Szokás szerint izgatottan vártam a vasárnapot, mert mentünk tanfolyamos túrára a Matyiba. 10-re kellett odaérni, de jóval korábban keltem, hogy legyen időm itthon rendesen reggelizni. Ezt nem lehet elbliccelni, mert csúnyán megbosszulja magát néhány óra múlva. Csaba reggel még bement dolgozni kicsit, majd hazaugrott értem, és már robogtunk is fel a pálkocsmához. A többiek is szállingóztak lassan, majd mikor teljessé vált a létszám, hozzáláttunk az átöltözéshez. A kocsinál matatva Csaba észrevett egy mókust, ami a sarki ház kerítésének tetején csücsült, majd elképesztő technikával felmászott a villanypóznán, végigugrált a villanyvezetéken, amíg el nem érte a közeli fenyőfát.
A táróban megcsináltuk a beosztást, eléggé szétszéledt kis csapatunk. Csaba és Tamás Povival és Ádámmal ment le, Viki a túravezető Tamás csoportjában szeretett volna menni, Miki és én pedig Matyival mentünk le. Feri ma egyáltalán nem jött, ő tegnap tudta le a penzumot. A csoportunkba került még Peti, aki szintén tanfolyamos, de már egy ideje jár barlangászni a BEACosokkal.
Elindultunk a szokásos útvonalon a Színházba, majd végigmentünk a Vadvizek-útján. Szerettem volna gyakorolni a travizást, és ez egy igazán jó és biztonságos hely hozzá. A játék lényege az, hogy a két falon kell traverzálni úgy, hogy ne csússzunk be a krokodilokkal teli folyóba, mert akkor felzabálnak. Még a legelső barlangtúrámon csináltam ezt, de azóta sajnos nem, a gyakorlás pedig igazán rám fér. A nehéz kanyarban Matyi és Miki segítettek, hogy mit hova tegyek, de az igazi nehézség saját magam legyőzése volt, mert kábé két méteres mélységet kellett áthasalni, és bízni kellett magamban. Ez nem ment könnyen annak ellenére, hogy a srácok ott álltak alattam nagyban lecsökkentve a kellemetlen érzést. Az első alkalommal alulról oldottam meg valahogy a kanyart, de most megmutatták a kényelmesebb és könnyebb felső utat.
A travizás még nem ért véget, ugyanis az Operába nem a szokásos lecsúszós módon jutottunk be, hanem egy fölső kétfalas travival. Itt is cidriztem kicsit, de végül sokkal egyszerűbb volt megcsinálni, mint elsőre gondoltam. Ez is olyan, mint sok minden más, gyakorolni kell, és akkor egyre jobban megy. Az Opera után eddig ismeretlen terep felé vettük az irányt, ugyanis a Postaláda alá érve a bemászás mellett döntöttek a srácok. A Postaláda valójában csak egy álnév, viszont az igazi egy kissé vulgáris, nem térképre való. Én el nem tudtam képzelni, hogy lehet oda felmászni, még akkor sem, mikor Matyi elmesélte a lépés-fogás kombót. Miki ment elől, ő persze elsőre megcsinálta, és kukucskált lefelé, hogy tudjon nekem segíteni. Én teljesen esélytelennek tartottam a feljutást, ezért Matyi adott lépést a combjáva, majd pedig toltak rajtam egyet Petivel. Ez a lyuk kábé fejmagasságból indul, majd egész összeszűkül. A felkapaszkodási pont után nincs mibe kapaszkodni, csak bőrizomtömlő segítségével lehet egyre fentebb és fentebb araszolni. Kegyetlen nehéz. Miután feljutottam, Mikivel helyet cseréltünk, mert duplázott, akarta gyakorolni. Fellépett egyből, de utána hihetetlenül küzdött, nagyon szuszogott az erőlködéstől.
