3 éve már megcsináltuk egyszer Csabával, azóta akartam újra menni. Abban az évben szerveztük a tavaszi túlélést a Heves-Borsodi-dombságban, ami azt jelentette, hogy sok héten keresztül mentünk túrázni szombaton és/vagy vasárnap. Ennek köszönhetően elég jó formában voltunk, hozzászokott a lábunk a túracipőhöz, a verseny után egy héttel „simán” megcsináltuk a Kinizsit is. Tavaly szintén nagyon akartam menni, a remek formát akkor is a túlélőszervezés biztosította, de sajnos ki kellett hagynom, azon a hétvégén festettünk. Most viszont minden adott volt újra: először is a szándék, meg a szabad hétvége, illetve egy-két nehéz, hosszú túra a szezonban.

Erre a túrára nem szabad elmenni készületlenül. Egy ötvenesre simán, ott csak bedob az ember egy kis kekszet, csokit, vizet és már kész is. Azért 100 km már kicsit más, át kell gondolni, meg kell fontolni, hogy mit visz az ember és mit nem. A túratársaimat látva én egy kicsit túlkészültem, de én így tudtam elindulni nyugodt lélekkel. A hátizsákom is sokkal nagyobb (és így nehezebb) volt, mint a többségnek. Ez abból adódott, hogy a mostani időjárás erősen kiszámíthatatlan, és igyekeztem felkészülni a cudarabb körülményekre is. Ez abban nyilvánult meg, hogy a zsákban lapult egy komplett váltóruha, éjjelre több réteg felvehető pulcsi és egy váltócipő. Váltás zokniból természetesen négy is volt, enélkül már el sem indulok komolyabb túrára, mert annyi sokat jelent a lábnak. És azt tapasztalatból egy életre megtanultam, hogy nedves lábbal túrázni nem valami felemelő érzés. Tulajdonképpen nem bántam meg a cipelést, a cipőét meg végképp nem. Amit nem kellett volna: térkép, tájoló – ezeket elő sem szedtem, csak biztonságiból raktam be. Legközelebb majd okosabban.

A másik készülnivaló ugye a kaja. Itt szintén nagyon nehéz belőni a miből és mennyi kérdést. Ha sok van, cipelni kell, ha meg kevés, az ugye beláthatatlan következménnyel jár. Szerencsére már ismerem magam annyira, hogy tudom, mit fogok szeretni. Csoki, keksz és szőlőcukor nélkül nem indulok el. Csináltam reggel két szuper kifli-szendvicset, de már a csomagolás pillanatában arra gondoltam, hogy milyen fincsi lesz ezt itthon megsütni melegszendónak vasárnap vagy hétfőn. Szóval ezt a súlyt is ki lehetett volna optimalizálni, de ugye biztos, ami biztos, legyen. Kaja tekintetében nagyszerű felfedezést tettem, rájöttem a nagy tutira: tejberizs. A múlt hétvégi kirándulásra vittem tejberizst, mondván az úgyis olyan lötyögős dolog lesz, ráérek majd kajálni. És annyira jól esett, hogy péntek este nem voltam rest főzni egy adagot, gondoltam most is jó lesz. És igen! Ez úgymond rendes kaja, a szőlőcukorral és csokival ellentétben megtölti a gyomromat, és rágondolva kívánom, nem pedig rosszullét környékez, mint a szendvicseknél.

Péntek este még beugrottam Medvéhez egy könyvért, aminek nagyon örültem, mert eléggé izgultam a túra miatt, és jó volt kicsit másra koncentrálni. Na meg medvéket látni mindig jó, már hiányom is volt belőlük : ) Utána még befejeztem az előkészületeket, mindent kipakoltam, amit akartam vinni, majd irány az ágy. Kellett volna a jó hosszú pihenés, ami nem teljesült maradéktalanul, ugyanis 3/4 5-re állítottam be az ébresztőt. Reggel megcsináltam szendvicseket, mindent bepakoltam, magamba erőltettem egy fél kiflit, aztán irány a 6.10-es hév.

