.jpg)
Szandra – kedves barátnőnk – beszervezett minket a Napszemüveg Örs hosszú hétvégézésébe, ami egy tátrai kirándulásban öltött testet. Az ilyet persze nem kell kétszer mondani, hiszen a Tátra örök szerelem. Korábban már kétszer voltunk itt, sok szépség és küzdelem köt ide. Először öt napot töltöttünk el itt – valamennyi túranap, amikor végigjártunk jópár nevezetes, bár akkor még számunkra ismeretlen útvonalat. Másodjára két éve jártunk arra, akkor négy és fél napot sikerült túrázással eltölteni.
Csütörtökön indultunk munka után, öten kocsival: Tibi – a sofőr, Ila, Szandra, Csaba és én. Útközben megálltunk bevásárolni a közös kajázáshoz is, így éjfélre sikerült odaérnünk a szállásra, Alsóerdőfalvára (Nová Lesná). Már vártak a többiek, gyorsan elfoglaltuk a szobát, aztán irány az ágy, hogy tudjunk pihenni a másnapi túra előtt. Pénteken a Vöröstorony-hágót (Priečne sedlo) vettük célba, ahol már jártunk két éve, meseszép útvonal. Alig győztem kivárni, hogy kiszálljunk a kocsiból és elinduljunk fölfelé. Végre! Megyüüüünk!
Lassan elindultunk fölfelé Ótátrafüredről (Starý Smokovec) Tarajka (Hrebienok) irányába, természetesen gyalog, nem pedig a siklóval. Csodálatos érzés volt, hiszen előttünk a Tátra tornyosult, ragyogóan sütött a nap, a lábaim pedig csak úgy vittek könnyedén. Tarajkát elhagyva végre beértünk az igazi Tátrába. Itt már minden volt: gyalogút nagy kövekből kirakva, fenyőfák, patak. Lassan alacsonyodtak a fenyők, majd el is tűntek, ez volt az a pillanat, amikor megpillantottuk a távolban a Téry menedékházat (Téryho chata). Elég nagynak tűnt, ahogy ráült a sziklára, de roppant csalóka, hiszen még több, mint egy órát kellett gyalogolni, hogy elérjük. Csabával ketten előrementünk, mert inkább a háznál akartunk több időt eltölteni.
Fölfelé menet sorra jöttek az ismerős dolgok: a nagy szikla, ahol csokit ettem, mikor először jártunk itt, majd a vízesés, a szerpentin, ahol egyszer ismerősökkel futottunk össze, majd kibukkant maga a ház is, immár teljes életnagyságban. Könnyedén tettük meg az addigi utat, de azért pályáztam a simára koptatott köveken történő ejtőzésre. Sajna a verőfény ellenére hideg szél fújt, fel is kellett vennem az összes ruhámat, és a lábfürdetés is elmaradt – ellenben ittunk a patakból, mint jó szokásunk szerint mindenhol a Tátrában. Sorra megérkeztek a többiek is, egy pihenő után indultunk is tovább, a hágó irányába. Elértük a kereszteződést, ahol kettéágazik az út, mi a Vöröstorony-hágó felé vezetőt választottuk, és megkezdtük a gyaloglást a törmeléklejtő szerpentinjén. Útközben észrevettem két zergét, amik az alattunk lévő hófolton pihiztek. Hamarosan elérkeztük a sziklafal tövébe, a láncos rész kezdetéhez. Két éve még kicsit tartottam a dologtól, el nem engedtem volna a láncot egy pillanatra sem. Most viszont – bár a lánccal biztosított úton haladtam – még csak meg sem kellett fogni a feljutáshoz, teljesen könnyedén fel lehetett mászni nélküle, valójában csak akadályozott. Hiszen kényelmes és hatalmas fogások és lépések voltak, sűrűn, amik teljesen stabilan tartották a kezet és a lábat, nem úgy, mint a Tiaran. És a fal közel sem volt annyira meredek. Csaba a láncos rész mellett, teljesen más útvonalon ment fel a hágóig.
Végre felértünk. És micsoda kilátás fogadott! Egyik lábunk az egyik völgyben, a másik lábunk a másik völgyben állt, két oldalon pazar panoráma. Körben a gerincek csipkéi, tengerszemek a mélyben, bárányfelhők... Persze a túloldalon következett a feketeleves: meredek ereszkedés sodrókás lejtőn, szerencsére nem túl hosszan. A meredek kilaposodott, és elértük azt a területet, amit már előre vártam, a kőemberkék birodalmát. Egy hatalmas területen több száz kőemberkét építettek a turisták, amik itt a tájékozódást kevésbé szolgálták, inkább csak az esztétikát. Egy igazi mesevilág, mint manók apró házai sorakoztak a kisebb-nagyobb sziklákon a kőrakások.
