Újabb hétvége, újabb tanfolyamos túra. Ezúttal nem a szokásos Mátyás-hegyi barlang volt a cél, hanem egy eddig általunk nem ismert helyre, a Ferenc-hegyi barlangba mentünk. Kis csapatunk a vasárnapi alkalmat választotta, tíz órakor találkoztunk a barlang melletti utcában az elektromos objektumnál. Ez a betonszínpad nagyszerű hely az öltözködésre, mert a teteje sík, magas, ezért nincs rajta sár. Szerencsére kellemes tavaszias napsütés és meleg fogadott odaérve, így nem volt annyira kellemetlen levetni a ruhákat az átöltözéshez. Ráadásul most nem is munkából kellett menni, ezért fel lehetett venni otthon az aláöltözetet, így csak az overallt meg a gumicsizmát kellett felrántani, és már készen is voltunk. Még motoszkáltunk kicsit, játszottunk egy arra sétáló tacsival, majd csoportokba oszlottunk. Sajnos csak négy tanfolyamos mehetett egy vezetővel, így Tamás kiszorult a mi csoportunkból, amit így egy szintén Tamás (túravezető), Csaba, Miki, Feri és én alkottunk.

Már a lemenet is érdekesen kezdődött: fel kellett menni a kis puklira, amin volt egy csapóajtó; azt felnyitva tudtunk bemászni a létrákon a hegy gyomrába. Nagyon izgatott voltam, hogy vajon milyen lesz a Matyihoz képest, mit fogunk látni, mennyire lesz nehéz, és úgy egyáltalán. Most nagyon készültem, hogy a múltkorival ellentétben legyen elég energiám, ezért jót reggeliztem, ettem csokit is, meg persze vittem is le magammal, biztos ami biztos.

Ebben a barlangban minden teljesen más, mint a Matyiban. A színek, a formák, a képződmények, a járatok keresztmetszete, és úgy egyáltalán a hangulata. Itt minden sokkal kevésbé kijárt, és sokkal részletgazdagabb. Persze a szemünk már teljesen hozzászokott a Matyihoz, így minden, ami nem az, az újdonság varázsával hatott. Míg ott a nagy sziklák és a letisztult felületek a dominánsak, addig itt a Ferencben varázslatos alakzatokban lehet gyönyörködni. A barlang függőleges irányban két részre oszlik: a fölsőbb részekre a gömbölyded üregek jellemzők, amik oldódással keletkeztek, míg az alsóbb részeken borsókő borítja a falakat. Már nagyon vártam a borsókövet, mert sokat hallottam róla, de persze élőben még sosem láttam. Na itt végre közeli kapcsolatba tudtam kerülni velük.

Igazi mesevilágban jártunk ismét. A falakon változatosabbnál változatosabb borsókőtelepek csücsültek. Hol egész aprócskák, hol nagyobbak, néha cseppkőszerűen meghosszabbodtak, de mindenhol csak úgy burjánzottak, mint a karfiol rózsái. Alulról nézve hófehéren, felülről nézve szürkésen-barnásan. A felületük picit érdes, de a gumócskák kerekek, kiváló lépéseket és fogásokat biztosítva (csak ott nyúltunk hozzájuk és léptünk rájuk, ahol muszáj volt). Ezen kívül láttunk barit kristályokat egy egész nagy felületen. Ezek sötét, feketés-zöldes színű, hosszúkás kristályok nagy összevisszaságban. És persze az elmaradhatatlan kalcitból is láttunk néhány igen szép telepet, a legnagyobbak fogakként sorakoztak egy kézreálló üregben. Mivel ez a barlang nincs annyira nagyon mélyen, a felszínről rengeteg gyökér belógott, amin megült a pára apró csillogó csöppecskék formájában.

Sokat kúsztunk és kicsit másztunk is, szerencsére most teljesen jól éreztem magam, bíztam a kezeimben és a lábaimban, meg tudtam oldani az elém kerülő feladatokat. A borsókövön való támaszkodás viszont megtette hatását: a könyökömön, alkaromon, térdemen és csípőmön tetemes mennyiségű kék folt képződött. Viccelődtünk is vele, hogy benevezhetnék egy lábkékségversenyre, valószínű igen előkelő helyezéssel távoznék.

A túra közben szorgalmasan tanulmányoztuk a térképet, hogy valamennyire képben legyünk, merre is járunk. Felfedeztünk egy számomra igen kedves feliratot a papíron, elvileg itt is lennie kell egy elefántnak! El is mentünk megkeresni, és tényleg ott volt! Az egyik emelkedőről nézett lefelé, lógott az ormánya és a füle, volt szeme is, és úgy egyáltalán nagyon cuki volt. Természetesen megsimogattam az ormányát, és meg is pusziltam. Legalább olyan aranyos, mint ami a Matyiban van. Úgy látszik, hogy az elefántok szeretik a barlangokat, kíváncsian várom őket a többi helyen is. Alighogy búcsút vettünk tőle, találkoztunk Tamásék csoportjával is.

Itt kevésbé jellemzőek a nagy termek, mint a Matyiban, sokkal több a szűk járat, de ennek ellenére a túra végén belefutottunk egy kupolaterembe, ami viszonylag nagy alapterülettel és teljesen sík padlóval rendelkezik. Olyannyira, hogy a táncolást is kipróbáltuk rajta, még arra is alkalmas, nem kell félni a megbotlástól. A Rákóczi-terem kapcsán pedig kopogó szemekkel fincsi Rákóczi túrósra asszociáltunk... Ekkorra már jó éhes voltam, a levitt csokimat sikerült újra elosztogatni.

Kiérve Tamás fogadott vigyorogva minket, már szépen átöltözve, kólát szürcsölve. Meg is kínált vele, igen jól esett, hiszen ekkorra már fél 3 volt, és reggel ittunk utoljára. Sőt, kaptam tőle egy citromos sört is, amit Mikivel megosztottunk. Ilyen fogadtatásra valóban öröm kiérni : ) Odakint ragyogó napsütés várt, ami elsőre kicsit bántotta a szemünket, de gyorsan hozzá lehetett szokni. Mentünk is a betonszínpad napsütötte részére átöltözni. Jó volt levetni az overallt és a nedves alátétnacit, meg persze jó volt nézni a srácok öltözködős műsorát. Mikor mindenki rendbe szedte magát, felkerekedtünk még bandázni egy kicsit, beültünk a pálkocsmába egy melegszendóra. Elmeséltük egymásnak múlt heti élményeinket, véleményt cseréltünk a tanfolyam eddigi részeiről, majd elbúcsúztunk, és irány haza.

Nagyon élveztem a mai alkalmat sok szempontból is. Túravezető Tamással igazán élvezetes volt barlangban lenni, mert egész sokat mesélt a Ferenc-hegyi barlang kialakulásáról, meg úgy általában a barlangok kialakulásáról. Néhányszor megálltunk ücsörögni, ilyenkor hallgattuk az izgalmas mesét. Egy ilyen alkalommal lehetőség nyílt az agyagtraktor környezetét bővíteni egy kukaccal és egy csigával, remélem nem másznak el, mire legközelebb megyünk.