Ma volt az első tanfolyami gyakorlati túra. Már nagyon vártam, mert azt gondoltam, hogy ezzel legalább a szombat nyomorúságát valamelyest sikerül kárpótolni. Szombaton volt a Téli Mátra, amire sajnos nem tudtam menni, mert csütörtök estére jól belázasodtam, és még pénteken is küzdöttem ezzel, na meg az izomfájdalommal. Bent gyötrődtem a szobában, miközben a többiek verőfényben túráztak a Mátra legszebb részein. A szívem szakadt meg, hogy én nem lehetek velük.
10-re kellett ott lenni a pálkocsmában, akkorra sikerült is felérnem. Egy gyors folyadék be-ki ciklus után mentünk is a táróba átöltözni. Még Csaba is befutott az utolsó pillanatban, így ő sem maradt le a dologról. Beosztottak minket kis csoportokba, 3 tanfolyamos és 2 szervező összetételben. Sajnos emiatt nem élvezhettük a túra során Feri társaságát, mert Miki, Csaba és én voltunk a tanfolyamosok a csoportban. Ezt igen sajnáltam, mint ahogy a többieket is (bár Tamás nem tudott jönni, Vikiék pedig előző nap vettek részt a gyakorlaton).
Elindultunk a szokásos úton, ez egészen a Nagy-teremig tartott, majd számomra ismeretlen utak felé vettük az irány, elindultunk a Toldy-ágba. Szeminek (két szervező közül az egyik) kicsit küzdenie kellett a lámpájával, mi a Herkules-teremben ücsörögtünk és vártuk. Miki szokásos módon elkolbászolt, egy ágat ment el felderíteni, hamarosan Csaba is követte. Mikor már nem győztük várni Szemit, akkor Povi (másik szervező) visszament megnézni, hogy mizusj. Közben én is követtem a srácokat, mert Miki valami érdekes dolgot emlegetett. És tényleg! A Dómnál voltunk, aminek a "kupolája" nagy magasságban boltozódott fölöttünk, és óriási gyökerek lógtak lefelé. Na nem átmérőben óriási, hanem hosszban. Láttunk egy csomó cseppkövet és kagylót is, megérte felmászni.
A Toldy-ágon továbbhaladva kaptunk játszóskövet, amin lehetett gyakorolni a különféle felmászási technikákat. Ritka béna voltam, nem tudtam rá felmászni sajnos. Ez az önbizalmamat eléggé elvette, meg kicsit ciki volt bénáskodni az első napon. De valójában az erővel volt a gond, és persze a fejjel. Vannak napok, amikor minden könnyedén sikerül, amikor kijönnek jól a lépések, és minden könnyűnek tűnik. Más napokon viszont minden szenvedős, és semmi sem megy. Pont, mint a túrázásnál. Hogy miért? Sejtésem sincs. Na nekem egy rossz napom volt. Nem is mertem dolgokat, és ha már kicsit is mélyebb rész volt alattam, akkor féltem a leeséstől. Nem bíztam magamban, nem bíztam az erőmben, sem abban, hogy meg tudom magam tartani. Talán nem véletlenül, mivel a betegség miatt nem ettem túl sokat a napokban, és teljesen elszállt az energiám, ráadásul a reggeli nem volt sem kiadós sem bőséges. Vagánykodni ilyen helyzetben butaság, könnyen sérülés lehet a vége, amit nem éri meg megkockáztatni.
A Toldy-ágon végigmászva beértünk a Színház-terembe, ahol volt szerencsém műsort látni. A fellépők Povi, Miki és Szemi voltak, a fejkitámasztós tapsolással kísérleteztek. Povinak iciri-picirin múlott, hogy nem sikerült, de már így is számomra lehetetlennek tűnő helyzetbe küzdötte fel magát. A Színház-teremből (követve a fellépőket) a Művészbejárón át távoztunk, és a Bete-átjárón keresztül bekukkantottunk a Földgömb-terembe. Innen a Tóhoz induló kijáraton mentünk át, de nem a Tó felé, hanem a Természetbarát-szakasz felé. Furcsa módon egyikünknek sem volt meg az a pillanat, amikor elhagytuk a Tóhoz vezető utat, csak az tűnt fel hirtelen, hogy már nem ismerős semmi.
