Életem legrosszabb Vulkántúrája volt az idei. Nagyon-nagyon akartam menni, mert ez már nálunk hagyomány, hogy december közepe táján nekivágunk a Börzsönynek. Ez az igazi téli antipunnyadós túra, hiszen ez mindig segít formában maradni, ezért még hajtani kell az évben utoljára.

Idén viszont ki kellett hagynom. A döntést a legutolsó pillanatig halogattam, sokat vaciláltam, hogy mit tegyek: menjek, vagy ne menjek? A józanabbik énem persze azt mondta, hogy ne tegyem, de az igazi énem ezt nem akarta elfogadni. Egy csomó indokot fel tudtam sorolni, hogy miért kell elmennem, még orvosi tanácsot is kértem. A barátaim is azt mondták, hogy nagyon gondoljam át, és ezt ki kéne hagyni, de én nem akartam rájuk hallgatni, mert homlokegyenest ellenkezőt mondtak, mint amit valójában hallani akartam. Azt gondoltam, hogy elindulok, és legrosszabb esetben felmegyek Nagy-Hideg-hegyre, aztán ott meglátom hogy bírom. Ha valami nem tetszik, visszafordulok. A szívem mélyén viszont tudtam, hogy nem fordulnék vissza, hanem végigküzdeném a távot (akadt már év, amikor nagyon kellett küzdeni), és az tényleg lehet nem használna. De estére kénytelen voltam belátni, hogy nagy levegőt venni is fáj, és felesleges áltatnom magam.

A szívem szakadt meg, hogy ezt a döntést kellett hoznom. Rohadt vírusok, amik így kibabráltak velem! Nem volt elég az életbenmaradási verseny, a két barlangozás, még erről is le kellett mondanom. Elkeserítő.

Már a reggel is rosszul indult, nulla életkedvvel kászálódtam ki az ágyból. Azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna a vonaton találkozni közelebbi és távolabbi ismerősökkel, túrapajtikkal. Együtt indulni és túrázni végig a távot annak minden szépségével és nehézségével együtt. Néztem napközben az órát: vajon most hol járnánk már? És vajon hol lehetnek a többiek? Milyen a hóhelyzet? Mennyire esik / olvad / fúj? Úgy ismerem már az útvonalat, pontosan tudom, hogy mi után mi következik. Vágyakozva néztem ki az ablakon, és nem volt kedvem semmihez. Tiszta depresszió. Gondoltam egy jó délutáni szunya majd segít, de nem igazán.

Estefelé kimentünk Csabával a Vörösmarty térre nézelődni. Útközben szépen esett a hó, ami csöppet sem segített csökkentei a vulkántúra iránti vágyakozást. A vásárban nagyon sokan voltak, nem is lehetett rendesen körülnézni, így hamar hazasétáltunk. Mondjuk a baj leginkább bennem volt. Tudtam, hogy amíg a nap el nem telik, nem lesz jobb a kedvem semmitől.

Tudom, hogy az idei nagyon kemény volt, és gratula azoknak, akik elindultak, na meg főleg akik megcsinálták. Próbálom közben elfelejteni azt a napot, de nem megy könnyen. Sajnálom az elszalasztott lehetőséget, hogy együtt túrázzak kedves emberekkel. Hiányzik az az érzés, amikor egy egész napot végigtúrázva beérünk a célba hulla fáradtan, de annál boldogabban és elégedettebben. És mi jobb alkalom erre, mint egy küzdős túra? A barátok szerint jól döntöttem, de én egyáltalán nem vagyok biztos benne.

Szívfájdítóként és egyben kedvcsinálóként Csaba fotói előző évekből.