Úgy adódott, hogy kedves barátnőnk Szandra mozgalmat indított "Le a téli punnyadással!" címszóval, melynek hétvégén tartottuk meg az első eseményét, egy börzsönyi kirándulást. Sajnos nem tudott mindenki csatlakozni ilyen-olyan elfoglaltságok miatt, így a létszám végül ötben állapodott meg: Szandra, Juci és én képviseltük a női, míg Miki és Csaba a férfi vonalat. Az előzetes szervezéskor kicsit megrémültem, hiszen szombaton a távollétünkben fél 6-os indulást, fejlámpás befejezést terveztek, ami szerencsére szombat estére egy baráti 1/4 8-as indulássá szelídült.
Eleve az utolsó pillanatig kérdéses volt a részvételem, mert az valóban nem hangzik túl jól, hogy mellhártyagyulladással nekivágok túrázni. A döntést persze az utolsó percig halogattam, nem volt szívem már szombaton azt mondani, hogy én nem tudok menni. Mert annyira, de annyira akartam! Emiatt a hülye betegség miatt egy csomó jó program meghiúsult mostanában, és már kezdett elegem lenni belőle. Gondoltam majd reggel meglátom, hogyan is érzem magam, akkor még mindig visszakozhatok. A reggel még nem volt tökéletes, de akkor már azt gondoltam, hogy már csak a társaság miatt is elmegyek, aztán ha nem vagyok jól, beülök a helyi kocsmába teázni és zh-t javítani, amíg a többiek kirándulnak.
Pesten mindenkit felnyaláboltunk, majd Vácott Szandrát is, és Diósjenő felé vettük az irányt. A cél felé közeledve egyre hízott a hóréteg, a faluban az út igencsak jeges volt - paráztam is, mikor csúszkáltunk rajta. Közben felemlegettük a börzsönyi túlélés befutóját, mikor ugyanott tükörjégen sinkóztunk végig az úton a vasútállomásig. Aztán végre ki lehetett szállni a kocsiból! A cél Nagy-Hideg-hegy volt, Csóványoson keresztül. Mindenki összeszedte a cuccait, felöltözött-levetkőzött hőérzet függvényében, és indultunk is fölfelé az ösvényen. A kamáslimat sajnos nem találom egy ideje, és a hómennyiséget meglátva elkezdtem sajnálni, hogy nem túrtam fel érte mindent előző este. Arra számítottunk ugyanis, hogy a hegyekben lesz hó, na de arra nem, hogy ennyi! Simán volt 30 centis átlagos helyen, ahol pedig megfújta a szél, ott simán térdig, sőt afölé is ért.
Miki ment elől, törte a havat, így másodikként már könnyű volt a nyomokban lépdelni. Szerencsére már jártak arra a havazás óta, nem teljesen szűz hóban kellett utat törnie. A lépésköze is pontosan kényelmes volt, így minden megerőltetés nélkül tudtam menni a nyomában fölfelé. Nem is sietett, amiért magamban külön hálás voltam. Ez a túra nem a rohanásról szólt, inkább csak a kellemes kikapcsolódásról. Nagyon felöltöztem, sok-sok réteg ruha melegítette a mellkasomat, és figyelni kellett rá, nehogy nagyon bemelegedjek. Mondjuk ez a veszély nem is állt fenn, mert a kimelegedéshez szapora lépések kellettek volna, aminek velejárója a szapora és mély légzés, amire teljességgel alkalmatlan voltam.
Persze mindannyian ismerjük a havat, de az első hó mégis az újdonság varázsával hatott ránk. Újra rá lehetett csodálkozni a hófödte ágakra, a fatörzseken a szélirányban megtapadt hócsíkra, a hófúvás okozta különös alakzatokra, a zúzmarás gallyakra és úgy általában a monokróm környezetre. Mintha mindent egy szürke-szűrőn keresztül néztünk volna, nem látszottak színek, csak a szürke ezernyi árnyalata. A hatásra az időjárás is rásegített, mivel napsütésnek nyoma sem volt, cserébe kaptunk ködöt és párát, nagy büdös szürkeséget, kicsi látótávolságot. És éppen ez tette annyira széppé a környezetet, ahogy a bükkerdő méltóságteljes törzsei belevesztek a semmibe. Mi meg csak mentünk és mentünk, figyeltük az állatnyomokat, a változatos formákat, a hólerakódásokat. Láttunk egy hatalmas fakopáncsot, amint iszonyat erővel verte a fejét a fának. Én még ekkora fakopáncsot sosem láttam azelőtt, ráadásul közel is volt, és nem is szállt el egyből, jól meg lehetett figyelni.