Maga az odaérés egy külön élmény. A hév tömve volt túrázókkal, a többiek meg el nem tudták képzelni, hogy mi a bánatért van annyi ember. Már egyből találkoztam ismerőssel, útközben vele beszélgettünk. Széles Áginak hívják és egy túrán találkoztunk korábban. Neki ez volt az első, nagyon remélem, hogy sikerült teljesítenie. A tömeg leszállt Békásmegyeren és megindult az iskolához, ahol már eleve iszonyat tömeg fogadott. Ha valaki nem előnevezett, akkor a helyszínen kellett ezt megtennie, majd jöhetett a rajtolás. Genyó módon megúsztam a sorbaállást, bár ez nem volt szándékom. Mivel egy iskolában zajlott a nevezés, ezért el akartam még menni indulás előtt klotyóra, gondoltam ezt megejtem, aztán nevezek. Viszont ahogy beértem, ott találtam magam a nevezőpultok előtt, így két legyet ütöttem egy csapásra. Bocs azoktól, akik elé bevágtam, nem volt szándékos. Aztán jöhetett a sorbaállás magához a rajthoz. Közben még ettem egy kis rizst, levettem a fölös réteget, bekentem magam naptejjel, és már indulhattam is.

Nagy tömeg hömpölygött ki Békásmegyerről, felemelő érzés volt látni azt a sok embert, ahogy haladtak fel előttem az emelkedőn és mindenkit ugyanaz a cél vezérelt. Persze nem mindenki a 100-ra nevezett, a 40-es távon is bőven voltak indulók. Sokan nem szeretik a tömegrendezvényeket, amivel részben én is így vagyok. Néha jó, de mindig nem lenne az. A Kinizsi úgy az igazi, ha sok ember vesz körül, igazi közösségi élmény. Máskor meg úgy megyünk kirándulni, hogy emberrel nem találkozunk, és ez így van jól.

Az útvonalra már nem emlékeztem, de ahogy haladtunk előre, sokszor összeállt a kép és beugrottak a részletek három évvel ezelőttről. Ismerős volt az ürömi út kereszteződése, ahol most óriási pipacsmező fogadott minket. Bemelegítés gyanánt a Nagy-Kevélyt kellett megmászni, ahonnan fantasztikus panorámában gyönyörködhettem az Egri vár, Vörösvár és Szentiván felé. Persze nem ácsorogtam, hanem lecsurogtam a Kevélyről, hogy Csobánka mellett elmenve megmásszam a Hosszú-hegyet. Itt is lépten-nyomon panoráma fogadott, valamint az első ellenőrzőpont is.

Emlékeztem valami kopár sziklás-gyepes részre, ahova egy nagyon kacskaringós szerpentinen lehetett feljutni. Nem kellett rá sokáig várnom, hiszen következő másznivalóként a Pilis következett, amit nagy megelégedéssel vettem tudomásul. Hiszen ez azt igazolta, hogy számíthatok valamelyest az emlékeimre az út során. Panoráma panorámát követett, de persze mentem tovább, sok ember között, de még egyedül. Előttem két idősebb fazon beszélgetett: „Ha már elindultuk, akkor végig kell küzdeni” – mondja az egyik. „Hát persze, hogy végig” – válaszoltam. Majd megkérdeztem, hanyadjára vannak. 15 és 11 volt a válasz. Ez aztán a nem semmi! Remélem idén is teljesítették, megelőztem őket, később sem találkoztunk.

A Pilis egy marha hosszú hegy, sokáig tartott, mire leértem a Pilis-nyeregbe. Útközben kicsit beszélgettem egy fura fazonnal, de hamarosan elváltak útjaink. A nyeregben várt a következő pont, amit már eléggé el akartam érni, mert a bakancsomban ismét botanikai és geológiai gyűjteményt szedtem össze, amitől meg akartam szabadulni. Itt sok ember gyűlt össze, mindenki kihasználta az alkalmat egy kis evés-ivás-pihenésre. Kellemes árnyat adó bükkösben voltunk, padokkal bőségesen ellátva. Le is telepedtem egy szabad helyre, bakancs és zokni le, tejberizs elő. Közben elkezdtem tornázni a padra fölállva – minden pontnál nyújtottam kicsit a combizmot és a gerincemet. Torna közben előrehajoltam néha kanalazni egy kis rizst, ki is nevettek érte az asztaltársaim. Persze csak úgy aranyosan. Elkezdtünk beszélgetni, később az egyikük lett a túratársam.

