A hétvégét szokás szerint nagyon vártam, mert sok-sok izgalmat tartogatott, ugyanis a barlangos tanfolyam elérkezett a kötéltechnikai részhez. Helyszínül a Kecske-hegyi kőfejtő szolgált, a Fenyőgyöngyétől kicsit föntebb a Szépvölgyi úton. Lehetett menni szombaton és/vagy vasárnap, kinek hogy passzolt bele az életébe. Mivel a szemműtétem miatt ki kellett hagynom egy hétvégi Matyi-túrát (ahol a többiek már játszottak kötelekkel), ezért úgy döntöttem, hogy kell a gyakorlás, és mindkét nap kimentem. Szombat reggel telepakoltam a hátizsákomat, felpattantam a bicajomra, és már tekertem is a hegy felé...
Nem volt egyszerű mutatvány eljutni a célig, több ok miatt. Egyrészt fent van a hegyen, fel kellett tekerni, ami szombat reggel még kicsit csípős hidegben nem esett túl jól az elején. Persze az emelkedőn hamar bemelegedtem, a fázás volt a legutolsó, amire gondoltam. Másrészt a hátizsákom iszonyú súllyal telepedett a hátamra, teletömtem minden jóval: bakancs, overall, műnyúl, krumpli, hagyma, két termosz tea, plusz az apróságok. Szorgalmasan tekertem, és már csak kevés hiányzott az üdvösséghez, mikor kocsival leelőztek Petráék. Kisvártatva már szemből jöttek, mert nem sokkal előttünk két nagy kutya kóricált az úton, és a kocsinak is nekiugrottak, visszafordultak figyelmeztetni. Kicsit betojtam a gondolattól, tanakodtunk, hogy mi legyen. Ötlet 1: menjek szorosan a kocsi mellett, és akkor a kocsik elterelik a kutyákat, így áthaladunk. Egész jónak tűnt a dolog mindaddig, míg meg nem láttam a kutyákat. Az egyik hatalmas volt, akkora, mint egy asztal. A lábaim a földbe is gyökereztek, kizárt, hogy én ott a kocsi mellett tekerjek. Ötlet 2: beszálltam én is a kocsiba, letekertük az első-hátsó ablakot, kinyúltunk, megemeltük a bringát, és áthajtottunk a kutyás szakaszon. Huhh, megúsztam. Ismét nyeregbe szálltam, és immár Feri társaságában némi közös keresgélés és mászkálás után meg is találtuk a kőfejtőt reggel 8 körül.
Már vártak minket a többiek, túravezető Tamás lógott a falon, szerelte be a köteleket, Samu a hegy tetején ügyködött valamit szintén a kötelekkel, Pinty meg lent foglalatoskodott a felszereléssel. Lepakoltunk, átöltöztünk műnyúlba-overallba, és megkezdtük a tanulást. Felsorakoztunk a fal tövében a lógó köteleknél, kezünkbe vettünk egy-egy gépet, és megtanultuk a kinyitásukat-becsukásukat. Mikor ez már ment, kezünkbe vehettük a kötelet, és azon próbálgattuk a dolgokat. Felraktuk a gépeket, majd levettük, újra fel, megint le, és így tovább, míg készség szinten el nem sajátítottuk a technikát. Ezután következett a muris rész, kaptunk beülőt. Persze ebben még semmi muris nincs, viszont azt a beülőt fel is kellett venni, ami nem egyszerű mutatvány, lévén akkor kényelmes a falon, ha szoros, úgy viszont nehéz belebújni. Túravezető Tamás segített beöltözni, ami azt jelentette, hogy némi állítgatás után majd' 10 percig rángatta rajtam a cuccot, mire sikerült összekapcsolni elől, közben tánclépésszerű mutatványokat adtunk elő, és próbáltam magam annyira kicsire összehúzni, amennyire csak tudtam - de ez egy ponton túl nem ment.
Végre, sikerült! A nehezén már túl is estem, elkezdhettem az első mászást. Először B-verziós felmászást és ereszkedést gyakoroltunk, gépek nélkül, hogy tisztában legyünk a technikákkal, de valójában nem ezeket fogjuk később használni. A hosszú kötelet választottam, Doki segített elindulni, majd lassan felkukacoltam a tetejére, ahol Samu várt, és beszerelte a karabinereket az ereszkedéshez. Egész fárasztó volt így a feljutás, viszont nagyszerűen be lehetett látni fentről a kőfejtőt, nagyon élveztem.
Ezekkel a foglalatosságokkal el is ment a délelőtt, lassan közeledett az ebédidő. Matyi hozott egy száraz faágat, beindította a tüzet, mi meg Ferivel hozzáláttunk az ebédünk elkészítéséhez. Megpucoltuk és felvágtuk a hozzávalókat, vágtunk nyársat, felhúztuk rá a sok finomságot, betekertük alufóliába, és már csak meg kellett sütni. Csináltam még parázsba való szeretetcsomagokat, amivel a többieket is megkínáltuk. Hmmmm, mennyire fenséges ebédünk lett!
