Az éjszaka - hála a füldugóknak - jól telt, senki nem horkolt a szobában. Rajtunk kívül még két lány lakott ott, Angliából valók, turistáskodtak. Reggelire várt a finom, házi készítésű, frissen sült muffin, amiről a fiúk olvastak a szállásról szóló review-k között. Tényleg isteni finom volt, tele gyümölccsel: málnával és áfonyával. Majd kipukkant a tetejük, annyira kicsúcsosodtak, és a szélére kiült gyümölcsök látványa igencsak nyálcsorgató látványt nyújtott. Hmmm, meg is ettem kettőt joghurttal és almával.
Ennél jobb szállást szerintem nem is lehetett volna találni. Egyszerűen szuper volt, minden nagyon tetszett annak ellenére, hogy az egész kicsit káoszos. Lehetett volna kétágyas szobát foglalni, de mi inkább hatágyasat válaszottunk két szempont miatt is. Egyrészt nem lett volna jó, ha Ádám külön van, másrészt így még sokkal kevesebbe került: 17 CAD/fő/éj muffinos reggelivel, főzési lehetőséggel. Mivel úgyis csak aludni akartunk ott, tulajdonképpen mindegy is volt, hogy ezt hol tesszük, ráadásul még wifi-vel is fel volt szerelve a ház. Emeleten aludtam Csaba fölött, és mikor mocorgott, én fönt kellemesen ringatóztam. Nagyon szeretek emeleten aludni, mindig azt választom, ha lehetőség adódik rá. A hostelben nem volt két egyforma dolog, és ez úgy mindenre értendő: ágyneműhuzatra, paplanra, törölközőre, edényekre, sőt még a mosdókagylókra, csapokra, kádakra is. Irtó muris, ahogy összerakták az egészet. Annyira illett minden a helyhez, hogy az valami elképesztő. Amitől otthon hányna az ember (egy fehér színű teafőző piros szív alakú fogantyúval és fedővel), az itt nagyon is jól mutatott. Viszont minden tiszta volt, gondozott, lehetett meleg vízzel tusolni, kiülni a teraszra reggelizni, számítógépet használni és ismeretlenekkel beszélgetni kicsit.
A tulaj egy külön történet. Nagyon aranyos fazon. Szép hosszú, göndör haja van, olyan, mint Táskai Zsoltinak (persze ezt csak az tudja, aki ismeri) és nagyon jól fel tudja mérni egy pillanat alatt, hogy ki mire vágyik, mit szeretne megnézni. Teljesen közvetlen, mindenkihez van pár kedves szava, igazi házigazda típus. Nekünk is tartott reggel egy kis "eligazítást", ajánlott látnivalókat, amiről azt gondolta, hogy érdekelhet minket. Tulajdonképpen azt néztük meg a nap folyamán és egyáltalán nem bántuk meg, hogy rá hallgattunk. Nélküle nem éreztük volna annyira azt, hogy mennyire jó hely is a vízesés és környéke.
A reggeli tökölődést nagyon nehezen viseltem, mert már annyira menni akartam, hogy csuda, de be kellett várni egymást. Végre sikerült elindulnunk és indultunk felfedezni a környéket. A tulaj ajánlására elindultunk lefelé a folyón, a vízesés utáni részre. Itt a folyó hatalmas sziklapartok között halad, sok-sok éven át mély medret alakított ki magának. A parton végig bringaút, helyenként golfpálya és szépen gondozott park húzódik, ideális terep sportolásra. Mi egy darabig kocsival mentünk, hogy gyorsabban odaérjünk az érdekes részre, amit a folyó egy kanyarja jelentett.
Először elmentünk egy kilátóteraszhoz, ami a folyókanyar fölé épített drótköteles pálya végállomása volt. A kanyart lecsapó kötélpályán kocsik közlekedtek, a kocsin persze turisták hada. Szép lehetett onnan a kilátás, de mi még annál is sokkal klasszabb dolgokat láttunk. Föntről jól lehetett látni a sziklafalakat, majd egyszer csak felúszott egy hajó a képbe, ami a hatalmas hullámokat lovagolta meg. A rajta lévő emberek rafting túrán vettek részt, de ez olyan motoros hajós mutatvány. Azért így is elég félelmetes lehetett. Beúsztak a kanyar öblébe, viszont onnan már nem mentek tovább, mert a következő hullámsor már nagyon veszélyes - ha egyáltalán fel lehet rajta menni, grade 6-os. Jól látszott, amint a víz felhullámosodik, majd bezúdul az öbölbe, ott lecsendesedik és kavarog egy darabig, majd továbbáll.