A ponttól elindulva találkoztam egy lánnyal, akinek sajna nem tudom a nevét, de egyszer a Vulkántúra után ő meg a pasija vitt el minket Pestre. Egy darabon együtt mentünk, de aztán ő gyorsabban haladt. Irigykedve néztem aprócska hátizsákját… Nem sokkal később találkoztam újra Karesszel, akivel a padnál elegyedtünk szóba, onnantól kezdve együtt mentünk. Pécsett rendőr, amúgy Siklóson lakik. Kesztölc felé haladva meredek sziklás terepen kellett lemászni, majd napsütötte füves területeket kereszteztünk. Jó melegen sütött a nap, a füvek lágyan ringatóztak a szellő miatt. És láttunk valamit, amit én még soha azelőtt: árvalányhajat. Már régóta szerettem volna látni, most végül sikerült. Meg is simogattam néhányat, hihetetlenül puha és selymes a tapintásuk. És láttam pont előttem átszaladni egy nagy zöld gyíkot is.

Kesztölcön Karesz tudott egy kutat, amihez csak kb. egy ötven méteres kitérőt kellett tenni. Isteni érzés volt megmosakodni és feltölteni a kulacsot vízzel. bár erre kicsit később is lett volna lehetőség, mert a három évvel ezelőttihez hasonlóan most is volt egy ember (ugyanaz), aki vizet adott a túrázóknak. A kerti csapjára szerelt egy slagot, annak a végére egy nyomókát és kirakta a kerítésére. A múltkor mi is ittunk ott, most viszont a kút miatt kihagytuk.

Dorogot nagyon utáltam. Keresztül kellett magunkat verekedni az egész hülye városon, ami tök uncsi volt és ráadásul aszfaltozott, amit nehezen visel el a lábam. Itt persze még nem volt gond, de tudtam, hogy az aszfalt bánt alattomosan és sunyin, úgy, hogy nem is érzem, ami a későbbiekben majd jól megbosszulja magát. Dorogról kiérve már lehetett készülni a Nagy-Getére. Ezzel mindenki riogat, hogy így a Gete, úgy a Gete, de szerintem messze nem ez a legnehezebb része a túrának. Fölfelé semmiképp. Bár az valóban nem kellemes, hogy teljesen befülledt az egész ösvény, nem járt a levegő és a meleg miatt izzasztó dolog volt felérni. Fent viszont panoráma fogadott és szellő, no meg az ellenőrzőpont. Gyors bakancsszellőztetés-zoknicsere és már indultunk is tovább. A Getéről lemenni nagy kínszenvedés. Meredek és csúszik, egyszer sikerült is leseggelnem, szerencsére nem ütöttem meg semmimet.

Azért jó leérni a Getéről, mert akkor már hamarosan eléri az ember a tokodi pincéket, ahol minden jóban részese lehet a túrázónak. Lehetett enni zsíros kenyeret (egy felet sikerült is), kaptunk sok vizet, sőt, túró rudit is! Jól lezuttyantunk az árnyékba, nagyon meleg volt már ekkorra, tűzött a nap rendesen és egy jó ideje nem mentünk már erdőben. Ellenben láttuk a Dunát és Esztergomot a bazilikával. Szerencsére Karesznek is volt a fején kendő meg nekem is, itt jól megvizeztük, hogy hűtse a fejünket. Az ellátmány után egy nekem igen rosszul eső emelkedő következett, de mivel emelkedőn nem állunk meg, ezért viszonylag gyorsan túlestünk rajta. Hamarosan elértünk Mogyorósbányára, ahol a Kakukk vendéglőben várt a következő pont. Karesz itt szokott hosszabban megállni, de most egy kompromisszumos megoldással közepes hosszúságú lett a pihi. Ettünk-ittunk, bakancsot szellőztettünk, én szokás szerint tornáztam egyet. Figyelgettük nagyon az eget, mert az egyik irányból komoly borulás közeledett. Próbáltunk sietni, hátha el tudjuk kerülni. Jó terv volt, sajnos nem jött be, elkapott az eső. Mindenki hangot adott nemtetszésének, csoportosan szedtük elő az esőkabátot, mindenki kicsit morcoskodott, hogy ezt most miért?!? Szerencsére az eső csak meg akarta mutatni, hogy igenis ő az úr, de el nem áztunk, csak cuccolhattuk vissza az esőkabátokat.