Szeretem a Tátrát. Itt találkoztam először igazi magasheggyel, és egyből éreztem, hogy ez kell nekem. Hiszen annyi sok szépség van bennük. Hatalmasak, és érzem, hogy mennyire parányi pont vagyok benne csupán. Mindig izgalommal és várakozással teljes egy-egy reggel, hogy vajon mit fog hozni a nap, miket fogunk látni, hallani és érezni, minden nap egy-egy újabb kihívást tartogat. És amilyen nagyszerű reggel elindulni a hegyre, talán még annál is nagyszerűbb a nap, vagy a túra végén lejönni a hegyről, épségben és egészségesen, visszatérni a civilizáció biztonságot jelentő ölébe, forró vízzel lezuhanyozni, enni egy jót, és ugyanúgy várni a következő napot. Szeretem a Tátra vonulatainak örvénylését, amit Csontváry olyan jól megragadott. És nem tudok betelni a tengerszemek látványával föntről, a sziklák között néha alig kivehető, de az adott pillanatban mindig feltűnő kőösvényekkel. Mikor meghallottam a világoszöld zuzmós sziklák kocogását a bakancsom alatt, felhőtlen boldogság fogott el. Nem létezett más, csak körülöttem a hegy katlanja, és próbáltam a látványt minél jobban magamba szívni, hogy a szürke őszi és téli napokon legyen mit előhúzni az emlékezetből.
Mindegyik hegynek saját karaktere van, teljesen más jellegű az Alpok, a Tátra és a Sziklás-hegység Kanadában. Mások a színek, a formák, a fények. Egyvalami viszont közös, mégpedig a virágpompa. Ami távolról csak szürke kő, az közelről színpompás virágmező. És mindenhol tiszták és finom vizűek a patakok, türkizben tündökölnek a tavak, minden olyan nyugodt és kiegyensúlyozott. És tekintélyt parancsoló.
A manóházak után megláttuk a következő célunkat, a Hosszú-tavi menedékházat is. Ezt elérve kis evés után nem időztünk, a többieket az alsóbb szakaszon akartuk bevárni, hiszen kicsit lentebb kezdődött az áfonyák és málnák felségterülete. A h
áz után összetalálkoztunk barátokkal: Pöti és Peti barátnőkkel egyetemben igyekezett a menedékházhoz, hogy ott töltsék az éjszakát. Picit beszélgettünk, majd továbbindulva egy zergecsordába botlottunk. Nagyon sokan voltak, az egyik fel is sétált a turistaútra, szinte karnyújtásnyi távolságra. Kissé lentebb végre jöttek az áfonyabokrok is. Csabával csak leültünk az ösvény mellé és szedegettük a sötét bogyókat, maroknyi áfonyákat egyszerre bekapva, és a benne lévő festéktől vámpírrá változva. A teljes csapat a kocsinál egyesült újra, siettünk haza, hogy megfőzzük a sajtos tésztát, hogy legyen erőnk a másnaphoz.
Szombatra könnyű túra volt tervbe véve, hogy a baráti társaság gyerekes tagjaival is lehessen együtt kirándulni. A Csorba-tótól (Štrbské pleso) indultunk a Poprádi-tó (Popradské pleso) felé, majd föl a más sokszor messziről csodált szerpentinen az Oszterva-nyeregbe (sedlo pod Ostrvou). Innen mi Csabával továbbmentünk a nagy tátrai piroson (Tatranská magistrála), hogy eddig számunkra ismeretlen utakat derítsünk fel. És milyen jól tettük! Szép kényelmesen, kis hullámvasutazással értük el a Batizfalvi-tavat (Batizovské pleso), majd a Felkai-tavat (Velické pleso). Útközben még az előző napit is megszégyenítően gazdagon termő áfonyabokrokat dézsmáltunk, több marék bogyóval egészítve ki az aznapi gyümölcsbevitelt. Majd szépen lecsurogtunk Tarajkára, hogy Ótátrafüreden vegyenek fel kocsival a többiek. Teljesen jól kiszámoltuk az időt, senkinek nem kellett várnia soká a másikra. Hamar haza is értünk, ahol nekiláttunk a paprikáskrumplinak. Annyira jól sikerült, hogy mindenki telekajálta magát, és minden elfogyott!