A kilátóterasz után felkerekedtünk, hogy teljesen közeli kapcsolatba kerüljünk a folyóval. A tulaj iránymutatására kerestük a lefelé vezető utat. Nem sikerült megtalálnunk elsőre, de az erdei ösvényeken láttunk sok-sok érdekességet: siklókat és mókusokat. Sőt, Csaba kiszúrt egy fekete mókust is, aminek nagyon örültünk, mert olyat még nem láttunk. Végül megtaláltuk a lépcsőt és elindultunk lefelé a völgybe. Csudaszép kis völgyben jártunk, amilyenhez hasonló otthon is van a Pilisben; a különbség csupán annyi, hogy ez a Niagarához vezetett. Egyszercsak leértünk és a folyó ott hevert a lábunk előtt. Kavicsos parttal, kék vízzel, fehér hullámokkal, körös-körül nagy sziklafalakkal, mesébe illő látvánnyal. Nem is teketóriáztunk sokat, gyorsan leraktuk a cuccost, lehúztuk a bakancsot-szandált-cipőt, majd belementünk kicsit a vízbe. Nagyon nem lehetett, mert hirtelen mélyült, fürdésre egyáltalán nem volt alkalmas, nameg Csaba kivételével fürdőrucink sem volt. Viszont majdnem térdig egyáltalán nem volt hideg. Jöttek a hullámok is váltakozó ritmusban, nyaldosták az ember lábát. Szépen sütött a nap, a srácok le is vették a pólót - jó nekik. A legjobb dolog az volt az egészben, mikor a lábáztatás végeztével kiültünk egy kőre. Leültem nézve a vizet, lábam a nedves kavicsokon, Csaba mögém ült (pont kétszemélyes volt a kő) és csak bámultuk a tájat. Mikor jött egy hullám, akkor megnedvesítette a lábunkat, ami kimondottan jól esett. Dobáltunk be köveket is, én csak olyan ovodás módra, placcsanósra, viszont a fiúk kacsáztak. Csaba az ülő helyzet miatt nem olyan sikeresen, viszont Ádámnak néha nagyon jól sikerült. A víz viszont elkezdett sunyizni és a hullámok egyre magasabbra értek, jött a dagály. Nem is gondoltuk volna, hogy ez a jelenség ott játszik, de mégis. Olyannyira, hogy egyszer fel kellett ugrani hátrébb tenni a cuccokat, amik hála Csaba reakcióidejének nem áztak el. Azért még tovább ücsörögtünk, de a szoknyámra már figyelni kellett, nehogy belógjon. Figyeltük a sirályokat és a kárókatonákat (szürke sajnos nem volt), a feltűnő raftingos hajókat, meg az arra járó helikoptereket. Az egyik egész furcsán közeledett, beszállt az öböl fölé, majd leszállt a parton. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ott egy helikopter le tud szállni, de megtette. Sőt még a drótkötélpályát is sikeresen elkerülte. Kitartottunk a kövünkön ameddig csak lehetett, de egyszer be kellett látnunk, hogy ideje továbbállni és összeszedelődzködtünk.
Igaza volt a tulajnak, mikor azt mondta, hogy errefelé alig jár valaki. A vízesést megnézi mindenki természetesen, jónéhányan eljutnak a drótkötélpályás alkalmatosságig is (bár számottevően kevesebben), viszont le a folyóhoz csak nagyon kevés ember sétál le. Hogy miért? Talán nem tudják. Vagy lusták. Vagy nem érdekli őket, mert nem olyan híres. Mindenesetre alig láttunk valakit tényleg.
Egy párt láttunk elsétálni jóval korábban, elhatároztuk, hogy mi is a nyomukba eredünk, hátha fel lehet menni máshol is a parton. Elindultunk a folyón felfelé az erdei ösvényen. Hamarosan még a lélegzetünk is elállt, olyan szép dolgot találtunk: egy másik vízesést. Már a kilátóteraszról is kiszúrtuk, de onnan elég jellegtelennek tűnt. Hát közelről egyáltalán nem. Szegény elég rossz helyre született, hiszen a környéken hatalmas konkurenciával kell megküzdenie, meg is húzódik ott szerényen, alig láthatóan. A naggyal ellentétben ez nem a gigászi méretével akar elkápráztatni, sokkal inkább a részletgazdagságával. Vízesés, bár csak kicsi szakaszokon esik igazán a víz, többnyire egy lépcsős sziklafalon folyik lefelé, ahol a kőrétegek csak kicsit állnak kintebb, mint a fölötte lévők. Nincs nagy vízhozama, ezért jól kirajzolódnak az apró erecskék, az egész falat benedvesítik. Minden ragyogott, mintha kristályok csurogtak volna le a falon.
Mikor a srácok kifényképezték magukat, indultunk tovább az ösvényen. A következő érdekes pont közvetlenül a durva hullámok alatt várt minket. Itt is letelepedtünk nézni kicsit a vizet, a srácok szokás szerint fotóztak. Itt már lehetett érezni annak a nagy hullámos szakasznak az erejét, igen közel kerültünk hozzá. Nem gondoltuk volna, hogy a látványt még lehet tovább fokozni, de azért hamarosan innen is mentünk tovább és elérkeztünk az ösvény végére, a kőpadokhoz.
Egészen különleges módon nem a vízpartról indult a meredek, hanem egy teraszos kőmező alakult ki a folyó két oldalán, tele tűzrakások nyomaival. Na innen lehetett csak látni igazán a durva hullámokat. Teljesen ott voltunk mellette. Kiültem a kőpad szélére (anyus már a látványától is aggódott volna), ami egyáltalán nem volt veszélyes és nem tudtam betelni a lezúduló víz látványával. Irdatlan mennyiség áramlott át. Valami a mélyben nagyon felborzolhatta, mert a viszonylag sima felület tajtékzani kezdett és hatalmas hullámokban folytatta tovább az útját, hogy aztán megpihenjen az öbölben. Teljesen bele lehetett szédülni a látványba. Integettem az amcsi parton lófrálóknak is. Beszélgetni csak nagyon közelről lehetett a nagy lárma miatt, de amúgy teljesen nyugi vett körbe. Találtunk pár szem szamócát is a kövek között, nyamm!
Láttuk, hogy az ösvény nem vezet fel a sziklák tetejére, így visszafordultunk, újra megnézve a privát vízesésünket, az öblöt (aminek szélén a köveket teljesen átrendezte a dagály), a völgyet, majd a lépcsősort felfelé. Jól kimelegedtünk a kaptatón, isteni érzés volt lehúzni a bakancsot a tetején, onnantól kezdve papucsban folytattam a napot.
Ismét álmos vagyok, még lesz egy adag.
