Utolsó tanfolyamos hétvégén ismét Aggtelek felé vettük az irányt, hogy megismerkedhessünk az Alsó-hegy rejtekeivel. Sajnos nem hosszú hétvége következett a naptárban, így be kellett érnünk két nappal. Hogy ezt rendesen ki tudjuk használni, már pénteken leutaztunk. Remek utunk volt, Feri ügyesen vezetett, Miki ügyesen tűrte a hátmasszírt, Elemér pedig ügyesen feküdt az ölemben egész úton. Lassan elértük Szögligetet, ahol a többiek már rég elfogyasztották a vacsorájukat. Kerestünk magunknak alvós helyet, ami nem is volt egyszerű, mert már bevackolták magukat az ágyakra a korábbi érkezők. Szerencsére a konyhában állt egy kihúzhatós kanapé, amit sikerült működésre bírnunk. Hamarosan birtokba is vettük és próbáltunk gyorsan elaludni, mert tudtuk, hogy másnap kemény és izgalmas nap vár ránk.
Reggel szokásos korai kelés Boginak hála ágybacicával, majd bőséges reggeli, amit nem bent költöttünk el, mert odakint a napon sütkérezve sokkal melegebb volt. Hármasban indítottuk Mikivel és Ferivel, majd szépen lassan többen is csatlakoztak hozzánk. A felszerelés összepakolása után felkerekedtünk túrázni, hogy mintegy kábé 1,5 óra séta után elérjük a Vecsembükki-zsombolyt. Útközben láttunk gyíkot, levelibékát, tereppontesélyes helyeket, amiket természetesen megturkáltam, hátha... persze semmi, és hg sem ugrott ki elénk egyik bokorból (vagy ugrott be egyik bokorba látva minket).
A zsombolynál beöltöztünk, és megkezdődött a sorbanállás a leereszkedéshez. T2 tanfolyamosok szerelték be a barlangot, így nekünk azzal nem kellett bajlódni, csak a végén a kiszereléssel. A barlanghoz vékony ösvény vezet le, és fém korláttal van elkerítve az út felőli része. Lenézve csak egy nagy fekete lyukat lehet észlelni, az akna alját esélytelen meglátni. Eszembe jutottak Laci szavai, amikkel emlegette ezt a zsombolyt, és akkor megértettem, hogy miért is. A várakozás alatt igen feszült voltam. Nem féltem, hiszen bíztam a technikai felkészültségemben, a koncentrációs képességemben, de valahogy mégsem tudtam igazán felszabadult lenni. És ezt a feszültséget másokon is lehetett érezni, a fiúk egyébként öblös hangja elvékonyodott, mindenkibe beleköltözött egy egészséges félelemérzet. Ami nálam fokozódott, mikor Matyi mondta, hogy teljesen új a kötél, és nem is 10-es, hanem 9-es, ergo csúszik.
Aztán rám került a sor, akaszthattam rövidkantárt a bevezető szárra, majd kezdhettem a beszerelést. Beszereltem a csigámat, a képregényt 2x is ellenőriztem, beraktam a pruszikomat biztosításnak, majd 3x ellenőriztem, hogy zuhanás esetén megtartana-e. Persze máskor is figyelni kell mindenre, a kőfejtőben ugyanúgy le lehet zuhanni 5 méterről is, viszont itt mégis kicsit mások voltak a viszonyok. 60 méter mélység tátongott alattunk, középen egyetlen megosztással. Lassan és óvatosan megkezdtem az ereszkedést, a csúszósság miatt Matyi ajánlatára a vállamon is átvetettem a kötelet a súrlódás növelése érdekében.