Mogyorósbányától következett a túra legszenvedősebb része. Húsz kilométer várt ránk mindenféle ellenőrzőpont nélkül, ami elég lélekölő tud lenni. Karesznek ez szokott lenni a mélypont. Nekem nem volt akkora tapasztalatom benne, de a szakasz utolsó néhány kilométere igen megviselt. Ezt persze eleinte nem éreztük, szépen fogytak a talpunk alatt a kilométerek. Pusztamarót közelében láttunk néhány tájfutót, majd a kis telepre beérve mintha egy tájfutóverseny központja lett volna. Még az is lehet, hogy az unokatesóim ott voltak futni, de nem értem rá megkeresni őket. Eléggé akartunk igyekezni, mert célul a következő ellenőrzőpont elérését tűztük ki fejlámpa nélkül. Útközben elkezdtünk beszélgetni Józsival, a „bajszos barátunkkal”, aki egy hihetetlen fazon. Saccra 55 és 60 év közötti, vékony, szikár ember. Sokfelé járt a világban, sokat sportol. Elmesélte a lavinás sztoriját, Karesszel nem győztünk szörnyülködni. Elég jó tempót mentünk hármasban, nyilván a fiúk voltak az ütemadók, közben lehetett beszélgetni filmekről, sportolásról, mindenről. Összetalálkoztunk a "túlélős barátunkkal", aki a 22. verseny pólójában gyalogolt, vele is váltottam néhány szót.

Már nagyon vártuk azt a pontot Bánya-hegynél. Nem sokkal előtte hallottam, hogy csörög a telefonom. Gondoltam, hogy Csaba keres, hogy mizujs, de nem vettem fel. A telefonom a háti oldalzsebében pihent, gondosan bezacskózva. Szuper bocs, de ha ott megállok, nem tudom, hogy tudok továbbmenni. Már majdnem besötétedett, telement a bakancsom megint mindenféle törmelékkel, nagyon éhes voltam és szomjas, pisilni is kellett. Csupán ezen problémák elhárítására vágytam, tudva azt, hogy a ponton kapunk forró teát. Tényleg sikerült odaérni fejlámpázás nélkül, le is pihentünk egyből a fűbe. Három bögre meleg citromos tea életet lehelt belém, no meg a csokis kekszből is sikerült legyűrnöm három darabot. Találkoztunk Jenővel is (senkihez nem tartozó túrakutya, aki csak úgy csapódik az emberhez, mindig Jenőnek hívják), nagyon szép német juhász kutyi. Mogyorósbányáról láttuk kijönni, de hogy hova való pontosan, azt senki nem tudta. Mehetnékje volt a drágának.

Fél óra múlva továbbálltuk. A pihi, a karbantartás és a cipőcsere teljesen rendbe rakott, újult erővel vágtam neki a még hátralévő közel 30 kilométernek. Természetesen itt már kellett használni a lámpákat, hirtelen megtelt az erdő sok kis szentjánosbogárral. Koldusszállást viszonylag simán és gyorsan elértük, bár nem kicsit kellett küzdenünk a sárral. Néha iszonyat dagonyán kellett magunkat keresztülverekedni. Láttunk útközben feljövő holdat, ami majdnem teli volt, irtózatosan hatalmas és izzó narancssárga. Nem lehetett a látvánnyal betelni. Láttuk a csillagokat is, bár nyilván nem látszódtak annyira, mint egy hold nélküli éjszakán. Szűk, lágyszárúakkal szorosan benőtt ösvényeken haladtunk előre, az utat néhány létrán való átkelés tette izgalmassá. A pontál nem időztünk sokat, csupán kiráztam a cipőből a cuccost, ittunk fincsi teát (ami érdekes módon kicsit füstízű volt), legyűrtem két csokis kekszet és már indultunk is tovább. Ekkor jártunk 83,7 km-nél, de persze tudtuk, hogy nem lesz ez még olyan egyszerű.

És nem is lett. A baji vadászházig 9 km-t kellett gyalogolni, elég sok emelkedővel. Az emelkedő itt kimondottan jólesett, mert nem meredeken, hanem egyenletesen haladt fölfelé az út. Éreztük a lábunkban a bugit, szuper tempóval mentünk fölfelé. Éppen azon gondolkodtam, hogy ez mennyire kellemes, mert haladunk jól, kényelmes, jó a menetritmus a légzésritmusomhoz, minden klappol. Aztán odanyúltam az orromhoz, mert valami fura volt. És igen, elkezdett vérezni. Elmormoltam egy káromkodást, mire Karesz előrántott egy pillanat alatt egy pzs-t és eltamponáltam a cuccot. Semmi gond nem volt vele, nagyon gyorsan abbahagyta, mehettünk tovább. A vadászház csak nem akart közeledni, az emelkedőnek csak nem akart vége szakadni. Végre leereszkedtünk a vadászházhoz, ami valamiért sokkal másabban nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. Padokra emlékeztem és egy házikóra, viszont most minden olyan más volt. Lehet nem is a házban volt a pont, valami is sátorfélében tanyáztak a pontőrök. Szokásos néhány perces szünet némi talpmasszázzsal, evés-ivással, majd nekivágtunk az utolsó kb. 7 km-nek. Mielőtt indultunk, még láttuk Jenőt, aki egy kicsit kifeküdt a sátor alá, pihentette a szemeit.