Immár jóllakva újra beöltöztünk, de most már teljes slószt kaptunk gépekkel, kantárral, lépővel, mellhevederrel, karabinerekkel. Mindent szépen fölszereltünk mászásba, eljutottunk a kötél tetejére, majd átszereltünk ereszkedésbe, és a csiga segítségével szépen leereszkedtünk. Három kört tudtam megcsinálni, többre nem jutott idő, mert a beacosok hivatalosak voltak egy barlangásztárs esküvőjére, így fél 4-kor el kellett kezdeni pakolni. Az ereszkedés elsőre kicsit félelmetes volt, amit nyilván technikai gyakorlatlanságom okozott. A csiga majdnem becsípte a kezemet kétszer is, igen kellemetlen pillanatokat okozva néhány méter magasan. Választásom nem volt, ügyesen meg kellett oldani a helyzetet, mert a kötél elengedése zuhanást von maga után, a kézbecsípés meg iszonyúan fájhat, ami reflexesen kötélelengedést eredményez, innentől a dolog egyértelmű. Szerencsére nem lett gond, és a második bénázásnál már közelebb voltam a földhöz, kaptam némi emelést is.
Pakolás után hazatekerés, szerencsére már kutyák nélkül, de azért kaptam autós kíséretet a kritikus szakaszra. Még ki tudtam élvezni a hídon a napsütést, ami fincsin melegítette minden porcikámat.
Másnap nagyságrendekkel komfortosabb körülmények között indultunk útnak. Jött Csaba is, így kocsival mentünk fel, nem kellett cipekedni. Örültem a társaságnak, hiszen aznap jöttek a pajtikák is: Viki, Tamás és Miki. Feri is duplázott, így teljes volt a létszámunk. Mi egyből neki is láttunk a beöltözésnek, magunkra öltöttük a teljes slószt, míg a többiek hozzáláttak az előkészületekhez és az alapok megtanulásához. A szombat délutánnal ellentétben teljesen flottul ment minden, semmi gondom nem volt az ereszkedéssel. Ami szombat délután még nehézkesen ment, az vasárnap délelőtt teljesen természetes mozdulatnak számított már, és előtérbe került az élvezet.
Iszonyú jó érzés lógni a falon lévő kötélen, és magasról lenézni a környezetre. Szegény anyukámat már a gondolata is elrémisztette volna, őt semmi nem tudná meggyőzni, hogy ez igenis jó lehet valakinek. Élveztem, hogy tudom kezelni a gépeket, megtanultam a megosztáson való átszerelést, és egyre nagyobb biztonságban éreztem magam. Ez persze nem jelentette azt, hogy a koncentrációm lankadt volna. Mert fent a kötélen minden egyes mozdulatra figyelni kell, hiszen adott esetben egy rossz mozdulat, egy elhibázott géphasználat könnyen zuhanáshoz vezethet. Fölfelé nem annyira kritikus a helyzet, hiszen akkor két eszköz is tart, viszont az ereszkedés előtt többször is ellenőriztem a képregényt, azaz a kötél helyes útját a csigában. Többedjére már nem nézték, hogy mit csinálunk, viszont a falon egymást segítettük, lecsekkoltuk a dolgokat, és hangosan mondtuk, hogy mi a teendő. Megosztáson való átszerelésnél pedig kielemeztük a helyzetet, hogy mikor mi tart, ezzel jól tudatosítottuk magunkban a helyes sorrendet. A kötélen lógás alkalmat adott egy kis mókázásra is, Mikivel rángattuk kicsit egymást, persze szigorúan földközelben. És az egyik hosszú kötél mögötti sziklában felfedeztem egy kristálycsíkot, amit egész sokáig nézegettem és örvendeztem neki.
Vasárnap is sütöttem rablóhúst Csabának és magamnak, meg némi parázsba való szeretetcsomagot kóstolónak, a többiek pedig lagzis székelykáposztát és hurkát ettek. Feri hozott egy kis bográcsot, és rálőcsölték a parázson való melegítést is. De a legviccesebb Tamás volt, aki egyszer csak megjelent a hóna alá csapott grillsütővel és a szépen előkészített baconbe tekert csirkemájakkal, igen kellemes meglepetést okozva.
Kipróbáltam a dülferezést is, mert azt előző hétvégén sajnos kihagytam. Nem a legkényelmesebb ereszkedési módszer, de ha nincs más, akkor muszáj. Délutánra már elég is volt a jóból, a tenyereimet rendesen éreztem, jól kikezdte a kötél. És kezdett igazán hideggé is válni az idő, bár a jósolt hidegfront szerencsére késett kicsit. Viszont a kőfejtőbe egész nap nem sütött be a nap, ellenben a szél bejött a fal magasabb részeihez. Miután mindent szépen összepakoltunk, szedelődzködtünk hazafelé. Már csak néhányat kell aludni, és várnak a bükki barlangok!
Csaba fotói itt.