Az első méterek után elkezdtem élvezni a dolgot. Figyelmem közben persze nem lankadt, de az ismerős mozdulatok megnyugvást jelentettek, ebből is látszik, hogy a sok gyakorlás meghozza gyümölcsét. A bejáratnál még körülvett a fény, majd következett a mohás szakasz, aztán pedig már teljesen körülölelt a szikla. Hirtelen már a fejlámpám biztosította a világosságot, elkezdtem figyelni a falakat, amit nagyon régi, már nem aktív cseppkövek borítottak. A nitthez érve vártam a lenti hangot, hogy szabad a kötél, majd átszerelés után nekivágtam a második 30 méternek. A barlang fala körülöttem mint egy katedrális emelkedett, a pilléreket a változatos színű cseppkőoszlopok alkották. Ereszkedés közben fel-felpislantottam, ahol még látszott az ég, hallatszott a többiek egyre halkuló beszéde. Hirtelen pattogásra lettem figyelmes, kiabáltam is lefelé, hogy vigyázz, kövek! És tényleg éreztem körülöttem és a sisakomon kavicsok pattogását, próbáltam magam összehúzni annyira kicsire, amennyire csak lehet. Arra nem volt időm, hogy lebikázzam a csigámat, reméltem, hogy nem fog semmi sem kupánvágni. Se Ferit, se engem nem talált el semmi (komoly), megúsztuk a dolgot. Föntről közben jött az infó, hogy a szél letört egy gallyat, ami beesett a zsombolyba, ami lesodort némi kavicsot. Félelmetes élmény volt, amin abban a pillanatban szerencsére nem is volt idő elgondolkodni.
Ez a barlang újra teljesen más, mint bármelyik korábbi. Hiszen korábban mindig találkoztunk egy határozott bejárattal, amitől befelé terült el a barlang. Na itt ilyen nem volt, lévén egy hatvan méteres lyukkal indul, és az egész alapterülete nagyon pici, ellenben a mélysége nagy. A felszín valahogy fokozatosan alakul át barlanggá, a fenti dolgok sokáig jelen vannak: farönkök, levelek, rovarok, fény, sár a köveken. Az első aknát még további ereszkedések követték, egy helyen pedig szinte embernyi szűkületen kellett átcsusszanni, már előre sajnáltam a nálam nagyobb darab srácokat, hogy mennyire küzdős lesz nekik ott felfelé. Mikor ezen átértem, Feri kurjantott alulról, hogy álljak meg, várakozás van, mert elindultak fölfelé a beszerelők. Ezt egyáltalán nem bántam, mert egy gyönyörű teremben lógtam, ahol támaszkodni is tudtam a lábammal. Lebikáztam a csigát, és csak nézelődtem körbe-körbe, közben énekeltem. Elméláztam a barlangász magányosságán is. Bár a barlangászat társas sport, viszont egy hosszú kötélen végtelenül magányosnak érezheti magát az ember, hiszen egyedül kell megküzdeni mindennel, a többiek jó esetben hallótávolságra vannak, látni sem mindig lehet őket, ezért ez jó alkalom az elmélyedésre és a gondolkodásra, a feladatok önálló megoldására.
Ereszkedés közben sok-sok csodában volt részünk. A hatalmas cseppkőoszlopok úgy néztek ki alulról, mint egymás hegyén-hátán álló megkövesedett medúzák. Máshol pedig olyan alakot vettek fel, mint mikor a fürdőkádban a habfürdőtől keletkező buborékok egymásnak feszülnek. A cseppkövek mellett borsókövek is jelen voltak, néha teljesen befeketedve a föntről érkező földtől, máshol pedig barnás kőszínben pompáztak. Sűrűn álltak ki a falból a kis gömböcskék-lapocskák, mint megannyi apró kondenzátor az elektronikai eszközök belsejében.
A kilencvenes akna alján találkozunk Katáékkal, ők már a kifelé menethez álltak sorba. Nekünk még hátra volt a létrás szakasz, és az utolsó köteles ereszkedés. Ez utóbbi előtt leraktam a nagybag-emet, amit egészen addig hurcibáltam. Tele volt pulcsival, mert azt mondták, hogy hideg lesz és sokat kell majd várakozni. Persze mindez végül a legalsó részen történt, ahova nem vittem le. Sebaj, nem fáztam igazán annak ellenére, hogy tényleg sok időt töltöttünk el odalent. Ugyanis Ferivel összedőtöttük a hátunkat a melegség miatt. Kisvártatva Ancsi is csatlakozott, így hárman alkottunk hőközösséget. A leérő emberek eleinte nem fáztak, de aztán néhány perc múlva nem kérették magukat, és becsatlakoztak. Utoljára Miki, aki madzagként ölelte át az egymáshoz simult emberkévét. Kellett egy kis idő, míg a másik test hője áttörte a dupla overall-műnyúl rétegsort, utána viszont eljött a kánaán, a fincsi akolmeleg. Kivételt ezalól csak a talp képzett, onnan feltartóztathatatlanul áramlott felfelé a hideg.
