Idén a tavalyihoz nagyon hasonlatosan alakult a szilveszter, biciklis barátokkal búcsúztattuk az óévet. A program reggel 10-kor kezdődött, ekkor indultunk (volna) hivatalosan Szentendréről, Vörös Csabiéktól. Persze némi csúszás besikerült, de azért nem sokkal később útra is keltünk. A Skanzen felé indultunk, de még a Skanzen előtti részen elhaladtunk egy csomó csipkebokor között. Bár minden fagyos volt, adtam egy esélyt a csipkéknek, hátha fincsik. És milyen jól tettem! A belső lekvárszerű részük egyáltalán nem volt megfagyva, viszont a szőrös magos rész igen. Ezek szerint a csipkehús fagyáspontja jóval 0 °C alatt van : ) Lakmároztam is belőle kicsit, nyamm! És nem ragadt a szőr a nyelvembe. Láttunk ácsorgó lovacskákat, amikhez a srácok simán benyúltak simogatni. El nem tudom képzelni, hogy merték, hiszen akkora hatalmas állatok! És amikor fújnak egyet, nekem kicsit félelmetesek. Amúgy nagyon barátságosak voltak, egyből odajöttek a kerítéshez meg minden, na de olyan óriásiak! Azért a végén erőt vettem én is magamon, és odaraktam a cukibb tarkának a kezem, és az orrát kicsit megsimiztem. Nagyszerű érzés ilyen nagy meleg állathoz hozzáérni.
A Skanzen után bementünk az erdőbe, át a sorompón, majd rátértünk a sárga jelzésre. Kellemes sétálós tempóban haladtunk felfelé a jelen, útközben meg-megállva, megkóstolva a hátizsákokban lévő butykosok, és a belső zsebekben meghúzódó kislaposok tartalmát. Szerencsére Zoli is jött, és így elmentünk csúcskövet keresni egy kisebb magaslatra, ahova a térkép jelzett egyet. Mondjuk ezek a jelzések igen megbízhatatlanok, és a csúcskőnek híre-hamva sem volt. De legalább törtünk egy kis havat! A társaság egy része kevésbé volt aktív, így sajnos egy biztos csúcskövet elszalasztottunk a Bersegen. Pedig az lett volna csak az igazi móka! Sebaj, indultunk tovább a Vörös-kőre, ami a szilveszteri túrák hagyományos célpontja. Itt még utoljára megkóstolgattuk a hátizsákok tartalmát, majd indultunk lefelé.
Na a lefelé út kalandos lett, ugyanis az egyik tag némi támogatásra szorult a többi fiú által. Szerencsére mindegyikük igen jó kondival rendelkezik, de azért nem volt gyerekjáték letámogatni (vinni) valakit egy meredek, szűk, mindenhol havas ösvényen, ami ráadásul néha még el is jegesedett. Különösen akkor, ha a vitt egyén ezt semmivel sem könnyítette meg, hajlamos volt az elbotlásra, és az ösvényről a domboldalon való leszánkázásra is - természetesen szánkó nélkül. Azért a fiúk hősiességének hála gond nélkül és épségben leért mindenki, bár a szembejövő turisták kicsit furcsán néztek a társaságra. Hiába no, a nagymama borával vigyázni kell!
Isteni érzés volt Leányfalun belecsobbanni a jóóóó meleg vízbe. A medencék szabadtériek, kicsit hüsi volt kimenni fürdőruciban odakintre, ráadásul először el is rontottuk, mert a kevésbé melegbe mentünk be. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel, így nem fogok tudni felmelegedni, kell ott lenni valami durvább dolognak is, emlékeztem tavalyról. Aztán meglett a tuti, át is másztunk bele rögvest. Nyakig merültünk a vízbe, adtunk egymásnak talpmasszírozást, és csak élveztük, ahogy átjárja mindenünket a forróság. Nem is volt kedvem kimászni onnan, de a csoport nyomására rövid időre átmentünk a kevésbé melegbe - nem is bírtam sokáig. Érdekes módon az épületbe visszaút nem volt sokkoló, pedig a papucsomat fel sem tudtam húzni, mert az közben megmerevedett a hidegben, a törölközőmet pedig nem terítettem magamra, mert nem akartam összevizezni, kellett az még a zuhanyzáshoz is. Amúgy is annyira picike volt, hogy nem ért volna túl sokat.
Fürdés után visszabuszoztunk Szentendrére, ahol Csabiék vendégszeretetét élvezhettük. Lassan össze is gyűlt a társaság, és a Don Pepe jóvoltából megérkezett a vacsoránk is. Hmmm.... Nem is bántam, hogy az előre lebeszélt kajáldában mégis visszamondták a fogadásunkat. Ildi sajnos nem jött kirándulni, mert beleköltözött valami betegség, viszont mire mi visszaértünk, szorgos kezei által terülj-terülj asztalkám fogadott minket.
Vacsi után nem sokkal elkezdődött a vetélkedő, amit a házigazdák vezényeltek le. Három csapatot alkottunk, és változatosabbnál változatosabb feladatok tették próbára a csapatok szellemi és fizikai felkészültségét, na meg az ügyességét. Kellett feleletválasztós tesztet csinálni, súlyzókat kitartani, búgócsigát búgatni, zenét felismerni, tárgyak súlyát megtippelni, palackba ceruzával betalálni és még egy csomó minden mást. Majdnem éjfélig eltartott a móka, jó sok kacagást kiváltva mindenkiből.
Éjfélkor szokásos műsor, bekapcsoltuk a tévét, hogy tudjuk, mennyi az annyi, majd énekeltük a Himnuszt, koccintottuk-pusziltunk, kívántunk, ittunk. Aztán kiértékeltük a játékot, megnyerte a mi csapatunk, hurrá! Pedig Árpi félig aludt közben, és egy másik csapattagunk is inkább vízszintesbe helyezkedett. A nyereményt (Ildi által csinált lekváros piskótatekercs) persze megosztottuk a többi csapattal is.
Beindult a beszélgetős része az estének, néhányan még táncoltak egyet, majd lassan kezdtek elszállingózni az első emberek. Mikor már csak viszonylag kevesen voltunk, elkezdtünk basholni. Nagyon szeretem ezt a játékot, mert rém egyszerű, ugyanakkor mókás, mindig képes jó hangulatot teremteni. Most is ezt tette, mindenki próbálta kiolvasni a másik tekintetéből, hogy éppen mire is gondolhat. Vajon most hazudik? Vagy nem? Elhiggyem amit mond? Vagy mégsem?
Öt körül sikerült is bebújni a hálózsákba. Nagyon jól aludtam, csak persze keveset. Ébredés és reggeli után Csabi és Csaba elvonultak lemezeket hallgatni, ahova én is beosontam néha, mert annyira fantasztikus hangzást ritkán hall az ember hangversenytermen kívül. Közben Ildivel jót beszélgettünk a konyhában lányos dolgokról.
Ildi, Csabi, köszönjük szépen a vendéglátást, mindenki másnak meg a jó társaságot. És persze boldog új évet annak, aki idáig eljutott.
Csaba képei itt.