Az ilyen túrák vége mindig kegyetlen, mert már fáradt az ember, nagyon kell figyelni a lépésekre, könnyen kibicsakolhat ez-az. Akadt ember, akinél ez megtörtént, az egyik srácnak a bokaszalagjával lett valami. Most nagyon gyilkosra sikerült a vége, először meredek lefelével, majd sok-sok aszfalttal. A fáradtságra jó ellenszer volt a csuklás, ami egyszer csak rámjött, húsz percig biztosan eltartott. Nem szerettem, a végén már kellemetlen volt a gyomromnak. Az aszfalt gyilkos dolog, kihozza a vízhólyagokat, egy hatalmas keletkezett a sarkamra, mint a célban kiderült. Nagyon be akartunk már érni, de persze megszívattuk magunkat, mert Tatán nem kanyarodtunk le az állomás után, és így egy nagy csücsöknyivel többet mentünk, ami igazán nem hiányzott. A célba érés leírhatatlan érzés. Gyorsan mezítlábra vetkőztem, majd mentem átvenni az oklevelet és a jelvényt. Gratuláltunk egymásnak Karesszel, aztán ő gyorsan ment is el, az apja várta, mentek haza. A kajajegyét nekem adta, így némi pihenés és magamra találás után ettem egy tányér gulyást és egy fél adag virslit is.

Még egy utolsó nagy erőpróba következett: kimenni az állomásra. De az elindulás után már jutalomút volt. Jöttek szembe az emberek a befutóhoz, gratuláltunk egymásnak, némelyeknek adtam egy kis útbaigazítást, hogy merre menjenek. Az állomáson egész klassz kis társaság gyűlt össze, ment a poénkodás. Hirtelen megjelent három kalauz, hogy ki hova kér jegyet, mert jegykiadás még nem volt. A jó ég tudja, hogy ki vezényelte ki őket, mindenesetre kaptunk csoportos jegyet. A vonaton kellemes meleg fogadott. Hárman ültünk egy négyes helyen: a túlélős srác, a mozigépész srác (akit már ismerek korábban túráról, de a nevét sajna nem tudom; ha olvasod, légyszi írd meg!) meg én. Megkérdeztem, hogy ugye nem antiszoc dolog lehúzni a cipőt? Nyilván nem, le is húztuk a túlélős sráccal. Ezután következett a legislegtutibb tutiság. A mozigépész srác megkérdezte, hogy kérek-e talpmaszit. Hát persze, nyilván nem mondok nemet! Odanyújtottam a lábam és ezzel beléptem a mennyországba. Kimondhatatlan érzés volt. Én is megkérdeztem a túlélős srácot, hogy ő akar-e. Naná. Ő meg az én ölembe rakta a lábát, mindenki nagyon élvezte a helyzetet. A talpmasszázst nyak és hátmasszázzsal háláltam meg, kölcsönössé vált az elégedettség. Mi még élvezhettük a Kelenföldön leszállók által szolgáltatott bicegős műsort, majd természetesen mi is előadtuk ugyanazt a Déliben. A metróval is együtt mentünk még néhányan egy darabig, mindig jó pihit kívánva a leszállóknak.

Annyira éhes voltam reggel, hogy enni akartam egy gyrost. Sajnos az nem volt, ellenben a helyet nyitva találtam és ettem muszakát meg rizst meg valami husis cuccot. Életet mentett az a kaja, akkor jöttem rá, hogy a tejberizsen kívül alig ettem a túra során. Inni viszont hatalmas mennyiséget. És azóta is. Itthon pedig várt a jól megérdemelt zuhany és pihenés.

Összességében nagyon szerettem a túrát. És részleteiben is. Szerettem a sok szépet, amit útközben láttunk, szerettem a küzdelmet önmagammal, szerettem a túratársakat, és utána a lazulást. Hogy jövőre mi lesz? Sokmindentől függ. Ez a túra mindenesetre a tarsolyban marad.