél azt írták, hogy tegyük be sütőbe 15 percre. Mi van?!? Hogy az istenbe van egy hátizsákos turistának sütője??? A problémát áthidaltuk: rászórtuk az öntet porát a pizzára, az egészhez tettünk forró vizet és punnyasztottuk egy ideig. A végeredmény egy pizzára emlékeztető ízű sűrű massza lett, mint egy tészta. Ráragadt a kanálra.. Mindegy is, lényeg, hogy meleg volt. Fejedelmi lakoma, kikanalaztuk a zacskóból szépen sorban, egymás után. Zárásként még főztünk Gatorade port, aminek az íze meleg limonádéra emlékeztetett.
A vacsi után mindenki behúzódott a vackába és próbált aludni. A kimerültség miatt sikerült is valamelyest, de többször éreztem, hogy fázom, nagyrészt gondolom a fáradtság miatt, mert a lábamnak sikerült teljesen felmelegednie. Éjszaka sajnos ki kellett mennem egyszer pisilni. Mivel a nadrágom vizes volt és levettem este, bugyiban szaladtam ki az éjszakába egy pillanatra. Szerencsére már nem esett semmi az égből és a szél is megnyugodott, de nem volt fincsi bedugni a csupasz lábam a vizes bakancsba. Brrrr... Teljesen felfrissültem az élménytől, gyorsan bújtam is vissza a jó meleg hálózsákba.
A Brazeau-ra nem mentünk fel. Viszont Feri másnap még akarta az időjárás függvényében, Eric is partner lett volna hozzá. Én semmiképpen nem vállaltam volna be, bár sokkal könnyebb túra lett volna, mint a Warren. De nekem éppen elég volt az előző nap, nem akartam kísérteni a sorsot. Csaba sem akart menni, így megbeszéltük a taktikát, hogy kábés mikor találkozunk lent a kocsinál. Aztán az időjárás meghiúsította a mászást, mivel délelőtt egy újabb hóvihar kapott el minket jó alaposan, de ezt szerencsére a sátor védelmében vészeltük át. Így a srácok se mentek sehova. Csaba jó alaposan meglepett minket, volt nála dugi cashew dió, életmentő reggeli. Ismét főztünk Gatorade teát, minden szép és jó volt. A sátorból néha ki-kinéztünk, tisztább pillanatokban gyönyörködtünk a panorámában, ami meg kell hagyni, nem mindennapi volt. Gondoztuk a bakancsokat, mikor picit sütött a nap, kiraktuk száradni, mikor valami esni kezdett, gyorsan beszedtük. A talpbetétet kivettük, az meg is száradt, a belsejéből a vizet pedig a hágóvas védőrongyával próbáltuk felitatni.
Mikor elült a vihar, gyorsan összepakoltuk a cuccot, sátrat bontottunk, és indultunk lefelé a hegyről. Már előre féltem attól a meredek sodrókás szakasztól, de ami következett, arra még álmomban sem gondoltam volna. Ugyanis lefelé a nagy hófoltokat kihasználva nadrágszánkóztunk. Ez azt jelentette, hogy leültünk a fenekünkre, a botokkal irányítottuk magunkat, és csak csúsztunk és csúsztunk lefelé. Mint utolsó csúszónak már egy egész kis bobpálya állt előttem, iszonyú élvezetet okozott a lecsúszás, kacagtam közben rendesen. Ezzel jól megkíméltük a térdeinket a köveken való lefelé botladozástól az ismét jó nehéz hátizsákokkal. Három hosszú szakaszon is tudtunk csúszni, csupa móka és kacagás! Egy hátránya volt, hogy lefagyott a seggem, nem is éreztem szinte. Szerencsére mikor felálltunk újra menni, hamar bemelegedett.
Megjelentek a kövek között a virágok is. Egészen elképesztő helyeken tudnak nőni, ahol azt hinné az ember, hogy nincs semmi. Élénk lila, sárga és fehér színekben pompáztak, apró foltokban. Sőt, ami még inkább megdöbbentő volt, hogy fönt a gleccseren, ahol nem nő semmi, pici fekete bogár mászkált a hóba. Mi az ördögöt kereshet az ott?!? Mit eszik? És őt mi eszi meg? Erre talán soha nem kapok választ. A hófoltok alatt meg kellett állnunk vetkőzni, mert a hőmérséklet rohamosan nőtt. Elértük újra a patakot, és így visszafelé azt követtük a kőmezőn való átvágás helyett. Tulajdonképpen itt vezetett az ösvény, csak odafelé kicsit letértünk róla. Visszatértek a fák és ismerős tájak következtek: a hátsó vízesés, majd a sík rész a patakon való átugrálásokkal, a hatalmasóriási sziklák, ereszkedés a hegyoldalban. Kicsit cidriztem az alsó vízesés meredek sziklafala fölötti átkeléstől, de visszafelé simán átsétáltam, nem tűnt túl félelmetesnek, sokat edződtem előző nap. Végre elértük a sztrádát, a jól kijárt turistautat, amin pár kilométer hullámvasutazás várt ránk. Ezt talán rajtam kívül mindenki utálta, de én magamban ekkor köszöntem el a hegytől. Gyönyörködtem a virágokban és a fákban, én voltam elől a tempóadó.
Este 6-ra értük el a kocsikat, azonnal ledobtuk a zsákokat. Gratuláltunk egymásnak a teljesítéshez, elköszöntünk, majd indultunk haza. Mivel nem ettünk rendesen, ismét farkaséhesek voltunk, Ferivel már az út felétől káposztás és hagymás sztrapacskáról álmodoztunk szalonnával. Hmmm... simán benyomtam volna egy hatalmas adagot! Elhatároztuk, hogy beülünk a Columbia Icefield-nél lévő kajázóba. Hót mocskosan és megviselődve bementünk az eléggé elegáns étterembe, ettünk fincsi levest és spagettit, közben figyeltük az irdatlan jégmezőt a lefolyó Athabaska gleccserrel. Elmélkedtünk, hogy mi mennyivel jobban átéreztük a gleccser erejét és hatalmát, mint azok a turisták, akik odamennek megcsodálni. Míg érkezésünkkor napsütéssel fogadtak a hegyek, a kifelé vezető úton szomorúak voltak, hogy elhagyjuk őket, ezért könnyeztek a felhők. Útközben vérzett az orrom többször is, mert a gleccseren annyira kifújta a szél és megviselődött a nyálkahártyám, hogy nagyon érzékennyé vált. Meg is kérdezte egy lány, mikor megálltunk hegyikecskét fotózni, hogy minden rendben van-e, mert látta a papírzsepit kilógni az orromból. Állatokban nem volt hiány, a hegyikecske mellett láttunk vadjuhokat is, sőt még egy prérifarkas is megmutatta magát.
Este otthon nem kellett álomba ringatni. Isteni érzés volt fürdeni egyet három nap után, és úgy aludni, hogy nem fázok. Életem első túrája volt Ferivel, jó tartalmasra sikeredett. Eric is biztos elcsodálkozott kicsit, hogy Feri leakasztott a szögről két nulla tapasztalattal rendelkező embert, akik ezt kibírták. Erre a túrára mindig érdemes lesz emlékezni. Sokat tanultam kitartásból és küzdőszellemből. És nem utolsósorban önismeretből. Szeretem a gleccsereket, hatalmasok, vonzóak és tekintélyt parancsolóak. Máskor is menni akarok.
Feri képei és ahogy ő látta az egészet. Csinált egy klassz videót is.