A monokróm környezetet csak néha törte meg egy-egy szín. Egy tisztás szélén száraz fűcsomók emelkedtek ki a hó alól, halvány szalmasárgát adva a szürkékhez. Néha pedig elszáradt fenyőtüskék sárgás csíkocskái ültek meg a hó tetején, szőnyegmintázatot kölcsönözve a környezetnek. Na és persze az üde színfoltok, a turistajelek!
Érdekes módon a hó ellenére nagy víztevékenységet tapasztaltunk mindenhol. Sokszor nyilvánvaló pocsolyákat láttunk (jól be is törtem őket, ha-hhaaa), de sokszor a víz csak sunnyugott a fehér paplan alatt, rejtett patakokat alkotva, amiket nehéz volt kikerülni. Ráadásul a keréknyomokban megülő vízbe is könnyen bele lehetett lépni, mert nem látszódott a nagy hótól. Szélesre duzzadt patakot is kellett keresztezni, amit mindenkinek sikerült beleesés vagy belelépés nélkül átszelnie. Biztos a nótázás segített! A vizek miatt nem is haladtunk túl gyorsan. Foltán-keresztnél megálltunk teázni egyet, sőt kaptunk Szandra kissé bizarrul hangzó céklás sütijéből is, ami még a cékla ellenére is fincsi volt - de őt persze jól kicikiztük miatta.
Egy ponton meg kellett hozni a stratégiai döntést, hogy mégsem megyünk el Nagy-Hideg-hegyig, mert nem akartunk sötétedésig maradni, a visszafelé úthoz szükséges idő pedig kevéssé volt tervezhető a hó és a terep miatt. Úgy döntöttünk, hogy csak felmegyünk Csóványosra, onnan pedig a másik úton vissza a kocsihoz. Persze a csúcson azt a hatalmas betonhengert szokás szerint csak akkor vettem észre, mikor már majdnem kiverte a szememet. Kicsit ácsorogtunk, a srácok felmentek, Juci öltözködött, teáztunk-pálinkáztunk, majd indultunk is vissza. Állva hideg volt rendesen. Találkoztunk túrázókkal, úgy látszik másnak is támad ilyen elvetemült ötlete, hogy feljön oda. Érdekes módon egyáltalán nem találtam megerőltetőnek a felgyaloglást, meg is lepődtem, hogy már ott vagyunk.
Kicsit tartottam a lefelétől, mert lefelé soha nem kellemes menni, ráadásul a hó miatt minden csúszott. Azonban hihetetlen kellemes meglepetés ért, hosszú idő óta ez volt az első lefelé, amit élveztem. Pihe-puha talajon kellett nem meredeken lemenni, a hó és az alatta lévő sár minden ütődést tompított. Ráadásul az ösvényen is többen jártak, mint a felfelé vezetőn, így kellemes beszélgetéssel telt a leút. Hallgattam Miki meséjét hegyekről, könyvekről, filmekről, ebben az állapotban akár a világ végéig is el tudtam volna sétálni. Nem fújt a szél, az idő is kicsit tisztult, minden tökéletes volt. Csaba és Szandra fényképeztek sokat, lehet majd irígykedni a képek láttán.
A kocsit nagyon gyorsan elértük, sokkal gyorsabban, mint amire számítottunk. Így még jutott idő egy kis szöszmötölésre is. Megittuk a maradék meleg teákat, és rávetettük magunkat a céklás sütire, meg Juci nem-sikerült-sütije-helyett-vett-sütijére. Hmmm, maga volt a tökély! Jól megtippeltük, hogy mennyit mentünk aznap, mindenki durván alulbecsülte a távot. 7-8 kilométeres tippeket adtunk le, majd Csaba közölte, hogy mentünk 15-öt. Fel se tűnt.
Szeretem, amikor jó döntéseket hozok. Örülök nagyon, hogy elmentem, mert határozottan jobban érzem magam, mint előző nap. Hosszú idő óta először nem szúr a mellkasom, mindent kiköhögtem, na és persze a légutaim sem lehetnének tisztábbak, a jó közérzetről nem is beszélve. Kíváncsian várom a következő antipunnyadós akciót is : )
Szandra képei. És megérkeztek Csaba képei is.