A Kagylós-ág felé tartottunk, ahol mi még Mikivel sosem jártunk. Nagyon szűk és kevésbé szűk folyosókon kúsztunk-másztunk, Peti próbált nem beszorulni a szűkületekbe, ahol a széles válla nem volt éppen előnyös. Közben próbáltuk összerakni térben a dolgokat egy-egy megálláskor Matyi magyarázata alapján. A Kutya Ülve teremben szokás szerint megosztottam a srácokkal a csokimat. Irtó érdekes folyosókon másztunk, meglepő átlátásokban volt részünk, érintettük a Tó felé vezető utat, és benéztük a Kompasz-ágba, ami a Természetbarát-szakasz felé visz. A Kagylós-ág nevét onnan kapta, hogy a falból nagyon sok kagylóhéj áll(t) ki, amit sajnos már nagyrészt letördeltek. Egy helyen viszont láttunk egy hatalmasat, amint 1,5-2 centire kitüremkedett a kőből. Különös, hogy csak maga a kagyló héja állt ki, semmi más.
Kifelé menet beszélgettünk kicsit a Földgömb-teremben, majd megsimogattuk az Elefántot, adtunk almát a Lovacskának, és a Keleti-Omladékos-folyosón át kijutottunk az Óriások-útjára, a Sóhajok-hídjához. A srácok elmásztak a Geográfus-terem felé, én pedig kukucskáltam be a lyukon, hogy látjuk-e egymás fényeit, de sajnos nem, valami kanyar bent maradt a rendszerben. Innen már kifelé tendáltunk, de Matyi ígért még egy kitérőt, elmentünk a Petőfi-terem felé. Előtte nem sokkal összefutottunk túravezető Tamás csoportjával, így Vikivel kicsit eszmét cseréltünk. Végül ők is úgy döntöttek, hogy megnézik a termet. Az a különös, hogy ez a bejárathoz nagyon közel van, nem is nehéz megközelíteni, nem sokkal mellette el is megyünk szinte minden alkalommal, de bent még sosem voltunk. Sajnos. Ez a terem valami csoda, telis-tele van gipszkiválásokkal. Kábé 30°-ban álló kőlapok mellett kell szűken felkapaszkodni, és minden kőlap alja tele van gipszkristályokkal. Csillogó tüskékként lógnak alá, néha vissza is kanyarodnak, mint mikor a camping sajt kifordul a pici lukon a tömlőből. Felérve a termecskébe láttuk a leggyönyörűbb formációt. Egy rés telis-tele volt velük, bevilágítva csak úgy ragyogtak és csillogtak, mint a pihe-puha, denevérekként lógó hópihék a napsütésben.
Már eléggé vártam a kiérést, mert ekkora már majdnem 3 órára járt az idő, és jól esett volna pisilni egyet. Néhány perc alatt fönt is voltunk, Csaba és Tamás már szépen átöltözve, kimosakodva vártak. A melegszendvics és a szörp is életmentő volt a kocsmában, eléggé le tud fárasztani egy néhány órás túra.
Nagyon élveztem a mai alkalmat, mert újra érezhettem a sikerélmény ízét. Már régen volt benne részem, mert régóta nem tudtam lemenni egészségesen, ami eléggé megviselt lelkileg és nagyon visszavetette az önbizalmamat. Nem tudtam próbálkozni a különböző kunsztokkal a hülye problémáim miatt (mert egy lepottyanást vagy sérülést természetesen nem kockáztattam), és csak vágyakozva néztem a többieket, ahogy másznak mindenfelé. Emiatt most egyszerűen nem bízok annyira az erőmben, nem merek meglépni dolgokat, amire fizikailag képes vagyok. Valamit fejben kell nagyon helyre tenni, hogy újra bízzak a képességeimben, és ne a félelmeim uralkodjanak rajtam. Persze ma sem volt még minden tökéletes, némi mellkasproblémával még küzdök, de azért már sokkal jobb. Remélem innentől jön a felszálló ág. A srácok nagyon türelmesek és segítőek voltak, és Matyi jó túravezető. Sokat mesélt a barlang szövevényeiről, kérdezte, hogy merre nem szoktunk járni, mert akkor most itt van rá az alkalom. Segített, amikor kellett, de hagyott próbálkozni is, adott gyakorlófeladatot, és megmutatta az érdekességeket.