Megettük a csokikészletet, hogy legyen erőnk a felfelé mászáshoz, és a leérkezés sorrendjében megkezdtük a felkukacolást. Az eleje nem esett kimondottan jól, mert az izmaim teljesen áthűltek, elmerevedtek, ezáltal a mozgékonyság nem volt az igazi. Természetesen nem kellett sok idő a bemelegedéshez, a létrás szakasz végére már feltéptem az overall zippzárját, hogy a bent lévő pára kiáramolhasson. A fölfelé mászás ugyanolyan magányos művelet volt, mint az ereszkedés, hiszen egyszerre egy kötélszakaszon csak egy ember tartózkodhat. Visszafelé is bámuldoztam körbe, gyönyörködtem a természet föld alatti csodáiban, közben persze szorgalmasan emelgettem a kezeimet-lábaimat, haladtam jól fölfelé.
A 60-as akna alján Feri megvárt, mert ráértünk, a mögöttem lévő ember nagyon lemaradt a szűkület miatt. Összegyűjtött a markában szép színes bogarakat, azokat csodáltuk egy darabig. Egész kis populáció él lent a beesett korhadékokon, láthatóan problémák nélkül. Ezen a helyen éltem át a hétvége talán legnagyobb csodáját. Lent álltunk a mélyben, és kikapcsoltuk a lámpáinkat, felnézve a barlang szája pici lyukacskának tűnt az ég felé. Aztán úgy álltunk, hogy magát az eget ne lássuk, csak a leszűrűdő fényt. Na ez az érzés elmondhatatlan. A súrlófény megvilágította a barlang falát húsz emeletnyi magasságban, látszódtak a fénysugarak, a felszín egy homályos-ködös, távoli univerzumnak tűnt. Nagyon boldog voltam azokban a percekben, nem tudtam telítődni a látvánnyal. Jó volna, hogyha a számomra fontos embereknek át tudnám adni azt az érzést, amit ilyen pillanatokban érzek, egy teljesen gondtalan, magával ragadó boldogságot. Aztán Feri elindult felfelé, néztem, ahogy az alakja egyre fentebb és fentebb halad, egyre kisebb és kisebb pontként tűnik fel a bejárati fényben. A várakozás perceiben énekeltem, kihasználtam a kedvező akusztikai viszonyokat. Végre jött a kurjantás, hogy szabad a kötél, és én is elindultam felfelé.
Ahogy közeledtem a bejárathoz, egyre jobban éreztem egy furcsa felszabadultságot. Hosszú barlangtúrák után már megfigyeltem, hogy a felszínen hatalmas eufória lesz úrrá az embereken, itt ez sokkal fokozottabban jelentkezett. Éles kontrasztot alkotott az indulás előtti, és a megérkezés utáni viselkedés, a srácok szívatták a feljövőket, nyilván engem is, mindenki beszólt mindenkinek, igazán remek hangulat fogadott odafent. Isteni érzés volt levenni a slószt, az overallt, és elmenni a 15 méterre lévő határsávra pisilni, enni-inni, többiekkel társalogni. Még sokat kellett várni arra, hogy mindenki felérkezzen, ezért gyújtottunk tüzet melegedés gyanánt, meg is száradt a zoknim és a műnyulam teljesen. A szürkület beálltával néhány denevér elkezdett vadászni a bejárat környékén, sokszor fél méterre repültek el a fejünktől. Már sötétben indultunk vissza a kocsikhoz, bő egy óra múlva már oda is értünk. A nagy réten éreztük a finom fűszernövények illatát, a felhők és az ég pedig szinte monokróm módon díszítette az eget.