Vasárnap korán keltünk, mert egy hosszú és nehéz túrát terveztünk aznapra. A létszám kicsit morzsolódott, mert nem mindenki akart hosszút menni, és nem mindenkinek bírta a térde a megpróbáltatásokat. Így öten maradtunk: SP (örstag), Miklós és Éva, Csaba és én. Tátraszéplakról (Tatranská Polianka) indultunk fölfelé, hogy előző napi utunkat a Felkai-tónál keresztezve elérjük a Lengyel-nyerget (Poľský hrebeň). Meseszép úton haladtunk fölfelé, ismét láttunk néhány zergét, valamint egy valószínűtlenül türkiz vizű tavat. A nyeregből fölmentünk a Kis-Viszóka-csúcsra (Vychodná Výsoká), ahonnan 360°-os panorámában gyönyörködhettünk. Ott ettük meg a csúcs-csokit, tornáztam egy jót, és bakancsszellőztetés közben csak csodáltam a környezetet, Csaba pedig fotózott. Észrevettünk egy hófolton egy zergecsordát, akik a havon kergetőztek, amit hála SP távcsövének alaposabban is szemügyre tudtunk venni.
A pihenő után lemásztunk a nyeregbe, majd onnan még lentebb, egy igen kellemetlen meredek szakaszon. Az ösvényt hófoltok szegélyezték, az egyiknél meg is dobáltuk egymást kicsit. Hamarosan újra felfelé haladtunk, a Rovátkába (sedlo Prielom). Itt is láncokkal látták el a hágót, de használni itt sem kellett. Ez az átkelő vezetett át minket a két nappal azelőtti Hosszú-tavi menedékház völgyébe, amit nem sokkal később el is értünk. Csabával innen előresiettünk, mert most a Nagy-Tar-patak (Studený potok) völgyében akartunk lemenni Tarajkára. Mint mindig, most is meseszép volt a vízesésekkel tarkított völgy, lekoptatott sziklákkal, vadonatos új híddal. Tarajkán találkoztunk a többiekkel, és együtt baktattunk le Ótátrafüredre. SP még ráadásként egy igazi hősként elgyalogolt a kocsihoz, hogy ne kelljen mindenkinek. Nem volt könnyű nap, mert végig a tűző napnak kitett útvonalon haladtunk, minden árnyék nélkül. Este a csapat többi részének társaságában elfogyasztottuk jól megérdemelt vacsoránkat a közeli étteremben: káposztalevest sztrapacskával, előtte becherovkával, utána sörrel. És a világ így kerek!
Sajnos eljött a hétfő, indulni kellett haza. Az eredeti felállással ellentétben a vasárnapi túrázós társaság újra összeállt, és korábban elindultunk, mint a többiek, hogy még egy rövidebb túrát be tudjunk iktatni a Szlovák Paradicsomban. Még sosem jártam ott azelőtt, és éppen itt volt az ideje. Nem is látszik rajta messziről, hogy mennyire szép. A Tátráról ez már távolról lerí, viszont itt a szépségek rejtve vannak, megbújnak a völgyek mélyén. Egy patakvölgyben mentünk föl, ami tele volt izgalmas meglepetésekkel. Köveken és fatörzseken kellett egyensúlyozni, de az igazán nehezen járható (és mély, vagy függőleges) részeken kiépített utak álltak rendelkezésünkre. Azért ezek is igénybe vették az ügyességet, hiszen a korláttal már nem bajlódtak építéskor. Fapallókon, fém trepniken és létrákon kellett fölmászni láncok segítségével, néhol közvetlenül a vízesés mellett. Olyasmi, mint a Rám-szakadék, csak sokkal hosszabb és vadregényesebb. Rövid átkötő út után a Hernád kanyonjában értünk vissza a kocsihoz. Az ösvényt itt is fapallók, létrák, lépcsők, láncos szakaszok és hidak tagolták, egyáltalán nem unatkoztunk menet közben. Sajnos gyorsan visszaértünk az autóhoz, és elkezdődött a hazaút.
A Tátrába menni kell, ezentúl lehetőség szerint minden évben.
Csaba csinált szép fényképeket, a bővülő album itt.