A barlangnak ebben az ágában még sosem jártunk, és ahogy Lacit ismerem nem is nagyon fogunk. Jobb lett volna ezzel egy jó napomon megismerkedni, akkor talán még ennél is jobban élveztem volna. Hihetetlen szűk helyen való kúszások váltották egymást kürtőben felfelé kapaszkodásokkal. És korábban azt gondoltam, hogy a barlang legnedvesebb része a Tó, most az is kiderült, hogy mekkorát tévedtem. Egy helyen oldalt fordulva kellett kúszni, viszont a földön volt egy nagy pocsolya. Szemi ment elől, és láttam, ahogy belerakja a lábát, láttam előre szomorú sorsomat. Én voltam a következő... először a tenyeremet voltam kénytelen beletenni a felkavarodott vízbe, majd láttam, hogy az nem elég, jött az alkarom. De a barlang még ennél is többet akart: következő lépésként a térdem (és vele együtt a combom és a lábszáram) került a vízbe. Igyekeztem nagyon gyorsan átjutni ezen a szakaszon, hogy minél kevésbé ázzak át. A hátamon szerencsére nem lett vizes a ruha, viszont az egyik oldalam jól átázott. Nyilván mindenki másnak is, Mikinek még a műnyulából is segítettem kicsavarni a vizet.
A következő akadályt egy kürtő jelentette, amiben függőlegesen felfelé kellett mászni. féltem, hogy lepotyogok, Csaba alám is állt, és adott lépést a vállával, fölülről meg Szemi segített, így sikerült felevickélni. Nem esett jól. Viszont a Természetbarát-szakasz tartogatott még sok-sok érdekességet:
- Szűűűk sziklaszurdokot, amiben oldalvást kellett mászni, de úgy, hogy minden oldalra volt fordítva, beleértve a lábat és a fejet is, megfordítására nem volt közben lehetőség).
- Hosszú, már-már "laposi" dimenziókat súroló kúszásokat.
- Állandó nedvességet és csöpögést, ennek következtében érdekes kőképződményeket és lukakat a földön.
- Kristályrepedéseket, kagylókat.
- Vinklit megszégyenítő hegyesszögű befordulást.
- A járat végén vödröket, takarót és megmetszett marmonkannát.
- /Egy-két pórul járt barlangász csontvázát./
Visszafelé is küzdöttem rendesen, elsősorban magammal. A többiek eközben nagyon türelmesek és segítőkészek voltak, köszönet érte. Nagyon vártam már, hogy valami ismert és könnyű részhez érjünk, de leginkább azt, hogy kiérjünk. Rettentő éhes voltam, és éreztem a Színházban elosztogatott csoki hiányát is. Szerencsére eljött ez a pillanat is, kijutottunk a Földgömb-terembe. Ezután következett a nap fénypontja, mert már oda is értünk az Elefánthoz. Eddig még csak 1x néztük meg, és már nagyon akartam látni újra, hiszen annyira cuki ahogy mosolyog, és a lelógó gyökerek csak azért vannak pont ott, hogy neki legyen mit ennie. Nagy szerencsénk volt, mert ma nem csak láttuk, hanem hallottuk is trombitálni! Sőt, utána nem sokkal megláttuk a Paci barátját, akinek a nyitott szájához odanyújtottam egy fél almát. Szegény már biztos jó régen vágyakozik egy falat után, remélem ízlett neki. Meg is simogattam a fejét bátran! Itt nem kellett félni a lovaktól, egész mozdulatlanok...
Egy majdnem elbliccelt Laci-lépcső után nem sokkal végre odafent voltunk! És még bőven napfényben már a pálkocsmában ültünk, és élményeket cseréltünk Ferivel. A sok megpróbáltatás ellenére is nagyon tetszett a túra, remélem egyszer jobb passzban is lejutok arrafelé. Egész érdekesen indul ez a tanfolyam, vannak pozitív és negatív élmények is. Az biztos, hogy a barlangszeretetet Laci sokkal jobban át tudta adni az eddig tapasztaltak alapján, ő szerettette meg leginkább velem azt a varázslatos világot.