A szálláson megcsináltuk a közös vacsit, mindenki farkaséhes volt már, hosszúra nyúlt a nap. A tészta erőt adott a másnaphoz, az élvezeteket némi becherovkával fokoztuk. Mély és pihentető alvás után köszöntött ránk a vasárnap, legnagyobb bánatunkra egy kiadós esővel. Néhányan még esőben elindultak a Vecsemhez, mert Matyi véletlenül ledobta előző nap a slószának egy darabját a 60-as akna aljára már kiszerelés után, ezért expedíciót szerveztek a kiszabadítására. Azok az emberek választották ezt a programot, akik szombaton másik két barlangot jártak be. Mi ottmaradók pedig az eső elálltával elvonultunk a patakhoz, hogy rendbe tegyük a felszerelést. Lábszárközépig álltunk gumicsizmával a vízben, mostuk és keféltük a köteleket, hevedereket, slószokat, kiraktuk a napra száradni, élveztük a közös munkát.
A vasárnapi program a Meteor-barlang látogatása volt. Némi kocsizás után szintén túrával indítottuk, viszonylag hamar elértük a bejáratot. Felkészítettek, hogy az elején lehet fürdeni fogunk, mert át kell mászni egy szűkületen, ahol sokszor felgyülemlik a víz. Mázlinkra nem így lett, szárazon megúsztuk a bejárati szakaszt. Teljesen jellegtelen, szűk járatokon kellett haladni egy darabig, majd feltűntek az első cseppkövek, amiktől már teljesen elolvadtunk. Na ja, nem tudtuk még, hogy mi vár később ránk, akkor megtartottuk volna az álmélkodást későbbre.
A szűk járatrendszer hirtelen kiszélesedett, és beléptünk a Titánok-csarnokába, ami hazánk egyik (ha nem a) legnagyobb barlangi terme. Hatalmas. Gigantikus. És telis-tele van mindenféle formájú cseppkövekkel. Turistákat is szoktak ide lehozni, ezért egy követendő kötélrendszert szereltek be, amibe nem kellett igazából kapaszkodni, inkább csak az irányt jelölte ki. Körbesétáltunk, és a szavunk is elakadt a gyönyörűségtől. A hagyományos cseppkövek mellett megcsodálhattunk kristálytiszta tavacskát, cseppkőzászlót, heliktiteket. Ancsinak volt a legerősebb lámpája, és volt olyan drága, hogy az erős fokozaton bevilágította nekünk a termet, miközben mi ültünk a kakasülőn. Természetesen itt is csokiztunk, a Katicától kapottat itt dobtam be a közösbe.
A benti látványtól megrészegülve indultunk kifelé. Befelé jövet egy kellemes kis csúszdán csusszantunk le, amin fölfelé nem volt annyira egyszerű viszamászni. Ki lehetett volna kerülni, de a többiek a tetjén lévő páholyból figyelték a küzdelmet. A látványtól és a nevetéstől nyilván nem akartam senkit megfosztani, ezért a kevés lépéske és a bőrizomtömlőm segítségével felküzdöttem magam a ferdeségen. Nagyon lelkesen át is adták a páholyt, hogy első sorból élvezhessem az utánam következő műsorát. Ahogy előrehajoltam nézelődni, egy kisebb mennyiségű víz már landolt is a nyakamban, becsurgott egészen a bugyimig, némi derültséget okozva. Mikor felért a következő ember, természetesen én is átadtam a helyet a páholyban...
Igazán látványosat sikerül beválasztani utolsó tanfolyamos túrának, egyáltalán nem volt sem megerőltető, sem hosszú. Jutott időnk még arra is, hogy a kocsik előtti réten végre kieresszük a sárkányt a zacsiból. Még sosem eregettem sárkányt ezelőtt, de már próbálkoztunk a kőfejtőnél is, csak nem voltak megfelelőek a szélviszonyok. Most viszont minden adott volt: nagy tér, jó szél, sárkány; csak úgy repült a kicsike, végre kinyújtóztathatta a szárnyait.
Összepakolás után búcsút vettünk a háztól, az emberektől, és a Katától kapott sörömmel a hátsó ülésre vackolódva indultunk is haza Budapestre. Nagyon sok élményt adott a hétvége, kellett hozzá néhány nap, mire minden jól leülepedett. Már "csak" a vizsga van hátra a tanfolyamból.
